Épp akkor jelezte a munkaidőm végét a csipogóm, amikor Mark lediktálta nekem az utolsó mondatot. Tulajdonképpen végiggépeltem három órát: egy-két percet pihentünk néha, egyszer azért, mert Marknak kiszáradt a szája, máskor pedig azért, hogy pihentessük egy kicsit a csuklómat.
Nos, ez utóbbinak nem sok értelme volt, mert úgy álltam fel a laptop mellől, mintha nem is az én végtagom lett volna a karom. Egy apró „fájdalomcsillapító” sóhajt követően összecsuktam a hordozható számítógépet, felálltam, és kinyújtózkodtam.
Körbenéztem az időközben elnéptelenedő szobán; Adrian, Kenny és Rocky leléptek, körülbelül egy fél órával korábban, mint mi.
- Fáj a kezed? – kérdezte Mr. Dane, vagy közismert nevén Mark.
- Hát szó, ami szó, azt hiszem körbe kell majd tekernem mindkét csuklómat fáslival. Ez viszont nem az az idő, amikor én panaszkodom. Te korán reggel jöttél, végig pörgött az agyad, egy pillanatra nem eresztettél le, és még mindig emberformád van. Szép munka, Mark!
- Ugyan, nem nagy cucc, ha az ember egyszer hozzászokik.
- Erre az a helyes válasz, hogy köszönöm, tényleg emberfeletti, amit nyújtok. Nem kell szerénykedned, ahogy itt egyetlen srácnak sem.
- Oké, akkor köszönöm. Ha nem lennék ilyen fáradt, akkor leállnék most kötözködni veled. Be kell valljam azonban, hogy nincs felhasználatlan agysejtem, felesleges energiám sem, és azt is élvezem, hogy kerek, egész mondatokkal kommunikálsz velem.
Egyből megértettem, hogy ezzel a délutáni, ellene irányuló néma tüntetésemre céloz, úgyhogy hamar pozsgássá vált az arcom. Mark megjegyezte, hogy jól áll, amivel még inkább zavarba hozott.
- Ne haragudj rám azért a hisztiért, kérlek. Magam sem tudom, mi ütött belém, valaki ellen harcolni akartam, és pont te lettél az a valaki.
- Ne viccelj, Norina! Megcsókollak, aztán lelépek, se szó, se beszéd? Legalább annyit mondhattam volna, hogy ne haragudj, ezt nem szabad, nem tönkgörény módjára lelépni.
- Ugyan Mark, ettől komolyabb dolgokat is átéltem már! Nem te vagy az első, akinél zsákutcába futok. Inkább nekem kellene még most is a kezeidet nyaldosnom, amiért befogadtál, és segítettél elrendezni mindent.
- Apropó, befogadás. Ma tiéd az ágy, nincs rizsa. Olyan rosszul éreztem magam, amikor láttalak a kanapén össze-vissza tekeredve. Gyere, menjünk, mert ha így folytatjuk, a holnapi reggeliig sem érünk oda a hotelbe. Ja, és amíg el nem felejtem! Dávid, vagy valami hasonló nevű srác hagyott neked egy bőröndöt a portán, majd ne felejtsük el felvinni, oké? –mosolygott.
- Nem fogom, mert abban van minden, ami számomra szükséges lehet - viszonoztam gesztusát.
A társalgásunk alatt persze szép lassan sétáltunk a motorhome-ból kifele. Akkor jutott eszünkbe, hogy át kellett volna öltözni (pontosabban levenni a csapatpólót és a pulcsit, hogy kimoshassák), amikor az utolsó beléptetőkapun is kiléptünk. Közösen úgy döntöttünk, hogy nem mászunk vissza, majd a hotelben kilötyköljük, és éjszaka megszárad.
A szállás felé autózva, köszönhetően a halk zenének, a kellemes melegnek, és persze a kimerültségemnek, elpilledtem. Akkor tértem magamhoz, amikor hirtelen felemelkedett a talaj alattam. Pontosabban: én kerültem magasabbra, nem a föld, köszönhetően Marknak, aki a szó szoros értelmében karjaiba kapott.
Amikor felfogtam, hogy hol is vagyok, mi is történik, az agyam reagálni akart, de a testem nem bírt. Így csak annyit mondtam a férfinek, hogy köszönöm, majd a fejemet a nyakhajlatába fúrtam, és két karommal valamilyen szinten megpróbáltam átfogni. Egy külső szemlélőnek úgy tűnhettünk, mint egy apa-lánya páros, ahol a lány hulla részeg, az apuka pedig próbálja őt az éjszaka leple alatt bejuttatni a szállodába.
Azonban ez akkor egy fikarcnyit sem érdekelt, és ahogy Markot elnéztem, őt sem nagyon.
Másfél-két perc múlva azonban megszólalt a hordárom:
- Norina, szívesen viszlek tovább, ha szeretnéd, de itt vagyunk a hotel előtt. Gondolom, te sem szeretnéd, hogy mindenféle alaptalan pletykák keringjenek rólunk a csapaton belül...
- Nem, ezt tényleg jó lenne elkerülni – sóhajtottam, majd elkezdtem fészkelődni, jelezve ezzel azt, hogy földet szeretnék érni. Mark vette az adást, így szép lassan leengedte a lábaimat, majd amint nagyjából megtaláltam az egyensúlyom, a nyakáról is lefejtette a kezeimet.
A hotelbe végül egymás mellett sétáltunk be. A legnyilvánvalóbb közös tulajdonságunk a fáradtság volt, ez biztosan lerítt rólunk.
A recepcióhoz érve a kishölgy is látta rajtunk, hogy nem épp energiabombák vagyunk, így gyorsan odaadta a bőröndöket, és a szobakártyákat is, szerencsére...
