Hát, újra itt boldogítok mindenkit :D
Vmit ki kell találnom, mert borzasztóan rendszertelenül rakom fel a részeket :D
Azonban félek, hogy nem leszek készen a következővel az időpontra. És sajnos kezdenek elfogyni az előre megírt fejezetek is... :( :(
Mindegy, majd megálmodom :)
Addig is itt az új, üdv. újra a jelenben :D
- Chelsy, megérkeztünk! –Szakított ki Alexa az emlékképek sokaságából.
- Hümm. Szokás mondani, hogy jó társaságban csak úgy repül az idő. –Mosolyogtam rá.
- Valóban. Nekem is két pillanatnak tűnt a séta, pedig az órám szerint 8 percet gyalogoltunk. Ideje újat beszerezni, azt hiszem. –Viszonozta mosolyom. – De izé. Szerinted kopogjunk, vagy simán törjünk be, vagy mégis mit tegyünk? Teljesen tanácstalan vagyok. –Megerősítésképp megvakarta a feje búbját.
- Alexa figyelj! Ha valaki beronthat kopogás nélkül az ajtaján, az a felesége. Vagyis az idegességtől félőrült neje. –„Gyengén” továbbítottam neki a gondolataimat, hogy miként képzeltem őt el.
- Értem Chelsy, hogy mire akarsz célozni, azt hiszem. Rosszabb vagy, mint én. Ez nem piskóta.
Majd párat hátralépett, hogy kellő lendülettel jusson túl az ajtó által létesített akadálynak. Szinte keretestül tépte ki a helyéről a nyílászárót, cipőjének sarka (te jó ég, az egy Jimmy Choo szandál a lábán) elmebeteg módon kopogott először a csempe-féleségen, majd a –minden bizonnyal egy kisebb vagyonnal felérő- parkettán is.
Abbamaradt a kopogás, egy puffanást hallottam. Talán ez volt a két bőr; az emberi és az állati érintkezése. Bár Alex néha állatként viselkedik, szóval mondhatom úgy is, hogy a két állat bőrének érintkezése. Csak az egyik lélegzik, a másik fotelra van kifeszítve. Hiába, az ember mindenek felett áll. Még szerencse.
Tudtam: eljött az idő.
Jóval határozatlanabban közelítettem meg az ajtót, és igyekeztem felvenni a tökéletes pókerarcot. Ezen helyet kapott a fájdalom, a sértettség, az undor, a félelem, az utálat, és ráadásként még több fájdalom. Miután tökéletesnek éreztem magam, sarkam felemelve –hogy ne koppanjon a padlón- hátráltam pár lépést, majd elindultam az iroda fele, jóval visszafogottabb talpcsapkodással, mint színésznő barátnőm. Sea, a küszöbre figyelj! A küszöbre figyelj! Lépd át a küszöböt! Gyerünk, még egy lépés! Most lépd át! Átléptem!
Általános döbbenet fogadott. Mindenki csak hápogott, majd az arcom vizslatta. Amíg Sebi és Christian egy azon momentumban Alexa felé fordította fejét –tökéletesen játszotta a szerepét, ne felejtsem el megdicsérni-, addig Kimi a szemeivel végigmért. Méregesd a farkad, ne engem, te barom. Majd amikor észrevette, hogy látom, mit tesz, akkor zavartan –két társához hasonlóan- Alexára kapta a fejét.
Próbáltam minél többet elkapni a reakciókból, azonban Chris –miután mindent alaposan felmért- megakadályozta a tervem, és elkezdte a kérdőre vonási procedúrát.
- Elárulnád Alexandra Kapp Horner, hogy mi a francot csináltál ezzel a lánnyal? –Kezdte dühtől fortyogó fejjel. –Teljesen elment az a maradék józan eszed is? Nem tanultad még meg, hogy a tettek előtt kérdezni is szokás? Ráadásul le merem fogadni, hogy csak a „csókot” –a levegőben mutatta a macskakörmöt- láttad, semmi előzményét. Arra is a nyakam teszem, hogy a mai naptól kezdve az egész épületben tudja mindenki, hogy ki az az Alex Kapp Horner. Remélem mindenki szeme láttára tépted meg, és ezzel még mélyebbre süllyedtél.
Úgy tűnt, hogy Chris befejezte a mondandóját, így sikerült levennem a férfiről a szemem, és Alex reakcióját követtem figyelemmel. Nevetőráncai már alig bírták magukat simán tartani, az enyémeket viszont még visszafogta a kétkilónyi vakolat, amit előzetesen rápakoltunk alapozó és társai néven.
Chris küldött még pár gyilkos tekintetet Alexandra felé, majd tett pár lépést felém. Kezét végighúzta az alaposan kipirosított területen. Kétkedve megismételte újra és újra, én pedig tudtam: rájött. Szerencsére kapcsolt Alex is, és gyorsan magához vette az irányítást.
- Chris, ezt a kiselőadást fel kellett volna venni, komolyan mondom. – Csukladozott a nevetéstől, mire férjétől pár megvető pillantást kapott.- Szerinted komolyan képes lettem volna megtépni az alkalmazottad egy műcsók miatt? –A műcsók után Kimi és Sebastian együttes erővel felszisszent.
- Szóval te végig tudtad, hogy műcsók volt?
- Színésznő vagyok, édesem. –Horkant fel Alex jogosan.
- De akkor meg sem tépted Chelst, és jól láttam, hogy csak smink van rajta? –Most megkönnyebbült, vagy a tréfán húzta mosolyra a száját?
- Még a végén kiderül, hogy nem is ejtettek annyira a fejedre Chris. –Alexa megjegyzésén még a két fiú, Seb és Kimi is bazsalygott. Majd utóbbi szólalt meg.
- Ha van élet a Holdon, akkor tuti, hogy a Földet használják elmegyógyintézetnek. Legalábbis a női egyedeket ide küldik.
- Kimii. –Kezdett bele a védőbeszédbe Alex mézesmázos hangon. – Ti, magatokat pasiknak nevező egyedek sem vagytok különbek, hidd el nekem. Amikor elhitettétek velem, hogy vámpírok vagytok, arra már nem is emlékszel?
- Vámpíírooook?!?!?!?! –Fulladoztam a nevetéstől.- Elregélitek nekem srácok?
- Háát, az úgy volt...
2010. június 30., szerda
2010. június 28., hétfő
Boulevard of broken dreams - 13. fejezet
Bruhahaha. Tövig lerágom a kezem, ha valaki kitalálja a kétszeresen megmentő kilétét :D :D
Kivételesen nem dobok nektek önbizalomhiányos dumákat.
Ja, és egy jó hír: végre letudtuk a múltas részeket. Bocsi, hogy eddig untattalak vele titeket (ez után sem lesz jobb... :D), de ötlethiány esetén ezekbe fogok kapaszkodni.
Ja, és itt a rész :D
Érdekes, hogy alaposan elgondolkoztam a döntésen. Átrágtam balról jobbra, majd jobbról balra is mindkét eset velejáróit, és kezdtem a „boldog, de rövid élet” opcióra hajlani, amikor anya elővette a leghisztérikusabb hangját.
- Chelsea Anna Marie Pfeiffer-Spielberg –itt már éreztem, hogy nagy a baj, mert végigmondta az igen kacifántos nevem, amit a legvadabb idegállapotában is ritkán szokott eldarálni-!!! Ugye most csak az idegeimmel játszol, és egy pillanatra sem gondolkoztál el a válaszodon? Ugye nem? Chelsea! Könyörgöm, kérlek, kérlek, kérlek, kérlek mondd, hogy nem!
- Arra tanítottatok, hogy soha ne hazudjak, nem igaz? –Anyának valami kezdett gyanús lenni a válaszomat hallva.
- Így van –felelte bizonytalanul, majd magabiztosan folytatta-. De ezzel hova akarsz kilyukadni?
- Tényleg akarod tudni?
- A-ka-rom. Most a-zon-nal. Különben je-le-ne-tet ren-de-zek.
-E zzel a szótagolt beszéddel kb. olyan vagy, mint egy szellemileg retardált, alias gyagya alak. Azonban –véleményem szerint- jól áll.
Ha valaki szemmel tud ölni, az anya. Volt pár paprikás megjegyzés a nyelvemen, de a szemek láttán jobbnak láttam, ha kicsit meghúzom magam, mert tűzzel leégeti a fejem, eltöri a gerincoszlopom, aztán meg is nyúz. Úgy éreztem mindenkinek jobb lesz, ha nem feszítem tovább azt a bizonyos húrt, minden megjegyzésem lenyelem.
- Szóval Chelsy?
- A rohadt életbe, igenis elgondolkoztam rajta, hogy mi a hétszentséget csináljak. Éljem le az életem az életem nélkül? Ez érdekes mondat volt… -Ezen mindenki elmosolyodott, még én is.- Anyu –fordultam a nevezett felé-, te tudod milyen vagyok. Legyek egy olyasfajta alak, aki minden nap csak punnyad és unalmasan tengeti az életét, zéró izgalommal? Hagyjak fel minden extrémsporttal, egy ilyen kis hülyeség miatt?
- Hülyeségnek éppen nem nevezném… -szúrta közbe apa.
- Akkor nevezd, aminek akarod. Tudod mit? Nem érdekel. Élek… Őőőő… Vagyis életben maradok –egy darabig biztosan-, aztán majd meglátjátok, hogy mi lesz belőlem. A sarokra elvégre bárki kiállhat. Bár lehet, én még ahhoz sem értek.
Meg sem vártam az ilyen kifakadások utáni fejmosást, táskámat vállamra kapva, magas sarkú cipőmtől megszabadulva eredtem futásnak. A kórház kantinjába még elvergődtem, amikor azonban megéreztem a teremben terjengő szagokat, majd a következő szemhunyásomkor minden megváltozott…
Tüdőm teleszaladt párás levegővel, ami nem is nagyon akaródzott onnan kijönni. Szívem egyszer szétverte a gátorüregem, máskor sztrájkolt. Ereimben a vér megállt, majd űrhajókat megszégyenítő gyorsasággal áramlott szét testemben. Mindeközben a szemem előtt nevető hangulatjelek rajzolódtak ki. Na, akkor végérvényesen bebizonyítottam magamnak, hogy a buksimban található, hétköznapiasan agynak nevezett dolog belőlem kimaradt. Van ez így.
Amikor már a szemeim előtt is sötétültek a smileyk, a buksim úgy döntött, hogy ideje a végtagokat erőtleníteni, és a földre huppanni. Már fel is készültem az érintkezésre, ami a bőröm és a hideg, piszkos föld között jött volna létre, amikor valami erős, nagy, legfőképp tiszta és meleg dolog közt éreztem magam…
Hát ez kibaszott jó, mondhatom. Pár másodpercig még szólongatott, de semmi reakciót nem kapott, mert azt tanították, hogy idegenekkel ne álljak szóba. És kedvem sem volt dumcsizgatni.
Jézusom, ez de ismerős hang! Ezzel egy időben mást is felfedeztem: nem tudok megszólalni. Pedig a hang kifejezetten hasonlított valakiéhez…
Pár napot a kórházban töltöttem, és megállapították, hogy súlyos vashiányom van, legalábbis a sok latin nyavalya közül ezt tudtam kivenni. Nagy kaland, ebcsont beforr, nemde?
Egy keveset hisztiztem a dokinak, hogy adjon az agyam nem megfelelő működéséről is papírt (suliban jól jött volna), de ő minduntalan elutasított, pedig mindent bevetettem. Tuti van felesége.
Kiderült az is, hogy ki mentett meg a jégpályán is, és a kórházban is. Ha tudtam volna, hogy mekkora személyiség lesz pár év múlva (még nagyobb, mint akkor volt!), akkor tuti nem bunkózok vele…
Kivételesen nem dobok nektek önbizalomhiányos dumákat.
Ja, és egy jó hír: végre letudtuk a múltas részeket. Bocsi, hogy eddig untattalak vele titeket (ez után sem lesz jobb... :D), de ötlethiány esetén ezekbe fogok kapaszkodni.
Ja, és itt a rész :D
Érdekes, hogy alaposan elgondolkoztam a döntésen. Átrágtam balról jobbra, majd jobbról balra is mindkét eset velejáróit, és kezdtem a „boldog, de rövid élet” opcióra hajlani, amikor anya elővette a leghisztérikusabb hangját.
- Chelsea Anna Marie Pfeiffer-Spielberg –itt már éreztem, hogy nagy a baj, mert végigmondta az igen kacifántos nevem, amit a legvadabb idegállapotában is ritkán szokott eldarálni-!!! Ugye most csak az idegeimmel játszol, és egy pillanatra sem gondolkoztál el a válaszodon? Ugye nem? Chelsea! Könyörgöm, kérlek, kérlek, kérlek, kérlek mondd, hogy nem!
- Arra tanítottatok, hogy soha ne hazudjak, nem igaz? –Anyának valami kezdett gyanús lenni a válaszomat hallva.
- Így van –felelte bizonytalanul, majd magabiztosan folytatta-. De ezzel hova akarsz kilyukadni?
- Tényleg akarod tudni?
- A-ka-rom. Most a-zon-nal. Különben je-le-ne-tet ren-de-zek.
-E zzel a szótagolt beszéddel kb. olyan vagy, mint egy szellemileg retardált, alias gyagya alak. Azonban –véleményem szerint- jól áll.
Ha valaki szemmel tud ölni, az anya. Volt pár paprikás megjegyzés a nyelvemen, de a szemek láttán jobbnak láttam, ha kicsit meghúzom magam, mert tűzzel leégeti a fejem, eltöri a gerincoszlopom, aztán meg is nyúz. Úgy éreztem mindenkinek jobb lesz, ha nem feszítem tovább azt a bizonyos húrt, minden megjegyzésem lenyelem.
- Szóval Chelsy?
- A rohadt életbe, igenis elgondolkoztam rajta, hogy mi a hétszentséget csináljak. Éljem le az életem az életem nélkül? Ez érdekes mondat volt… -Ezen mindenki elmosolyodott, még én is.- Anyu –fordultam a nevezett felé-, te tudod milyen vagyok. Legyek egy olyasfajta alak, aki minden nap csak punnyad és unalmasan tengeti az életét, zéró izgalommal? Hagyjak fel minden extrémsporttal, egy ilyen kis hülyeség miatt?
- Hülyeségnek éppen nem nevezném… -szúrta közbe apa.
- Akkor nevezd, aminek akarod. Tudod mit? Nem érdekel. Élek… Őőőő… Vagyis életben maradok –egy darabig biztosan-, aztán majd meglátjátok, hogy mi lesz belőlem. A sarokra elvégre bárki kiállhat. Bár lehet, én még ahhoz sem értek.
Meg sem vártam az ilyen kifakadások utáni fejmosást, táskámat vállamra kapva, magas sarkú cipőmtől megszabadulva eredtem futásnak. A kórház kantinjába még elvergődtem, amikor azonban megéreztem a teremben terjengő szagokat, majd a következő szemhunyásomkor minden megváltozott…
Tüdőm teleszaladt párás levegővel, ami nem is nagyon akaródzott onnan kijönni. Szívem egyszer szétverte a gátorüregem, máskor sztrájkolt. Ereimben a vér megállt, majd űrhajókat megszégyenítő gyorsasággal áramlott szét testemben. Mindeközben a szemem előtt nevető hangulatjelek rajzolódtak ki. Na, akkor végérvényesen bebizonyítottam magamnak, hogy a buksimban található, hétköznapiasan agynak nevezett dolog belőlem kimaradt. Van ez így.
Amikor már a szemeim előtt is sötétültek a smileyk, a buksim úgy döntött, hogy ideje a végtagokat erőtleníteni, és a földre huppanni. Már fel is készültem az érintkezésre, ami a bőröm és a hideg, piszkos föld között jött volna létre, amikor valami erős, nagy, legfőképp tiszta és meleg dolog közt éreztem magam…
Hát ez kibaszott jó, mondhatom. Pár másodpercig még szólongatott, de semmi reakciót nem kapott, mert azt tanították, hogy idegenekkel ne álljak szóba. És kedvem sem volt dumcsizgatni.
Jézusom, ez de ismerős hang! Ezzel egy időben mást is felfedeztem: nem tudok megszólalni. Pedig a hang kifejezetten hasonlított valakiéhez…
Pár napot a kórházban töltöttem, és megállapították, hogy súlyos vashiányom van, legalábbis a sok latin nyavalya közül ezt tudtam kivenni. Nagy kaland, ebcsont beforr, nemde?
Egy keveset hisztiztem a dokinak, hogy adjon az agyam nem megfelelő működéséről is papírt (suliban jól jött volna), de ő minduntalan elutasított, pedig mindent bevetettem. Tuti van felesége.
Kiderült az is, hogy ki mentett meg a jégpályán is, és a kórházban is. Ha tudtam volna, hogy mekkora személyiség lesz pár év múlva (még nagyobb, mint akkor volt!), akkor tuti nem bunkózok vele…
Boulevard of broken dreams - 12. fejezet
Ígérem, ez az utolsó előtti fejezet a múltból.
Semmi poénosat nem fejlesztettem bele, mert ez a fejezet hűen követi a mai kedvem.
Jó szórakozást -a tehetségtelenségemen {ez milyen szó már :O} :D
Március 4-e volt, este 10 óra. Kati már elment 7 órakor, mert 8-kor neki edzői megbeszélése volt. Tudtam, hogy másnap már nem tudok gyakorolni, csak a verseny előtt 1-2 órát. Ugyanakkor annak is a tudatában voltam, hogy a testem legyengült teljesen már a 12 óra gyakorlás után. Jóformán csak evéssel, ivással, és 5 perces pihenőkkel szakítottuk meg a reggel 10-kor kezdődő edzésem. Eredetileg 6-ig volt szokásunk lent maradni, de Kati megengedte –szerinte teljesen fölöslegesen-, hogy azon a napom 8-ig maradjak.
Én persze nem hallgattam rá, és csak gyakoroltam. 10-kor megláttam, hogy mennyi az idő, és el kezdtem gondolkozni azon, hogy mi lenne, ha Kati megtudná, hogy én mennyire leterheltem az izmaim így, a verseny előtt.
És persze gondoltam, hogy azt sem venné kitörő örömmel, ha megjelennék két karikával a szemeim alatt másnap.
Így azt terveztem, hogy megnyugtatásképp ugrok még egy Rittbergert, mert amíg nem volt Kati, azt is szinte tökéletesre fejlesztettem.
Neki kezdtem, talán már az eszem sem ott járt, ahol kellett volna. Éppen az első fordulat után jártam, amikor bevillantak a baleset előtti képek, és éreztem ugyan azt a fájdalmat, amit ott.
Ez elég is volt ahhoz, hogy többet ne az ugrásra figyeljek… A következő pillanatban már csak a hideget éreztem magam alatt, aztán elsötétült a világ…
Éreztem, hogy valami nem stimmel. Bal oldalamon feküdtem, szinte már nem is éreztem semmimet azon a részen, ami a szilárd dologgal érintkezett. Eléggé égető érzés volt csak ott lenni. Emlékszem, hogy azt gondoltam, hogy már Lucifernél járok.
Kezdtem volna megszólítani őt, hogy miért nem akkor hívott magához, amikor a kocsit csaptam a falnak (pár címlaptól és fejmosástól megkímélt volna), amikor valami megszüntette az égő érzést, és a fülembe súgta, hogy engedd el magad.
Ha az ember el tud képzelni mindennél bársonyosabb, csendesebb, békésebb, varázslatosabb, és gyönyörűbb hangot, az volt az. Ráadásul a nevem skandálta.
Kezdtem volna élvezni a nevemből szőtt muzsikát, amikor az kezdte elveszíteni vonzerejét, és egyre emberibb lett. Inkább hasonlított már egy basszusgitár legmélyebb hangjához, mint az előbbiez, az én angyaloméhoz.
Eltűnt az a csepp motiváció is, amit a hang adott ahhoz, hogy kinyissam a szemem. Meg szerettem volna nézni, hogy mi adja ki azt, és magam mellett marasztalni. Ám az egyszer csak tovatűnt, helyette egy, az angolt elég erős akcentussal beszélő férfi kért, hogy térjek magamhoz, vagy adjak valami jelet, hogy hallom, amit mond. Persze megmakacsoltam magam, és hisztiztem, hogy az angyalom akarom. Az viszont nem hisztizett vissza…
Ugorjunk egy picit az időben...
Az illető (anyuék előttem Anonym-ezték az „angyal-űzőmet”) bevitt a kórházba, és valószínűleg mindent elmesélt Katinak is, és a szüleimnek is. Mindent- a legkisebb részlettől a legnagyobbig. Valószínűleg végignézte az edzésem. De mi a francért? Ki ő, hogy csak úgy bemerészkedjen a csarnokba, és kiskorú lányok után nézelődjön? Majd felugranak neki a golyók mandulának, csak egyszer kerüljek vele négy szem közé. Máig emlékszem a gondolataimra. És arra is, amikor a Bad Neuheim-i sportklinikának főorvosánál, Dr. Johannes Peil-nél ültem, és lélegzetvisszafojtva vártam, hogy közölje velem a földre huppanásom miértjét.
Érdekes beszélgetés előtt állunk -gondoltam magamban, mivel a kedvenc orvosunk az angollal állt hadilábon, míg nekem a németből csak a „danke” ment, illetve a „gern”. Úgy éreztem, hogy ennyi bőven elég, mert a köszönést például letudhatom egy „helo”-val.Több időm azonban nem volt időm agyalni, mivel kitessékeltek a szobából, megelőzve azt, hogy látványosan unjam halálra magam.
A váróban az Abba örökzöld slágereit kezdtem el dudorászni. Éppen a „Dancing Queen” közepénél jártam, amikor anyu lefolyt szemfestékkel, de rezzenéstelen arccal közölte, hogy vagy abbahagyom a sportot, vagy megdöglök. Persze ő picit finomabban bánt a szavakkal, de a lényeget így is kristálytisztán meg tudom fogalmazni, és ha nem muszáj, akkor minek beszéljek –jelen esetben magyarázzak- többet a kelleténél?
Semmi poénosat nem fejlesztettem bele, mert ez a fejezet hűen követi a mai kedvem.
Jó szórakozást -a tehetségtelenségemen {ez milyen szó már :O} :D
Március 4-e volt, este 10 óra. Kati már elment 7 órakor, mert 8-kor neki edzői megbeszélése volt. Tudtam, hogy másnap már nem tudok gyakorolni, csak a verseny előtt 1-2 órát. Ugyanakkor annak is a tudatában voltam, hogy a testem legyengült teljesen már a 12 óra gyakorlás után. Jóformán csak evéssel, ivással, és 5 perces pihenőkkel szakítottuk meg a reggel 10-kor kezdődő edzésem. Eredetileg 6-ig volt szokásunk lent maradni, de Kati megengedte –szerinte teljesen fölöslegesen-, hogy azon a napom 8-ig maradjak.
Én persze nem hallgattam rá, és csak gyakoroltam. 10-kor megláttam, hogy mennyi az idő, és el kezdtem gondolkozni azon, hogy mi lenne, ha Kati megtudná, hogy én mennyire leterheltem az izmaim így, a verseny előtt.
És persze gondoltam, hogy azt sem venné kitörő örömmel, ha megjelennék két karikával a szemeim alatt másnap.
Így azt terveztem, hogy megnyugtatásképp ugrok még egy Rittbergert, mert amíg nem volt Kati, azt is szinte tökéletesre fejlesztettem.
Neki kezdtem, talán már az eszem sem ott járt, ahol kellett volna. Éppen az első fordulat után jártam, amikor bevillantak a baleset előtti képek, és éreztem ugyan azt a fájdalmat, amit ott.
Ez elég is volt ahhoz, hogy többet ne az ugrásra figyeljek… A következő pillanatban már csak a hideget éreztem magam alatt, aztán elsötétült a világ…
Éreztem, hogy valami nem stimmel. Bal oldalamon feküdtem, szinte már nem is éreztem semmimet azon a részen, ami a szilárd dologgal érintkezett. Eléggé égető érzés volt csak ott lenni. Emlékszem, hogy azt gondoltam, hogy már Lucifernél járok.
Kezdtem volna megszólítani őt, hogy miért nem akkor hívott magához, amikor a kocsit csaptam a falnak (pár címlaptól és fejmosástól megkímélt volna), amikor valami megszüntette az égő érzést, és a fülembe súgta, hogy engedd el magad.
Ha az ember el tud képzelni mindennél bársonyosabb, csendesebb, békésebb, varázslatosabb, és gyönyörűbb hangot, az volt az. Ráadásul a nevem skandálta.
Kezdtem volna élvezni a nevemből szőtt muzsikát, amikor az kezdte elveszíteni vonzerejét, és egyre emberibb lett. Inkább hasonlított már egy basszusgitár legmélyebb hangjához, mint az előbbiez, az én angyaloméhoz.
Eltűnt az a csepp motiváció is, amit a hang adott ahhoz, hogy kinyissam a szemem. Meg szerettem volna nézni, hogy mi adja ki azt, és magam mellett marasztalni. Ám az egyszer csak tovatűnt, helyette egy, az angolt elég erős akcentussal beszélő férfi kért, hogy térjek magamhoz, vagy adjak valami jelet, hogy hallom, amit mond. Persze megmakacsoltam magam, és hisztiztem, hogy az angyalom akarom. Az viszont nem hisztizett vissza…
Ugorjunk egy picit az időben...
Az illető (anyuék előttem Anonym-ezték az „angyal-űzőmet”) bevitt a kórházba, és valószínűleg mindent elmesélt Katinak is, és a szüleimnek is. Mindent- a legkisebb részlettől a legnagyobbig. Valószínűleg végignézte az edzésem. De mi a francért? Ki ő, hogy csak úgy bemerészkedjen a csarnokba, és kiskorú lányok után nézelődjön? Majd felugranak neki a golyók mandulának, csak egyszer kerüljek vele négy szem közé. Máig emlékszem a gondolataimra. És arra is, amikor a Bad Neuheim-i sportklinikának főorvosánál, Dr. Johannes Peil-nél ültem, és lélegzetvisszafojtva vártam, hogy közölje velem a földre huppanásom miértjét.
Érdekes beszélgetés előtt állunk -gondoltam magamban, mivel a kedvenc orvosunk az angollal állt hadilábon, míg nekem a németből csak a „danke” ment, illetve a „gern”. Úgy éreztem, hogy ennyi bőven elég, mert a köszönést például letudhatom egy „helo”-val.Több időm azonban nem volt időm agyalni, mivel kitessékeltek a szobából, megelőzve azt, hogy látványosan unjam halálra magam.
A váróban az Abba örökzöld slágereit kezdtem el dudorászni. Éppen a „Dancing Queen” közepénél jártam, amikor anyu lefolyt szemfestékkel, de rezzenéstelen arccal közölte, hogy vagy abbahagyom a sportot, vagy megdöglök. Persze ő picit finomabban bánt a szavakkal, de a lényeget így is kristálytisztán meg tudom fogalmazni, és ha nem muszáj, akkor minek beszéljek –jelen esetben magyarázzak- többet a kelleténél?
2010. június 27., vasárnap
Boulevard of broken dreams - 11. fejezet
Sziasztok :)
Megérkezett a hétre az utolsó fejezet is. Bár nem terveztem, de eszembe jutott, hogy Noncsinak megígértem. Őt kell okolni a szenvedésért :D
Tehát 1999. január 2-án kiengedtek a kórházból. Egy leheletnyivel több volt hátra, mint 1 hónap a felkészülésemre. Ugyanis 1999-ben, Finnország fővárosában, Helsinkiben tartották az éppen esedékes műkorcsolya és jégtánc világbajnokságát.
6 éves korom óta jégtáncoltam, és egész addigi életemben arra vártam, hogy abban az évben, amiben betöltöm a 16. életévem (mert akkoriban ez volt az előírás), pályára léphessek a VB-n, és megmutathassam magam Európának is. Mert addig csupán az USA-ban nyertem sorra a junior versenyeket.
Ez miatt volt egy kis gubanc az engedélyem terén is. Mivel nem csak az életkor volt előírva, hanem az is, hogy bizonyos számú és pontszámú megnyert versennyel rendelkezni kell ahhoz, hogy valaki akár a selejtezőbe bejuthasson. Akkor még így volt.
Nekem persze bőven akadt kupám, minden ujjamra (lábujjakat nem felejtjük el!) akadt 1-2. Addig úgy gondoltuk, hogy semmi akadálya nem lesz annak, hogy a selejtezőkön részt vegyek. Addig.
1998. júniusáig be kellett nyújtani a jelentkezést. Én április első napján (bolondok napja, nem hiába) születtem, így éppen hogy, de benne voltam a 16 éven felüli csoportban. Számításaink szerint úgy nézett volna ki a dolog, hogy még a selejtező első körét sem kell megfutnom, csupán a másodikban, az egyéni programban kellett volna bemutatkoznom, mivel akkora előversenyzéssel rendelkeztem.
De ha minden ilyen simán ment volna…
Éppen a balesetem napján kaptam meg az értesítést, hogy rendkívüli eset állt fent a szövetségnél. Össze kellett hívni az összes főmuftit, hogy megvitassák az esetemet. Nem volt gond a korommal, a versenyeimmel viszont annál inkább. Hiába volt háromszor annyi győzelmem, mint az előírt, és az erősségük is jóval meghaladta a minimumot, nem az ISU (International Skating Union) által felügyelt versenyek voltak, így alapjáraton egyből kizárás lett volna a sorsom. De az ISU akkori vezetője (talán látta bennem a tehetséget, vagy elolvasta a nevem...) kiharcolta, hogy legalább vitassák meg.
A levél teljesen összetörte a szívem. És mivel éppen a kocsi kulcs volt kéznél, felkaptam… A többi már ismerős.
Szilveszter napján –hatalmas lázban égtem a kórházi „ünnepeljük együtt az új évet gyerekpezsgővel” típusú összejövetel miatt-, anyu rumbázva berontott a kórtermembe, és a szemem elé nyomta a levelet, amiben ez állt:
„Ms. Pfeiffer-Spielberg,
Szeretnénk önt tájékoztatni arról, hogy az 1999. évi Műkorcsolya és Jégtánc Világbajnokságra 02/A kategóriájában leadott nevezését elfogadjuk.
Indoklás:
Az előírt életkort betöltötte 1998. április 1. napon.
Az előírt eredményeket a Bizottsági Tanács döntése alapján kivétellel elfogadjuk. A selejtezősorozat első körében való megjelenést elfogadhatja, vagy visszamondhatja.
Továbbiakban telefonon tájékoztatjuk Gondviselőjét.”
Az örömöm leírhatatlan volt. Innentől kezdve a kórházban töltött napok villámként suhantak el mellettem.
Összegezve: decemberben félholtra töröm magam, márciusban VB-re készülök. Említettem már, hogy a szélsőségek embere vagyok?
Azon kaptam magam, hogy március 1-je van, és én egyik kedvenc városomban, Helsinkiben vért izzadva hajtom magam, és készülök a VB-re. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy ilyen dolgokat műveltek.
A napok vészesen közeledtek március 5-e felé, amikor a selejtezősorozat első köre elkezdődött.
Addigra az edzőmmel, és egy jó barátommal, Katarina Wittel (aki egyébként számos címe mellett a németek kétszeres olimpiai bajnoka, és többszörös VB és EB visszavonult műkorcsolyázó) tökéletesen kész állapotba tettük az előírt programokat, amiket teljesítenem kellett. A rövidprogramom több volt már, mint tökéletes (elcsíptem, amikor Kati telefonon beszélgetett valakivel, akinek agyonra dicsérte azt), de a kűrben volt egy tripla Rittbergerem, ami nem mindig jött ki.
A Rittberger a legnehezebb ugrás. Ún. hátra-kifelé ívből ugrunk fel, és –attól függően, hogy sima, dupla vagy tripla- megfelelő számú forgást hajtunk végre a levegőben, majd ugyanarra a lábra érkezünk, amelyikről indítottuk az ugrást –jellemzően ez az ügyesebbik lábat takarja. A nehézsége abban rejlik, hogy hátra-kifele ívbe kell visszaérkeznünk.
És sajnos ebben megmutatkozott, hogy milyen sérüléseket is szedtem össze az akciómmal...
Megérkezett a hétre az utolsó fejezet is. Bár nem terveztem, de eszembe jutott, hogy Noncsinak megígértem. Őt kell okolni a szenvedésért :D
Tehát 1999. január 2-án kiengedtek a kórházból. Egy leheletnyivel több volt hátra, mint 1 hónap a felkészülésemre. Ugyanis 1999-ben, Finnország fővárosában, Helsinkiben tartották az éppen esedékes műkorcsolya és jégtánc világbajnokságát.
6 éves korom óta jégtáncoltam, és egész addigi életemben arra vártam, hogy abban az évben, amiben betöltöm a 16. életévem (mert akkoriban ez volt az előírás), pályára léphessek a VB-n, és megmutathassam magam Európának is. Mert addig csupán az USA-ban nyertem sorra a junior versenyeket.
Ez miatt volt egy kis gubanc az engedélyem terén is. Mivel nem csak az életkor volt előírva, hanem az is, hogy bizonyos számú és pontszámú megnyert versennyel rendelkezni kell ahhoz, hogy valaki akár a selejtezőbe bejuthasson. Akkor még így volt.
Nekem persze bőven akadt kupám, minden ujjamra (lábujjakat nem felejtjük el!) akadt 1-2. Addig úgy gondoltuk, hogy semmi akadálya nem lesz annak, hogy a selejtezőkön részt vegyek. Addig.
1998. júniusáig be kellett nyújtani a jelentkezést. Én április első napján (bolondok napja, nem hiába) születtem, így éppen hogy, de benne voltam a 16 éven felüli csoportban. Számításaink szerint úgy nézett volna ki a dolog, hogy még a selejtező első körét sem kell megfutnom, csupán a másodikban, az egyéni programban kellett volna bemutatkoznom, mivel akkora előversenyzéssel rendelkeztem.
De ha minden ilyen simán ment volna…
Éppen a balesetem napján kaptam meg az értesítést, hogy rendkívüli eset állt fent a szövetségnél. Össze kellett hívni az összes főmuftit, hogy megvitassák az esetemet. Nem volt gond a korommal, a versenyeimmel viszont annál inkább. Hiába volt háromszor annyi győzelmem, mint az előírt, és az erősségük is jóval meghaladta a minimumot, nem az ISU (International Skating Union) által felügyelt versenyek voltak, így alapjáraton egyből kizárás lett volna a sorsom. De az ISU akkori vezetője (talán látta bennem a tehetséget, vagy elolvasta a nevem...) kiharcolta, hogy legalább vitassák meg.
A levél teljesen összetörte a szívem. És mivel éppen a kocsi kulcs volt kéznél, felkaptam… A többi már ismerős.
Szilveszter napján –hatalmas lázban égtem a kórházi „ünnepeljük együtt az új évet gyerekpezsgővel” típusú összejövetel miatt-, anyu rumbázva berontott a kórtermembe, és a szemem elé nyomta a levelet, amiben ez állt:
„Ms. Pfeiffer-Spielberg,
Szeretnénk önt tájékoztatni arról, hogy az 1999. évi Műkorcsolya és Jégtánc Világbajnokságra 02/A kategóriájában leadott nevezését elfogadjuk.
Indoklás:
Az előírt életkort betöltötte 1998. április 1. napon.
Az előírt eredményeket a Bizottsági Tanács döntése alapján kivétellel elfogadjuk. A selejtezősorozat első körében való megjelenést elfogadhatja, vagy visszamondhatja.
Továbbiakban telefonon tájékoztatjuk Gondviselőjét.”
Az örömöm leírhatatlan volt. Innentől kezdve a kórházban töltött napok villámként suhantak el mellettem.
Összegezve: decemberben félholtra töröm magam, márciusban VB-re készülök. Említettem már, hogy a szélsőségek embere vagyok?
Azon kaptam magam, hogy március 1-je van, és én egyik kedvenc városomban, Helsinkiben vért izzadva hajtom magam, és készülök a VB-re. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy ilyen dolgokat műveltek.
A napok vészesen közeledtek március 5-e felé, amikor a selejtezősorozat első köre elkezdődött.
Addigra az edzőmmel, és egy jó barátommal, Katarina Wittel (aki egyébként számos címe mellett a németek kétszeres olimpiai bajnoka, és többszörös VB és EB visszavonult műkorcsolyázó) tökéletesen kész állapotba tettük az előírt programokat, amiket teljesítenem kellett. A rövidprogramom több volt már, mint tökéletes (elcsíptem, amikor Kati telefonon beszélgetett valakivel, akinek agyonra dicsérte azt), de a kűrben volt egy tripla Rittbergerem, ami nem mindig jött ki.
A Rittberger a legnehezebb ugrás. Ún. hátra-kifelé ívből ugrunk fel, és –attól függően, hogy sima, dupla vagy tripla- megfelelő számú forgást hajtunk végre a levegőben, majd ugyanarra a lábra érkezünk, amelyikről indítottuk az ugrást –jellemzően ez az ügyesebbik lábat takarja. A nehézsége abban rejlik, hogy hátra-kifele ívbe kell visszaérkeznünk.
És sajnos ebben megmutatkozott, hogy milyen sérüléseket is szedtem össze az akciómmal...
2010. június 25., péntek
Boulevard of broken dreams - 10. fejezet
Hola!
Megérkezett a szokásos gyengélkedés.Most pár rész erejéig újra visszaugrunk a múltba.
A múlt utolsó momentuma az volt, hogy Chelsy elkötötte anyja kocsiját, és sikeresen összetörte, majd egy nagy fehérség követte...
Múlt
Arra ébredtem, hogy körülöttem minden karácsonyi hangulatban úszik. Későbbi kutatómunkám során megtudtam (azaz megkérdeztem édesapám, hogy mi a mai dátum), hogy december 25-ét írtunk, azaz Karácsony első napja volt. Körülöttem ajándékhegyek, a tetején legjobb barátaim, illetve anyu, a legnagyobb dobozon. Az ágyam melletti komódon rózsatenger (mert nem egyszerű szinten volt teli a szobám sárgarózsával), a bal kezembe apu kapaszkodott görcsösen. A szemeimet, apu által fogott bal kezemet, és a jobb lábamon lévő nagylábujjamat leszámítva mindenem sajgott. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy beképzelem-e a fájdalmat, vagy tényleg bennem van. Aztán megbeszéltem magammal, hogy semmi bajom, otthon vagyok, csak a szobám lett a karácsonyi ajándékozás központja, és ez okból át is lett alakítva az.
Később –mikor már kezdtem megbarátkozni az elméletemmel- észrevettem, hogy csövek állnak ki belőlem, és kórházi szag van. „Akkor most mi van?”, és egyéb ehhez hasonló gondolatok vágták át elmém röpke 5 másodperc alatt. Utána arra eszméltem, hogy hamarosan a vizeletem utat tör magának, és én nem tehetek ellene semmit. Ilyen okok végett megcéloztam a mosdót, amit –ha otthon vagyok- a szobám mellett balra találok.
Óvatosan kihúztam magam a gépek fogságából (azaz kitéptem magamból mindent, ami nem jött, azt a gépről távolítottam el), kicsúsztattam apu feje alól a kezem, és kifejtettem azt övéi közül.
A dolog kezdett gyanússá válni. „Kórházi szag, csövek, átrendezett szoba (a karácsonyi díszeknek köszönhetően roppant hangulatos egyébként), egyszemélyes ágy (basszus, lassan nálam fognak aludni a fiúk, meg különben is, 5 éves korom óta franciaágyam van), az ablakok nem olyanok, mint otthon, és a kilátás sem. És a mosdó sem ugyan ott van, ahol lennie kellene. Jelenleg rögtön az ágyam mellett, jobbra. Legalább nem kell messzire másznom miatta.” Felkeltem, majd a térdeimen végighullott ez az ódivatú pizsi. A VS-esem akarom, most!
Elszáguldottam az ajtóig, majd bementem. Amint elhelyezkedtem ülő pózba, ordítozást hallottam. A nevem skandálta 4 különböző hangszín, 4 különböző erősséggel. Az összesbe vegyült egy kis hisztéria is, majd amikor befejezték (valószínűsítettem, hogy bőgésben törtek ki), kiszóltam, hogy mosdón vagyok.
- Anyu, éppen folyóügyeim intézem…
- Chelsea Anna Marie Pfeiffer-Speilberg! –Kezdett bele anyám lelkes mondandójába. –Hogy a francba képzeled, hogy csak… csak… -Hápogott rendületlenül. - Azt mondták az orvosok, hogy van 12 órád arra, hogy felébredj, különben leszednek a gépről. Így is csak miattunk tartottak életben, mert azok vagyunk akik. –Csukott ajtón keresztül is fülsüketítő volt végighallgatni.- Egyszer csak apád észreveszi, hogy nem vagy a keze –és a feje- ügye alatt. Mit képzelsz, mennyi lehetett a pulzusom, amikor Stevie megszólal, hogy nincs meg a lányom? El kezdünk ordítozni, mint akiknek elmentek otthonról, erre közlöd, hogy odabent ülsz. Eddig a szemed sem nyitottad ki, nemhogy mászkálsz… De nem is szólaltál volna meg az első Chelsy után, neem…
- Jóanyám! Mit gondoltál, hogy túl bírok ordítani 4 embert?
- Shelly, be kell látnod, hogy ebben igaza van a lányunknak…
- Kösz apu.
- Remek Steven. Védd csak az arany kicsi lányod. Engem meg elvisz az infarktus a hülye kalandvágyó feje miatt…
Később mindenről tudni akartam; mi történt, mikor, és ilyesmi.
Egy hajszálon múlt az életem –azt hiszem, ez a végkifejlet a több napos sztorizás után. Anyám persze mindent túldramatizált, apám pedig mindent alulértékel. Én vagyok a realista az általam összetartott család-képződményben. A véleményem pedig anyu és apu összegyúrt leírásából hoztam ki.
Aztán Január 2-án (szilveszteri buli volt a javából a kórházban, remélem mondanom sem kell…) hazaengedtek.
Egy fél tucat rendőr vett körbe, amint kiléptem a kórházból. Soha nem hittem volna, hogy érdekes lennék. Pedig alighanem izgi sztori minden normális embernek, amikor két ekkora ember 16 éves lánya jogsi nélkül félholtra töri magát. De így biztosítottam magamnak, hogy egy reggel én legyek a vezető hír. Jó, nem?
Boulevard of broken dreams - 9. fejezet
Sziasztok :)
Rájöttem, hogy a blog szerkesztése az én eszem meghaladja (igen Orsi, tudom, kitűnő bizonyítvány... :D). Azt sem értem, miért nem engedi úgy bemásolni Wordből, ahogy van, és azt sem vágom, hogy miért ezzel a betűtípussal írja...
Ezeket nézzétek el nekem kérlek :)
Addig is itt van a szokásosan gyenge, de fejezetnek fejezet :P
-Alexa, mennyi smink van nálad? –Kérdeztem a szerelők közt remekül szlalomozó Mrs. Hornert.
-Miben mesterkedsz már megint te lökött? –Szemeit megforgatva, a plafont tanulmányozva válaszolt.
-Egy kérdésem volt. Miből gondolod, hogy valami hülyeségen jár az eszem? –Kérdeztem somolyogva.
-Chelsy! Különb vagy, mint apád meg anyád együttvéve! Külön-külön sem piskóták, nem még egyben! De te tuti, hogy túlteszel rajtuk. Ismerlek, mint a rossz pénzt… Elárulod, mi a terved? –Nem hagyott időt a gondolkozásra, olyan hangsúllyal mondta.
-Tulajdonképpen a te ötleted volt.
-Az enyém? –Komoly értetlenség tükröződött az arcáról, és a hangszíne is erről árulkodott.
-Fogjuk rá. Ne mindenben én legyek már a ludas…
-Miért félek ettől az egésztől Chelsea? Kinyögnéd végre, hogy mit agyaltál ki azzal az okos kis buksiddal?
-Ne borulj ki nagyon –figyelmeztettem előre-. Ugye felvetettem, hogy mit gondolhatnak a srácok. De hisz akkor tőlem ered az ötlet. Ilyen nincs! –A végére igazán hisztérikussá vált a hangom. Rejtély a miértje.
-A lényeget, és ne hisztizz.
-Hú, Alex bekeményít… -Játékosan fejen vágott.- És verekedik is…
Belenéztem a szemeibe, és láttam: kezdi nagyon idegesíteni az, hogy nem bírom kinyögni az ötletem. Nem kéne felharagítani őt Chelsea, de te tudod.
-Szóval, a hajam összetúrjuk, és kihasználjuk, hogy profi sminkes vagy… Kicsit bepirosítjuk az arcom, mintha jól megpofoztál volna, mielőtt a hajamba kapaszkodtál. Mit szólsz hozzá?
-Chelsy, minimum forgatókönyvírónak kellene lenned, ugye tudod?
-A gének bennem vannak, ez most bebizonyosult. –Majd rákacsintottam. – De mit szólsz hozzá? Benne vagy?
-Na ná. Chris fejére igazán kíváncsi leszek…
-Én is. Bár nem tudom, jó ötlet-e így kezdeni a főnökömnél. Lehet, hogy a hülyeségemmel eleve leírtam magam.
-Chelsy, itt áll a főnököd felesége, aki ha akar, akkor behisztizik, mert rég látta a férjét. És amúgy sem az a típus vagy, aki fél akármitől is… Na meg pókerarccal megcsókoltad, kedvesem.
-Igazad van. Keressünk egy mosdót, és lássunk neki…
Hosszas járkálás és bosszankodás után (miért nincs a főhadiszálláson női mosdó –kezdetű dolgok) megtaláltuk a női részelget is. A rádióban (igen, egy mosdóban rádió…) David Guetta legújabb száma, a Louder than Words ment, amit Afrojack-kel készített. Mr. Guetta mindkettőnk nagy kedvence, így egyértelművé vált, hogy a számot végigtáncoljuk.
Pár pillanat alatt egy kész remekművet alkotott a fejemre. Az eredményre nincsenek szavak.
-Alex! Úgy érzem, hogy módosítok a bulizási szokásaimon.
-Miért félek én ettől?
-Nyugi, semmi extra. Csak addig fogom magam inni, amíg minimum így nem nézek ki.
-La-la-la-la-la-la… Nem akarom tudni a továbbiakat… -Mindezt énekelve. Hát nem egy Whitney Houston, azt meg kell hagyni.
-Oké, felfogtam. Néha komolyan rosszabb vagy, mint anyu. És ez nem dicséret Alex, ne hidd azt.
-Hagyjál már Chelsy. Így is görcsben van a gyomrom, hogy mit fog Horner szólni… -És valóban igazat mondott, mert ujjaiban a csontok össze-vissza ropogtak a másik keze által.
Út közben a szemfájdító világosságtól újra előjöttek az emlékek. Újra lepergett előttem a baleset, és ismét beleborzongtam minden egyes másodpercén. Ránéztem Alexára, aki szintén gondolataiba burkolózott. Így volt időm –mérlegeltem a sztori hosszúságát, és a távot, amíg eljutunk az irodába- emlékeimet felidézni.
2010. június 24., csütörtök
Díj :)
Nagyon szépen köszön mindenkinek a díjat!
Ezt a díjat 7 embernek kell elküld,7 dolgot kell írj magadról,meg kell köszönd a díjat annak, akitől kaptad ,be kell írd kitől kaptad a díjat-a nevét pedig belinkelve :)
És természetesen a díjazottakat is értesítened kell! :D
Ugyan egyáltalán nem érdemlem meg, hogy ilyesmit kapjak (szívesen várom az okokat, bármilyen úton-módon :D), de őszintén köszönöm lányok! Név szerint Noncsinak, Kathynek és Icunak! ♥♥
Tehát a dolgok szerény egyénemről...
1. Jobb szó nincs rám, focibuzi vagyok. És nem bírom, ha a kedvenceim szapulják :)
2. Nem mindig szeretem -kackac-, hogy szemtelenül fiatal vagyok, mert sokan lenézik a fiatalokat.
3. Hihetetlen, de valami varázslatosat látok abban, hogy egy Forma1es autóba belepréselik magukat különböző korú pasik. Aki szereti eme sportágat, érti betegségem.
4. Szeretek olvasni. Legyen szó drága barátnőim szerzeményeiről, a Vörös pöttyös könyvekről, Vavyan Fable-ről, Agatha Christie-ről...
5. Irtózom mindenféle csúszó-mászótól (de olyan szinten, hogy pl. a pókot zsebkendőben sem ölöm meg).
6. A régi zene szerelmese vagyok. Azon belül szinte mindent bevesz a gyomrom :)
7. Rengeteg álmom van, és addig élnem kell, amíg ezeknek a 90%-át (minimum!) meg nem valósítom :) (Azért 90% csak, mert pl. Jessica Alba már nem lehetek xD)
És mivel tehetségben is én vagyok a legutolsó; szeretném, ha ebben is én lennék a legutolsó. Felesleges lenne kiemelnem is bárkit; akiket olvasok, azoknak mind küldeném. És gondoljatok bele, mekkora meló lenne mindenkit linkelgetni, szólni neki :)
(8. jellemzőnek be lehetne írni, hogy hihetetlenül lusta vagyok :D :D)
Ezt a díjat 7 embernek kell elküld,7 dolgot kell írj magadról,meg kell köszönd a díjat annak, akitől kaptad ,be kell írd kitől kaptad a díjat-a nevét pedig belinkelve :)
És természetesen a díjazottakat is értesítened kell! :D
Ugyan egyáltalán nem érdemlem meg, hogy ilyesmit kapjak (szívesen várom az okokat, bármilyen úton-módon :D), de őszintén köszönöm lányok! Név szerint Noncsinak, Kathynek és Icunak! ♥♥
Tehát a dolgok szerény egyénemről...
1. Jobb szó nincs rám, focibuzi vagyok. És nem bírom, ha a kedvenceim szapulják :)
2. Nem mindig szeretem -kackac-, hogy szemtelenül fiatal vagyok, mert sokan lenézik a fiatalokat.
3. Hihetetlen, de valami varázslatosat látok abban, hogy egy Forma1es autóba belepréselik magukat különböző korú pasik. Aki szereti eme sportágat, érti betegségem.
4. Szeretek olvasni. Legyen szó drága barátnőim szerzeményeiről, a Vörös pöttyös könyvekről, Vavyan Fable-ről, Agatha Christie-ről...
5. Irtózom mindenféle csúszó-mászótól (de olyan szinten, hogy pl. a pókot zsebkendőben sem ölöm meg).
6. A régi zene szerelmese vagyok. Azon belül szinte mindent bevesz a gyomrom :)
7. Rengeteg álmom van, és addig élnem kell, amíg ezeknek a 90%-át (minimum!) meg nem valósítom :) (Azért 90% csak, mert pl. Jessica Alba már nem lehetek xD)
És mivel tehetségben is én vagyok a legutolsó; szeretném, ha ebben is én lennék a legutolsó. Felesleges lenne kiemelnem is bárkit; akiket olvasok, azoknak mind küldeném. És gondoljatok bele, mekkora meló lenne mindenkit linkelgetni, szólni neki :)
(8. jellemzőnek be lehetne írni, hogy hihetetlenül lusta vagyok :D :D)
2010. június 23., szerda
Boulevard of broken dreams - 8. fejezet
A fejezet előtt kaptok két infót. :D
1. Vmiért nem akarja közzétenni a díjról írt bejegyzésem, a "Bejegyzések szerkesztése" menüpontnál pedig azt írja ki mellette, hogy ütemezett. Pont, mint az idegrendszerem...
2. Már kiderült, hogy folytatom. Továbbra is 0 önbizalommal, de megoldom :D
-Állj! Chelsy, te honnan ismered Alexet? –Kérdezte Christian, miután leesett neki, hogy tudom a szobába toppanó nő nevét.
Hápogtam csak, amikor Alex magához vette az irányítást: karon fogott, és kivezetett a folyosóra.
-Basszus Chelsy, te mi a halált keresel itt? -Kezdte a számonkérést Alexa.
-Halált ugyan nem, de a pénzben reménykedem.
-Chelsy, díjazom a humorod, tudod…
-Alexa, rám számíthatsz, hisz ismersz. –Vágtam a szavába.
Pár másodpercig szünetelt a beszélgetés, mivel pár szerelő-félétől üdvözlési ajándékként csúnya szemeket kaptunk. Különösképpen nem hatott meg, és ahogy Alexára néztem, róla is ez árulkodott.
-Na, szólok Hornernek, hogy ezentúl a srácoknak ebédszünet helyett illemtan legyen. –Közölte velem a srácokról alkotott képét. Mondjuk én nem csak ebédszünet helyett tartanék nekik... Bár az utolsó pasi hátulról nem is rossz! Hmm.... –Amúgy valamiért kihívtalak. Ja, igen. A csók. Mesteri színésznő lennél.
-Óh -még jó, hogy annyira nem merültem bele a hátsó-tanulmányozásba, mert égés lenne most-, ezt egy színésznőtől hallani jobb, mintha magát az Oscart venném át. Amúgy nem kell komolyan venni, csak … -Itt elmeséltem, vagyis elidétlenkedtem neki a történetet.
Alexa egyébként a tengerentúlon színészkedik, de inkább (vagy már) csak hobbiszinten. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy amikor komolyabban vette az egész „meghódítom Hollywood” kezdetű dolgot, akkor olyan sorozatokban kapott szerepet, mint a Vészhelyzet, a Jóbarátok, a JAG. Két lánya van, velük és férjével Los Angelesben élnek. 1995 óta házas, kiegyensúlyozott kapcsolatban él eddigi élete párjával.
Én úgy 1988 óta ismerem Alexát, sokáig úgy volt, hogy apu filmjében, az Örökkében fog szerepelni, azonban az utolsó pillanatban Holly Hunter jött, látott, és győzött. Szó szerint. Holly már jóval tapasztaltabb volt akkoriban, így berobogott apuhoz, közölte terveit, apu pedig –a miniszoknyától elvarázsolódva- boldogan (vagy inkább kábultan) rábólintott az ajánlatra. Engem viszont már nem tudott elszakítani Alexától. Pár utcával lejjebb vett házat a férjével, mint anyu.
Szinte ő vezetett be a partyéletbe -bár ezt nem szoktam hangoztatni, mert előbb-utóbb anyu fülébe jutna, és az nem jelent egyikünknek sem jót.. Ezért amíg élek hálás leszek neki.
Ja, azt majdnem elfelejtettem, hogy Horner a második vezetékneve. Chris viszont nem tudja, hogy ismerem a nejét…
-Vissza kéne mennünk Chelsea. -Szólalt meg Alex, miután kellőképpen feldolgozta a hallottakat.
-Nem rossz ötlet - kezeinket összekulcsolva indultunk el a folyosón-. Sőt! Egy színésznőtől egész jó. -Bugyután rávigyorogtam. Szerencsére érti a poént.- Még a végén azt hiszik, hogy a fejem a mosdókagylóba gyűrted a csókért. Vagy molesztálsz, esetleg a gorilláiddal zúzatsz péppé. Az is eszembe…
-Mennyi elméletet tudsz gyártani 2 másodperc alatt te dinka? –Kérdezte Alex, miközben barátian beleboxolt a vállamba.
Én megálltam, és úgy mondtam:
-Hmm, még sosem számoltam. –Aztán utánaeredtem.
Pár saroknyira Chris irodájától eszembe jutott egy remek ötlet...
(lövésem sincs, miért így néz ki... ez ma egy őrült nap...)
1. Vmiért nem akarja közzétenni a díjról írt bejegyzésem, a "Bejegyzések szerkesztése" menüpontnál pedig azt írja ki mellette, hogy ütemezett. Pont, mint az idegrendszerem...
2. Már kiderült, hogy folytatom. Továbbra is 0 önbizalommal, de megoldom :D
-Állj! Chelsy, te honnan ismered Alexet? –Kérdezte Christian, miután leesett neki, hogy tudom a szobába toppanó nő nevét.
Hápogtam csak, amikor Alex magához vette az irányítást: karon fogott, és kivezetett a folyosóra.
-Basszus Chelsy, te mi a halált keresel itt? -Kezdte a számonkérést Alexa.
-Halált ugyan nem, de a pénzben reménykedem.
-Chelsy, díjazom a humorod, tudod…
-Alexa, rám számíthatsz, hisz ismersz. –Vágtam a szavába.
Pár másodpercig szünetelt a beszélgetés, mivel pár szerelő-félétől üdvözlési ajándékként csúnya szemeket kaptunk. Különösképpen nem hatott meg, és ahogy Alexára néztem, róla is ez árulkodott.
-Na, szólok Hornernek, hogy ezentúl a srácoknak ebédszünet helyett illemtan legyen. –Közölte velem a srácokról alkotott képét. Mondjuk én nem csak ebédszünet helyett tartanék nekik... Bár az utolsó pasi hátulról nem is rossz! Hmm.... –Amúgy valamiért kihívtalak. Ja, igen. A csók. Mesteri színésznő lennél.
-Óh -még jó, hogy annyira nem merültem bele a hátsó-tanulmányozásba, mert égés lenne most-, ezt egy színésznőtől hallani jobb, mintha magát az Oscart venném át. Amúgy nem kell komolyan venni, csak … -Itt elmeséltem, vagyis elidétlenkedtem neki a történetet.
Alexa egyébként a tengerentúlon színészkedik, de inkább (vagy már) csak hobbiszinten. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy amikor komolyabban vette az egész „meghódítom Hollywood” kezdetű dolgot, akkor olyan sorozatokban kapott szerepet, mint a Vészhelyzet, a Jóbarátok, a JAG. Két lánya van, velük és férjével Los Angelesben élnek. 1995 óta házas, kiegyensúlyozott kapcsolatban él eddigi élete párjával.
Én úgy 1988 óta ismerem Alexát, sokáig úgy volt, hogy apu filmjében, az Örökkében fog szerepelni, azonban az utolsó pillanatban Holly Hunter jött, látott, és győzött. Szó szerint. Holly már jóval tapasztaltabb volt akkoriban, így berobogott apuhoz, közölte terveit, apu pedig –a miniszoknyától elvarázsolódva- boldogan (vagy inkább kábultan) rábólintott az ajánlatra. Engem viszont már nem tudott elszakítani Alexától. Pár utcával lejjebb vett házat a férjével, mint anyu.
Szinte ő vezetett be a partyéletbe -bár ezt nem szoktam hangoztatni, mert előbb-utóbb anyu fülébe jutna, és az nem jelent egyikünknek sem jót.. Ezért amíg élek hálás leszek neki.
Ja, azt majdnem elfelejtettem, hogy Horner a második vezetékneve. Chris viszont nem tudja, hogy ismerem a nejét…
-Vissza kéne mennünk Chelsea. -Szólalt meg Alex, miután kellőképpen feldolgozta a hallottakat.
-Nem rossz ötlet - kezeinket összekulcsolva indultunk el a folyosón-. Sőt! Egy színésznőtől egész jó. -Bugyután rávigyorogtam. Szerencsére érti a poént.- Még a végén azt hiszik, hogy a fejem a mosdókagylóba gyűrted a csókért. Vagy molesztálsz, esetleg a gorilláiddal zúzatsz péppé. Az is eszembe…
-Mennyi elméletet tudsz gyártani 2 másodperc alatt te dinka? –Kérdezte Alex, miközben barátian beleboxolt a vállamba.
Én megálltam, és úgy mondtam:
-Hmm, még sosem számoltam. –Aztán utánaeredtem.
Pár saroknyira Chris irodájától eszembe jutott egy remek ötlet...
(lövésem sincs, miért így néz ki... ez ma egy őrült nap...)
2010. június 16., szerda
Something is ending (maybe)
Sziasztok :)
Köszönöm a rengeteg pozitív visszajelzést, nagyon jól esik.
Istenigazából nem tudom, hogy mi vezetett erre a döntésre, de meghoztam. Egy picit össze kell szednem magam. Egyszerűen nem vagyok benne biztos, hogy az írásra szükségem van (persze szeretek írni, félreértés ne essék), nem teher-e olvasni, ilyesmi. Abban nem vagyok biztos, hogy van-e értelme. Hatalmas kételyek vannak bennem.
Nem tudom, hogy folytatom-e, és azt sem, hogy az előre megírt részeket felteszem-e. Ha folytatom is, azt sem tudom, hogy mikor. Lehet, hogy holnap már folytatás lesz, lehet, hogy két hét múlva. Higgyétek el, semmit nem tudok, nem értek. Lehet, hogy ez is csak egy rövid fellángolás.
Nem ragozom tovább, köszönöm az eddigi véleményeket, dicséreteket, segítséget!
Puszi, Mystic
Köszönöm a rengeteg pozitív visszajelzést, nagyon jól esik.
Istenigazából nem tudom, hogy mi vezetett erre a döntésre, de meghoztam. Egy picit össze kell szednem magam. Egyszerűen nem vagyok benne biztos, hogy az írásra szükségem van (persze szeretek írni, félreértés ne essék), nem teher-e olvasni, ilyesmi. Abban nem vagyok biztos, hogy van-e értelme. Hatalmas kételyek vannak bennem.
Nem tudom, hogy folytatom-e, és azt sem, hogy az előre megírt részeket felteszem-e. Ha folytatom is, azt sem tudom, hogy mikor. Lehet, hogy holnap már folytatás lesz, lehet, hogy két hét múlva. Higgyétek el, semmit nem tudok, nem értek. Lehet, hogy ez is csak egy rövid fellángolás.
Nem ragozom tovább, köszönöm az eddigi véleményeket, dicséreteket, segítséget!
Puszi, Mystic
Boulevard of broken dreams - 7. fejezet
Nem értem miért rakom fel, de felteszem. Ismét egy gyengénél is gyengébb rész, de remélem majd hozzászoktok a színvonalhoz... :D
-És mit szólnál hozzá, ha most megcsókolnám? –tette fel kacéran Chris a kérdést.
Meggyőződésem, hogy sem a nekem háttal álló –hangjából ítélve- férfi, sem Christian nem gondolta komolyan ezt a közjátékot, és félreértés ne essék, én sem, de mindent vagy semmit alapon kockáztattam. Most, vagy soha Chelsy. Léptem egyet Chris felé, a füléhez hajoltam, majd amikor a hajam az arcom elé hullott –pont eltakarva a szám-, akkor belesuttogtam Chris fülébe, hogy színészkedjünk egy kicsit, és tegyünk úgy, mintha csókolóznánk. Persze ő majdnem elmosolyogta magát, amikor cselekedtem. Nem szabad lebuknunk, cseszd meg Chris!
És megtettük. Oldalra döntött úgy, hogy a hajam pont takart mindent (mivel a háttal álló egyén csak a lombom látta), miközben ő is, és én is egy-egy puszit adtunk egymásnak. Közben persze ő is cuppogott, meg én is. A nevetésem alig bírtam magamban tartani, ezért gyorsan elváltam „ajkaitól”. Még szerencse, hogy nem rúzsozom magam. Chris vámpír sebességgel elfordult mindenki elől, de én pont olyan szögben álltam, hogy láttam a sötétített ablaküvegen, miként a nevetőráncai felfele húzódnak, és a kisujját rágja, nehogy hangos kacagásban törjön ki.
Pár másodperc után rendezte vonásait, majd higgadtan fordult felém, illetve a mögöttem álló idegen felé.
-Woaow, Christian, ezt nem néztem volna ki belőled. –Hallottam meg ismét egy férfi hangot, pár évvel fiatalabbat, mint az első volt. Ajtónyitódás és csukódás nélkül hogy jött be? Áhh. Biztos az Anonym I. nyitva hagyta az ajtót. –És micsoda nő! A feleséged tudja? –Kacérkodott tovább.
-Sebastian, ezt azonnal fejezd be! –Ripakodott rá Chris. –Semmi közöd a magánéletemhez, úgy gondolom. Ahogy nekem sem a tiédhez. Igaz? –Fordult az idősebb figura felé, aki nem Sebastian. Vagyis lehet, hogy Sebastian, csak nem az a Sebastian. Értitek, na.
-Oké. Ezektől a szemektől mindig félni fogok. -Válaszolt a tutira Sebastian Sebastian.
Majd pár másodpercnyi csend után Chis észbe kapott, és megkezdte a bemutatási procedúrát.
-Srácok, Ő itt Chelsea Pfeiff…
-Csak Chelsea. A vezetéknevem úgysem fogják megjegyezni. –Szakítottam félbe főnököm, mert szeretném elkerülni azt, hogy az alapján ítéljenek meg.
-Chelsea, mint a csapat? Nem is tudtam, hogy létezik ilyen név.
-Mert tudatlan vagy Sebi.
-Kimi, nem lehet mindenki olyan, hogy az alkohol adja neki a tudást. És kétmillió-háromszázezerhuszonötször elmondtam már, hogy nem Sebi!!! Amúgy Chelsea, Sebastian Vettel vagyok, a Red Bull Racing hivatalos pilótája. –Ekkor büszkén kihúzta magát, megjegyzem: teljesen jogosan.
-Egy ilyen bemutatkozásra muszáj válaszolnom. –S elengedtem egy halvány mosolyt.- Szóval Chelsea Pfeiffer-Spielber vagyok, Chel, Chelsy, Sea, ezek közül lehet választani.
Aztán kezet ráztunk. Magabiztos, erős, férfias kézfogása volt, amiből azt vontam le, hogy vele valószínűleg jól ki fogok jönni, ugyanis az összes haverom, barátom ilyen típusú. Nem úgy azzal az alakkal, aki az ajtófélfát támasztotta majdnem azóta, amióta ránéztem.
-Kimi, kérlek te is mutatkozz be a hölgynek! –Szólalt meg erélyesen Chris.
-Ez az Kimi, ne add önmagad, ha lehet. –Kontrázott rá Seb is.
-Tehát a neved Kimi. –Hmm, milyen roppant okosan megállapítottam.
-Ja. –Bazdmeg, ennyi? Át kell fogalmaznom a bunkóságról alkotott véleményem. Ezentúl bunkó = Kimi. Gyorsan leírta magát előttem.
-Kimi, két pillanat alatt kiraklak innen, mint macskát szokás… -hatásszünet-, ha nem fejezed be ezt a hülye stílust. Értve vagyok, vagy értve vagyok?
-Persze Chris. Kimi Räikkönen vagyok. Megfelel?
-Kimi, ugye az előbb rosszul láttam, hogy bunkóztál? Erre neveltelek, te lökött? És Chris, beszámolnál nekem arról, hogy mi volt az a csók?
A hang roppant ismerősen csengett. Meg kellett fordulnom ahhoz, hogy meggyőződjem; tényleg ő az-e. És ő volt.
-Alex?!?! –Szólaltunk fel egyszerre Chrissel…
-És mit szólnál hozzá, ha most megcsókolnám? –tette fel kacéran Chris a kérdést.
Meggyőződésem, hogy sem a nekem háttal álló –hangjából ítélve- férfi, sem Christian nem gondolta komolyan ezt a közjátékot, és félreértés ne essék, én sem, de mindent vagy semmit alapon kockáztattam. Most, vagy soha Chelsy. Léptem egyet Chris felé, a füléhez hajoltam, majd amikor a hajam az arcom elé hullott –pont eltakarva a szám-, akkor belesuttogtam Chris fülébe, hogy színészkedjünk egy kicsit, és tegyünk úgy, mintha csókolóznánk. Persze ő majdnem elmosolyogta magát, amikor cselekedtem. Nem szabad lebuknunk, cseszd meg Chris!
És megtettük. Oldalra döntött úgy, hogy a hajam pont takart mindent (mivel a háttal álló egyén csak a lombom látta), miközben ő is, és én is egy-egy puszit adtunk egymásnak. Közben persze ő is cuppogott, meg én is. A nevetésem alig bírtam magamban tartani, ezért gyorsan elváltam „ajkaitól”. Még szerencse, hogy nem rúzsozom magam. Chris vámpír sebességgel elfordult mindenki elől, de én pont olyan szögben álltam, hogy láttam a sötétített ablaküvegen, miként a nevetőráncai felfele húzódnak, és a kisujját rágja, nehogy hangos kacagásban törjön ki.
Pár másodperc után rendezte vonásait, majd higgadtan fordult felém, illetve a mögöttem álló idegen felé.
-Woaow, Christian, ezt nem néztem volna ki belőled. –Hallottam meg ismét egy férfi hangot, pár évvel fiatalabbat, mint az első volt. Ajtónyitódás és csukódás nélkül hogy jött be? Áhh. Biztos az Anonym I. nyitva hagyta az ajtót. –És micsoda nő! A feleséged tudja? –Kacérkodott tovább.
-Sebastian, ezt azonnal fejezd be! –Ripakodott rá Chris. –Semmi közöd a magánéletemhez, úgy gondolom. Ahogy nekem sem a tiédhez. Igaz? –Fordult az idősebb figura felé, aki nem Sebastian. Vagyis lehet, hogy Sebastian, csak nem az a Sebastian. Értitek, na.
-Oké. Ezektől a szemektől mindig félni fogok. -Válaszolt a tutira Sebastian Sebastian.
Majd pár másodpercnyi csend után Chis észbe kapott, és megkezdte a bemutatási procedúrát.
-Srácok, Ő itt Chelsea Pfeiff…
-Csak Chelsea. A vezetéknevem úgysem fogják megjegyezni. –Szakítottam félbe főnököm, mert szeretném elkerülni azt, hogy az alapján ítéljenek meg.
-Chelsea, mint a csapat? Nem is tudtam, hogy létezik ilyen név.
-Mert tudatlan vagy Sebi.
-Kimi, nem lehet mindenki olyan, hogy az alkohol adja neki a tudást. És kétmillió-háromszázezerhuszonötször elmondtam már, hogy nem Sebi!!! Amúgy Chelsea, Sebastian Vettel vagyok, a Red Bull Racing hivatalos pilótája. –Ekkor büszkén kihúzta magát, megjegyzem: teljesen jogosan.
-Egy ilyen bemutatkozásra muszáj válaszolnom. –S elengedtem egy halvány mosolyt.- Szóval Chelsea Pfeiffer-Spielber vagyok, Chel, Chelsy, Sea, ezek közül lehet választani.
Aztán kezet ráztunk. Magabiztos, erős, férfias kézfogása volt, amiből azt vontam le, hogy vele valószínűleg jól ki fogok jönni, ugyanis az összes haverom, barátom ilyen típusú. Nem úgy azzal az alakkal, aki az ajtófélfát támasztotta majdnem azóta, amióta ránéztem.
-Kimi, kérlek te is mutatkozz be a hölgynek! –Szólalt meg erélyesen Chris.
-Ez az Kimi, ne add önmagad, ha lehet. –Kontrázott rá Seb is.
-Tehát a neved Kimi. –Hmm, milyen roppant okosan megállapítottam.
-Ja. –Bazdmeg, ennyi? Át kell fogalmaznom a bunkóságról alkotott véleményem. Ezentúl bunkó = Kimi. Gyorsan leírta magát előttem.
-Kimi, két pillanat alatt kiraklak innen, mint macskát szokás… -hatásszünet-, ha nem fejezed be ezt a hülye stílust. Értve vagyok, vagy értve vagyok?
-Persze Chris. Kimi Räikkönen vagyok. Megfelel?
-Kimi, ugye az előbb rosszul láttam, hogy bunkóztál? Erre neveltelek, te lökött? És Chris, beszámolnál nekem arról, hogy mi volt az a csók?
A hang roppant ismerősen csengett. Meg kellett fordulnom ahhoz, hogy meggyőződjem; tényleg ő az-e. És ő volt.
-Alex?!?! –Szólaltunk fel egyszerre Chrissel…
Boulevard of broken dreams - 6. fejezet
Most egy picit ugrálni fogunk a jelen és a múlt között, mivel félek, hogy Chelsy múltjából már kezd elegetek lenni... :)
Jelen
2010. június 16., szerda délelőtt (általában kora hajnalnak nevezném, de kivételesen nagyon korán keltem) 10 óra, Montreal.
A körmeimről pattogtattam le a körömlakkot, mialatt a fülemben Bon Jovi ’Have a nice day’ száma bömbölt, az mp4 lejátszóm segítségével. Már teljesen belemerültem, és tudtam kontrollálni a szám mozgását, hogy még véletlenül se kezdjek el dalolni itt, mindenki füle hallatára.
Pont a refrénnél jártam, amikor valaki óvatosan megkocogtatta a vállam. Kelletlenül kihúztam a fülest a fülemből, majd a zavarómra pillantottam, persze igen komótosan, mivel a több órás repülőutón egy szemhunyásnyit nem aludtam, pedig az időeltolódás miatt nem lett volna rossz.
-Elnézést kisasszony! Ha jól gondolom… -Kezdett bele az „idegen” a mondandójába.- Hűűűűűha…
Pár pillanatnyi lélegzetvételi szünet után szemmel háromszor is végigtapogatott, majd hangját megtalálva folytatta.
-Szóval, ha jól gondolom Chelsea Pfeiffer-Spielberghez van szerencsém -banyek, ez megtanulta a nevem!!-. Christian Horner vagyok. Mivel én vagyok az idősebb, kérem tegeződjünk. Szóval Christian vagyok, örvendek.
-Chelsy, szintúgy.
-Jöjjön, vagyis gyere velem Chelsy! –Majd értetlen arckifejezésem láttán hozzátette, hogy az irodába megyünk, és egyeztetés céljából.
-WoOoW! Nem pici iroda, azt meg kell hagyni. –Talán még a szám is eltátottam, amikor megérkeztünk.
-Ha valakinek nagy iroda jár, az a csapatfőnök, nemde Chelsy? –Majd küldött felém egy bátorító mosolyt; jelezve, hogy nem harap.
-Ezzel csak egyet tudok érteni. –Visszamosolyogtam, majd elégedetten nyugtáztam magamban, hogy értelmes dolgok hagyták el a szám.
-Szóval, örülök, hogy elfogadtad az étteremvezetői állást, vagy minek is nevezzem. A korábbi beszélgetéseinkből kitűnt, hogy talpraesett, vagány szájú nő vagy, úgyhogy egy percig sem féltelek. Ha valamiben tudok segíteni, akkor csak szólj kérlek, bármikor állok rendelkezésedre. Na jó, majdnem bármikor. –Majd mosolygott. Nem is áll rosszul neki. Majd várt egy picit, látta rajtam, hogy feldolgoztam az információt, aztán folytatta. –Két pillanat Chelsy, csak behívom Dant, hogy vezessen körbe az éttermünkön, és mutasson be a személyzetnek. Megsúgom, hogy garantált sikered van, mivel 85%-uk férfi, és nem vak. -Azt hiszem, hogy nem egyszerű szinten vörösödtem el. –Nehogy már zavarban legyél! Majd amikor lehajolsz valamiért, és a fél csapat a hátsód stíröli, akkor vörösödj. Szerinted véletlen, hogy az én feleségem nem jár ki futamokra?
-Christian, én szeretem, ha valaki szembesít az igazsággal, és felkészít a nehézségekre. Úgyhogy lenne mindjárt egy kérdésem. Szabad?
-Persze, de nem ígérem, hogy meg is tudom válaszolni.
-Azt hiszem, hogy erre csak te tudod a választ. -Bekapja a csalit, vagy nem kapja be?
-Chelsy, én nem akarok a férjed lenni. -Bekapta.
-Mert? –Tettem fel kitűnő színésznői komolysággal, és kellő csalódottsággal a kérdést.
-Jézusom, te komolyan ezt akartad kérdezni? –Mire csak a földet fixíroztam.- Figyelj, az tagadhatatlan, hogy igen szemrevaló vagy, látszólag csendes is, amit egyébként nem hiszek el. Törődsz magaddal, van stílusod, meg minden egyéb, hasznos pozitív tulajdonság. De van pár bökkenő. Az első a korkülönbség. A második egy paraszthajszállal nagyobb, a feleségem. Én imádom őt, rajongok érte. És soha nem terveztem, hogy elhagyjam őt, még egy ilyen dekoratív nőért cserébe sem. Te túl jó lennél nekem Chelsy, ezt a levelezésünk, és a mai beszélgetésünk után megállapíthatom.
Nem bírtam tovább, kibukott belőlem a nevetés. Szegény Christian nem tudta, hogy mi a fene bajom lett. Láttam rajta, hogy magyarázatot követel.
-Christian, én csak azt akartam kérdezni, hogy szólíthatlak-e Chrisnek? És hogy lehetnénk-e BARÁTOK, ismétlem, BARÁTOK?
Olyan megkönnyebbülés járta át az arcát a szólásom pár pillanata alatt, mintha minimum nem ítélnék őt el embergyilkosságért. Majd belement a játékba.
-Ezennel ünnepélyesen igent mondok, minden kérdésedre. Megvannak benned azok a tulajdonságok, amik egy nőbe kellenek; szépség, cserfesség, komolytalanság, és humor.
-Ilyenkor szokás megcsókolni a menyasszonyt, nem Christian? –Szólalt meg valaki, az iroda ajtajában állva…
Jelen
2010. június 16., szerda délelőtt (általában kora hajnalnak nevezném, de kivételesen nagyon korán keltem) 10 óra, Montreal.
A körmeimről pattogtattam le a körömlakkot, mialatt a fülemben Bon Jovi ’Have a nice day’ száma bömbölt, az mp4 lejátszóm segítségével. Már teljesen belemerültem, és tudtam kontrollálni a szám mozgását, hogy még véletlenül se kezdjek el dalolni itt, mindenki füle hallatára.
Pont a refrénnél jártam, amikor valaki óvatosan megkocogtatta a vállam. Kelletlenül kihúztam a fülest a fülemből, majd a zavarómra pillantottam, persze igen komótosan, mivel a több órás repülőutón egy szemhunyásnyit nem aludtam, pedig az időeltolódás miatt nem lett volna rossz.
-Elnézést kisasszony! Ha jól gondolom… -Kezdett bele az „idegen” a mondandójába.- Hűűűűűha…
Pár pillanatnyi lélegzetvételi szünet után szemmel háromszor is végigtapogatott, majd hangját megtalálva folytatta.
-Szóval, ha jól gondolom Chelsea Pfeiffer-Spielberghez van szerencsém -banyek, ez megtanulta a nevem!!-. Christian Horner vagyok. Mivel én vagyok az idősebb, kérem tegeződjünk. Szóval Christian vagyok, örvendek.
-Chelsy, szintúgy.
-Jöjjön, vagyis gyere velem Chelsy! –Majd értetlen arckifejezésem láttán hozzátette, hogy az irodába megyünk, és egyeztetés céljából.
-WoOoW! Nem pici iroda, azt meg kell hagyni. –Talán még a szám is eltátottam, amikor megérkeztünk.
-Ha valakinek nagy iroda jár, az a csapatfőnök, nemde Chelsy? –Majd küldött felém egy bátorító mosolyt; jelezve, hogy nem harap.
-Ezzel csak egyet tudok érteni. –Visszamosolyogtam, majd elégedetten nyugtáztam magamban, hogy értelmes dolgok hagyták el a szám.
-Szóval, örülök, hogy elfogadtad az étteremvezetői állást, vagy minek is nevezzem. A korábbi beszélgetéseinkből kitűnt, hogy talpraesett, vagány szájú nő vagy, úgyhogy egy percig sem féltelek. Ha valamiben tudok segíteni, akkor csak szólj kérlek, bármikor állok rendelkezésedre. Na jó, majdnem bármikor. –Majd mosolygott. Nem is áll rosszul neki. Majd várt egy picit, látta rajtam, hogy feldolgoztam az információt, aztán folytatta. –Két pillanat Chelsy, csak behívom Dant, hogy vezessen körbe az éttermünkön, és mutasson be a személyzetnek. Megsúgom, hogy garantált sikered van, mivel 85%-uk férfi, és nem vak. -Azt hiszem, hogy nem egyszerű szinten vörösödtem el. –Nehogy már zavarban legyél! Majd amikor lehajolsz valamiért, és a fél csapat a hátsód stíröli, akkor vörösödj. Szerinted véletlen, hogy az én feleségem nem jár ki futamokra?
-Christian, én szeretem, ha valaki szembesít az igazsággal, és felkészít a nehézségekre. Úgyhogy lenne mindjárt egy kérdésem. Szabad?
-Persze, de nem ígérem, hogy meg is tudom válaszolni.
-Azt hiszem, hogy erre csak te tudod a választ. -Bekapja a csalit, vagy nem kapja be?
-Chelsy, én nem akarok a férjed lenni. -Bekapta.
-Mert? –Tettem fel kitűnő színésznői komolysággal, és kellő csalódottsággal a kérdést.
-Jézusom, te komolyan ezt akartad kérdezni? –Mire csak a földet fixíroztam.- Figyelj, az tagadhatatlan, hogy igen szemrevaló vagy, látszólag csendes is, amit egyébként nem hiszek el. Törődsz magaddal, van stílusod, meg minden egyéb, hasznos pozitív tulajdonság. De van pár bökkenő. Az első a korkülönbség. A második egy paraszthajszállal nagyobb, a feleségem. Én imádom őt, rajongok érte. És soha nem terveztem, hogy elhagyjam őt, még egy ilyen dekoratív nőért cserébe sem. Te túl jó lennél nekem Chelsy, ezt a levelezésünk, és a mai beszélgetésünk után megállapíthatom.
Nem bírtam tovább, kibukott belőlem a nevetés. Szegény Christian nem tudta, hogy mi a fene bajom lett. Láttam rajta, hogy magyarázatot követel.
-Christian, én csak azt akartam kérdezni, hogy szólíthatlak-e Chrisnek? És hogy lehetnénk-e BARÁTOK, ismétlem, BARÁTOK?
Olyan megkönnyebbülés járta át az arcát a szólásom pár pillanata alatt, mintha minimum nem ítélnék őt el embergyilkosságért. Majd belement a játékba.
-Ezennel ünnepélyesen igent mondok, minden kérdésedre. Megvannak benned azok a tulajdonságok, amik egy nőbe kellenek; szépség, cserfesség, komolytalanság, és humor.
-Ilyenkor szokás megcsókolni a menyasszonyt, nem Christian? –Szólalt meg valaki, az iroda ajtajában állva…
2010. június 14., hétfő
Boulevard of broken dreams - 5. fejezet
16 éves, 8 hónapos, és 2 napos voltam azon a napon. December 3.-t írtunk, kis fejszámolással kijön. Én –mint egy elvetemült kocsi-imádó őrült- imádtam azt a napot, egészen délután 4-ig.
Az idő nem volt kegyes a majdnem-hónapfordulómkor (akkoriban még minden ehhez hasonló szellemi retardáltságot számolgattam, de minek?). A hó és az eső felválta szakadt az égből. 5 percig hó esett, utána –azonos időtartamban- eső zúdult Los Angeles ’Előkelő negyedére’. Soha, senki nem látott még akkor olyan zord időt, mint akkortájt volt. Főleg nem az angyalok városában (angyaloké?!?! messziről sem lehet angyaloknak hívni az ott élő piócákat…). Még én sem, pedig sokat tapasztaltam már akkor is.
Éppen aznap érkezett meg motorra a jogosítványom. Persze kinek kell 2 kerékre jogsi, ha szakad a hó, és az utána zúduló eső lefagy az útra? Hát még ha az a valaki imád –és talán tud is- vezetni? Senkinek, naná. Nekem sem kellett, és ez jelentette életem egyik végzetét…
Anyu éppen akkor vett magának egy Mini Cooper S-t, pirosban. Szegényke nem gondolta volna, hogy nem lesz elég biztonságban a friss szerzeménye, ha lerakja a kulcsot a kulcsosra. Azt meg végképp nem gondolta, hogy nem csak a kulcs tűnik el, hanem a kocsi is. És az már tényleg a legteteje, hogy a lánya csórta el, azaz én. Egy körre muszáj volt letesztelnem...
Naivan azt gondoltam, hogy ha már lepengetett anyu egy fél vagyont érte (mit látnak ebben a kocsiban, nem értem…), akkor egy nyomorult téligumi-szettel megdobhatták volna őt, akár grátiszban is. Ugyanakkor édesanyám szőke fejéből is kinéztem volna, hogy vesz rá 5 db zord időjáráshoz használandó gumit. De mint említettem, naiv voltam.
Nem is volt probléma az út csúszósságával, egész addig, amíg ki nem értem az autóval (amire akkor egyébként sem jogsim nem volt, sem szülői engedélyem, hogy vezethetem) a lesózott, letakarított Los Angeles-i utakról, és a kedvenc erdőm felé, a Green Forests felé (nem túl találó, nem engem kell szidni miatta). Fenyő, tölgy, bükk egy helyen. Sehol máshol nincs fenyő a 100 km-es körzetben, sem bükk, csak itt. Ráadásul egy helyen.
Amúgy az egész erdő úgy 20 km-re lehetett szülővárosomtól. Szerencsére nem sokan fedezték még fel, és én is csak a legjobb –és legelvetemültebb- barátaimat avattam be. Név szerint Jess, Ossie, Jens és Jary (róluk majd később). Ha jobban belegondolok, akkor teljesen egyértelművé válik, hogy 4 igazi barátom van, a többiek csak haverok.
A 2.6os motor –nagy meglepődésemre- már a 140-nél rángatózott. Soha nem éreztem még olyat, hogy kezdem elveszíteni az uralmam 180 felé közeledve, pedig jó pár éve rallyzok a haverokkal, persze itt, a Green Forests-ben. És nem a 2.6os motor a legerősebb (még a feltételezés is vicces), amit vezettem valaha, persze illegálisan, és szülői engedély nélkül (tuti örökre zárda lett volna a sorsom, ha kitudódik)…
Éppen az akkori kedvenc számomat, a Highway to Hell-t ordítoztam, amikor valaki mintha azt súgta volna, hogy ne veszítsd el a hidegvéred. Csak nevettem rajta, hogy begolyózok. Meg amúgy is mindig szótlan, visszafogott és hidegvérű vagyok, vagyis voltam. Majd pont most veszteném el legnagyobb erényem? Nevetséges.
Aztán –pont a kedvenc részemnél, a 2. refrén Highway to Helljénél- egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy mindkét kezem görcsösen fogja a kormányt, és nem tudok többet a zenére figyelni. Ránéztem a sebességmérő órára, ami éppen csak, de elhagyta a 180-at. „Ez még semmi”- gondoltam magamban. A kocsi viszont másképp tekergette agytekervényeit. Össze-vissza dobált, és egy pillanatra sem hagyott alább a rázkódás. Sőt, egyre csak nőtt! Ekkor még nem estem pánikba.
Aztán elveszítettem az uralmam az autó felett. Nem tudtam sem kanyarodni, sem gázt adni, sem váltani. A fékkel meg sem próbálkoztam, mert az egy ilyen -lefagyott, fél méteres hóval betakart- úton maga lett volna a született öngyilkosság.
Amikor éreztem, hogy az autó nem úgy mozog, ahogy én szeretném, a szívem egyre vadabbul kezdett dübörögni, mintha a gátorrüreget kezdte volna kinőni. Soha az életben nem éreztem még ilyeneket. A szemeimre mázsás súlyként nehezedett valami, karjaim zsibbadtak, lábaimat egy milliméternyire nem bírtam felemelni. A fejemen mintha téglát törtek volna, a gerincem csigolyáinak kattogását még a zúgó fülem hangja sem tudta elnyomni. És mégsem tudtam magammal foglalkozni. Már éppen azon agyaltam, hogy miként magyarázom be anyunak, hogy totálkárra törtem a zsír új kocsiját, amikor megláttam azt a bizonyos fehér fényt. Igaz, hogy a többi sztoritól eltérően nekem senki nem integetett, csak az a hosszú és göndör hajú, és szakállú ürge (mások csak Istennek nevezik) De mégis, olyan csábítóan hívott, hogy előrenyújtottam a kezem, pont az övé fele. Aztán egyszer csak ellökött magától a mocsokja. (Azóta tudom, hogy engem ez az alak a pokolra szán, Lucifer bácsinak.) Ezáltal újra az autóban voltam. A dalból ítélve csupán 2-3 másodperc lehetett az egész, mert nem ugrott sokat előre. Annyi időm volt, hogy ezt pont fel bírtam fogni. Aztán nagy csattanás, és onnantól minden hófehér…
Az idő nem volt kegyes a majdnem-hónapfordulómkor (akkoriban még minden ehhez hasonló szellemi retardáltságot számolgattam, de minek?). A hó és az eső felválta szakadt az égből. 5 percig hó esett, utána –azonos időtartamban- eső zúdult Los Angeles ’Előkelő negyedére’. Soha, senki nem látott még akkor olyan zord időt, mint akkortájt volt. Főleg nem az angyalok városában (angyaloké?!?! messziről sem lehet angyaloknak hívni az ott élő piócákat…). Még én sem, pedig sokat tapasztaltam már akkor is.
Éppen aznap érkezett meg motorra a jogosítványom. Persze kinek kell 2 kerékre jogsi, ha szakad a hó, és az utána zúduló eső lefagy az útra? Hát még ha az a valaki imád –és talán tud is- vezetni? Senkinek, naná. Nekem sem kellett, és ez jelentette életem egyik végzetét…
Anyu éppen akkor vett magának egy Mini Cooper S-t, pirosban. Szegényke nem gondolta volna, hogy nem lesz elég biztonságban a friss szerzeménye, ha lerakja a kulcsot a kulcsosra. Azt meg végképp nem gondolta, hogy nem csak a kulcs tűnik el, hanem a kocsi is. És az már tényleg a legteteje, hogy a lánya csórta el, azaz én. Egy körre muszáj volt letesztelnem...
Naivan azt gondoltam, hogy ha már lepengetett anyu egy fél vagyont érte (mit látnak ebben a kocsiban, nem értem…), akkor egy nyomorult téligumi-szettel megdobhatták volna őt, akár grátiszban is. Ugyanakkor édesanyám szőke fejéből is kinéztem volna, hogy vesz rá 5 db zord időjáráshoz használandó gumit. De mint említettem, naiv voltam.
Nem is volt probléma az út csúszósságával, egész addig, amíg ki nem értem az autóval (amire akkor egyébként sem jogsim nem volt, sem szülői engedélyem, hogy vezethetem) a lesózott, letakarított Los Angeles-i utakról, és a kedvenc erdőm felé, a Green Forests felé (nem túl találó, nem engem kell szidni miatta). Fenyő, tölgy, bükk egy helyen. Sehol máshol nincs fenyő a 100 km-es körzetben, sem bükk, csak itt. Ráadásul egy helyen.
Amúgy az egész erdő úgy 20 km-re lehetett szülővárosomtól. Szerencsére nem sokan fedezték még fel, és én is csak a legjobb –és legelvetemültebb- barátaimat avattam be. Név szerint Jess, Ossie, Jens és Jary (róluk majd később). Ha jobban belegondolok, akkor teljesen egyértelművé válik, hogy 4 igazi barátom van, a többiek csak haverok.
A 2.6os motor –nagy meglepődésemre- már a 140-nél rángatózott. Soha nem éreztem még olyat, hogy kezdem elveszíteni az uralmam 180 felé közeledve, pedig jó pár éve rallyzok a haverokkal, persze itt, a Green Forests-ben. És nem a 2.6os motor a legerősebb (még a feltételezés is vicces), amit vezettem valaha, persze illegálisan, és szülői engedély nélkül (tuti örökre zárda lett volna a sorsom, ha kitudódik)…
Éppen az akkori kedvenc számomat, a Highway to Hell-t ordítoztam, amikor valaki mintha azt súgta volna, hogy ne veszítsd el a hidegvéred. Csak nevettem rajta, hogy begolyózok. Meg amúgy is mindig szótlan, visszafogott és hidegvérű vagyok, vagyis voltam. Majd pont most veszteném el legnagyobb erényem? Nevetséges.
Aztán –pont a kedvenc részemnél, a 2. refrén Highway to Helljénél- egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy mindkét kezem görcsösen fogja a kormányt, és nem tudok többet a zenére figyelni. Ránéztem a sebességmérő órára, ami éppen csak, de elhagyta a 180-at. „Ez még semmi”- gondoltam magamban. A kocsi viszont másképp tekergette agytekervényeit. Össze-vissza dobált, és egy pillanatra sem hagyott alább a rázkódás. Sőt, egyre csak nőtt! Ekkor még nem estem pánikba.
Aztán elveszítettem az uralmam az autó felett. Nem tudtam sem kanyarodni, sem gázt adni, sem váltani. A fékkel meg sem próbálkoztam, mert az egy ilyen -lefagyott, fél méteres hóval betakart- úton maga lett volna a született öngyilkosság.
Amikor éreztem, hogy az autó nem úgy mozog, ahogy én szeretném, a szívem egyre vadabbul kezdett dübörögni, mintha a gátorrüreget kezdte volna kinőni. Soha az életben nem éreztem még ilyeneket. A szemeimre mázsás súlyként nehezedett valami, karjaim zsibbadtak, lábaimat egy milliméternyire nem bírtam felemelni. A fejemen mintha téglát törtek volna, a gerincem csigolyáinak kattogását még a zúgó fülem hangja sem tudta elnyomni. És mégsem tudtam magammal foglalkozni. Már éppen azon agyaltam, hogy miként magyarázom be anyunak, hogy totálkárra törtem a zsír új kocsiját, amikor megláttam azt a bizonyos fehér fényt. Igaz, hogy a többi sztoritól eltérően nekem senki nem integetett, csak az a hosszú és göndör hajú, és szakállú ürge (mások csak Istennek nevezik) De mégis, olyan csábítóan hívott, hogy előrenyújtottam a kezem, pont az övé fele. Aztán egyszer csak ellökött magától a mocsokja. (Azóta tudom, hogy engem ez az alak a pokolra szán, Lucifer bácsinak.) Ezáltal újra az autóban voltam. A dalból ítélve csupán 2-3 másodperc lehetett az egész, mert nem ugrott sokat előre. Annyi időm volt, hogy ezt pont fel bírtam fogni. Aztán nagy csattanás, és onnantól minden hófehér…
2010. június 10., csütörtök
Boulevard of broken dreams - 4. fejezet
Chace Crawford a hálószobámban volt. Chace Crawford a hálószobámban volt.
Minél többet mondogattam magamban, annál jobban kezdtem nem hinni benne. De hisz láttam, nem? Vagy álmodtam? Neeem. És ha az ikertesója volt? Hiszen bemutatkozott. Akkor tényleg ő volt?
Már lényegtelen, ugyanis elment. Soha az életben nem látom őt nagy valószínűséggel. Vagy mégis. Ki tudja?
Szokás mondani, hogy a Sors kiszámíthatatlan. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az én esetem erősíti a szabályt, ugyanis kivétel vagyok. (Miben nem? Kivételes szépség, kivételes ésszel és tehetséggel. Az egóm mindent visz, tudom.) Esetemben a Sors mindig kegyetlenebbik felét mutatja meg. Néha annyira belemegy az általam Bélának nevezett Sorsa szívatásba, hogy olyan teóriákat kezdtem el gyártani, miszerint valahol van egy ikertesóm, ő vígan éli az életét, és a bajokat helyette is leszenvedem. Hiába na, van időm gondolkozni.
Hatalmas házamban egyedül élek, vagyis szingli vagyok. (Ez a kettő nincs egyenes arányosságban, de nem probléma. Már nem.) Sokan azt mondják, hogy jó dolog a függetlenség, az, hogy senkivel nem kell foglalkoznod, azt csinálsz, amit akarsz az otthonodban. A bulikban arra a pasira nézel rá, akire akarsz. Azzal flörtölsz, akivel akarsz.
És itt ki is fogytam az előnyeiből. Nekem ne magyarázza be senki, hogy nem esne jól neki az, hogy este a párját átölelve alszik el. Ott van, ha a Vagabond csizmánk sarka letörik, megmasszírozza a hátunkat, simogat, segít. Fizikailag, lelkileg egyaránt. Igaz, hogy a reggeli felkelés még szörnyűbb, ha valakivel ágyban maradhatnál, de akkor ki dolgozna?
Felesleges ezen agyalnom. Nem tud senki elviselni. Bibircsókos öregasszony leszek, és a gyerekek majd tőlem félnek. Elvégre valaki erre a szerepre is kell, nem?
Nagy fejtörésemben valószínűleg átléptem álomvilág küszöbén, ahol –szintén- nem várt semmi. Így inkább emlékeimre hagyatkozom. Becsukom a szemem, és várom a képek hadát, de nem jön semmi. Dugi abszint. Mindenre jó.
Belekóstoltam a gyengének aligha nevezhető alkoholba, és ismét vártam. Magam sem tudom, hogy mit akartam látni, de csak nem jött.
Így valamit változtatni kell a technikámon. Most egy szál cigivel próbálkozom, az erkélyen. Persze megint semmi. Most akkor mi van? Így még nem ittam le magam, pedig van pár buli (öhm, anya itt tuti fejen vágott volna) a hátam mögött, és voltam már jó sokszor illuminált állapotban. Helyesbítek, szinte minden bulim részegséggel végződik. Most lehet az életemről minden csúnyát összehordani, de felesleges. Ennek két oka van.
1. Rohadtul nem érdekel, hogy másnak mi a véleménye rólam, és az életemről. Mondhatni teszek a világra. Laza életfelfogás, meg ilyesmi, vágom. De valahogy akkor sem mutatok érdeklődést a világ felé. És annak nagy dolgai felé sem. Nem érdekel az egész, ilyen egyszerű okból kifolyólag.
2. Ha valaki megél annyit életében, mint én a röpke 27 és fél évem alatt, akkor vetheti rám a köveket. Sőt! Akár lehettek ketten is, és azt sem bánom, ha mindketten hadirokkantak, és minimum 150 évesek vagytok. Addig nem kérek kommentárt, amíg nem übereltek.
És most itt ülök, totál másnaposan, és lesek ki a fejemből. Mert jól esik. És az embernek néha kell olyat tennie, ami szimplán jól esik neki, és nem kell rettegnie a következményektől. Maximum tüdőgyulladást kapok, kizárom magam az erkélyre, és temetőbe visznek. Bocs, most drága a virág. Akkor ezt a lehetőséget egy picit lehűtjük.
Vegyük csak vissza az eredeti témát. Tegnap előtt volt egy kellemes beszélgetésem a jó anyámmal, és pont az életem elemezte. Vagyis a nevelési technikáját, illetve hogy mennyire nem én vagyok én. Fél Hollywood tőlünk zengett, de egyikünket sem érdekelte. Anyja lánya?
„ -Arra nem gondolsz, hogy vannak olyan emberek ezen az állandóan forgó bolygón, akik aggódnak érted? Nézd meg JAlbát. Honort két hete nem láttad, előtte pedig minden nap a parkban fagyiztatok.
- Diétázom… -Hazudtam reflexből.
- Diétázom –utánzott anya.- Akkor eszel diétás fagyit, és lefutkározod. Chelsea, gagyi kifogás volt. Látod, már ezt sem űzöd a saját szinteden. Ez így nagyon nem lesz jó. Én nem ennek neveltelek. Hol van az állandóan mosolygós, életvidám, fülig érő szájú, olykor piszkosul szemtelen, cserfes, pasik kedvence?
- Akkor felcsapódott a fára, és a kocsiban maradt…”
Aztán elrobogtam. Most meg itt ülök, egy szál ingben, bugyiban, és a kedvenc zoknim egyik párjával a lábamon. Hihetetlen. Ha jobban átgondolom anya szavait rájövök, hogy teljesen igaza van. De ha valaki tudja, hogy min mentem keresztül, és mit hagytam ott a kocsiban, az Ő…
Minél többet mondogattam magamban, annál jobban kezdtem nem hinni benne. De hisz láttam, nem? Vagy álmodtam? Neeem. És ha az ikertesója volt? Hiszen bemutatkozott. Akkor tényleg ő volt?
Már lényegtelen, ugyanis elment. Soha az életben nem látom őt nagy valószínűséggel. Vagy mégis. Ki tudja?
Szokás mondani, hogy a Sors kiszámíthatatlan. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az én esetem erősíti a szabályt, ugyanis kivétel vagyok. (Miben nem? Kivételes szépség, kivételes ésszel és tehetséggel. Az egóm mindent visz, tudom.) Esetemben a Sors mindig kegyetlenebbik felét mutatja meg. Néha annyira belemegy az általam Bélának nevezett Sorsa szívatásba, hogy olyan teóriákat kezdtem el gyártani, miszerint valahol van egy ikertesóm, ő vígan éli az életét, és a bajokat helyette is leszenvedem. Hiába na, van időm gondolkozni.
Hatalmas házamban egyedül élek, vagyis szingli vagyok. (Ez a kettő nincs egyenes arányosságban, de nem probléma. Már nem.) Sokan azt mondják, hogy jó dolog a függetlenség, az, hogy senkivel nem kell foglalkoznod, azt csinálsz, amit akarsz az otthonodban. A bulikban arra a pasira nézel rá, akire akarsz. Azzal flörtölsz, akivel akarsz.
És itt ki is fogytam az előnyeiből. Nekem ne magyarázza be senki, hogy nem esne jól neki az, hogy este a párját átölelve alszik el. Ott van, ha a Vagabond csizmánk sarka letörik, megmasszírozza a hátunkat, simogat, segít. Fizikailag, lelkileg egyaránt. Igaz, hogy a reggeli felkelés még szörnyűbb, ha valakivel ágyban maradhatnál, de akkor ki dolgozna?
Felesleges ezen agyalnom. Nem tud senki elviselni. Bibircsókos öregasszony leszek, és a gyerekek majd tőlem félnek. Elvégre valaki erre a szerepre is kell, nem?
Nagy fejtörésemben valószínűleg átléptem álomvilág küszöbén, ahol –szintén- nem várt semmi. Így inkább emlékeimre hagyatkozom. Becsukom a szemem, és várom a képek hadát, de nem jön semmi. Dugi abszint. Mindenre jó.
Belekóstoltam a gyengének aligha nevezhető alkoholba, és ismét vártam. Magam sem tudom, hogy mit akartam látni, de csak nem jött.
Így valamit változtatni kell a technikámon. Most egy szál cigivel próbálkozom, az erkélyen. Persze megint semmi. Most akkor mi van? Így még nem ittam le magam, pedig van pár buli (öhm, anya itt tuti fejen vágott volna) a hátam mögött, és voltam már jó sokszor illuminált állapotban. Helyesbítek, szinte minden bulim részegséggel végződik. Most lehet az életemről minden csúnyát összehordani, de felesleges. Ennek két oka van.
1. Rohadtul nem érdekel, hogy másnak mi a véleménye rólam, és az életemről. Mondhatni teszek a világra. Laza életfelfogás, meg ilyesmi, vágom. De valahogy akkor sem mutatok érdeklődést a világ felé. És annak nagy dolgai felé sem. Nem érdekel az egész, ilyen egyszerű okból kifolyólag.
2. Ha valaki megél annyit életében, mint én a röpke 27 és fél évem alatt, akkor vetheti rám a köveket. Sőt! Akár lehettek ketten is, és azt sem bánom, ha mindketten hadirokkantak, és minimum 150 évesek vagytok. Addig nem kérek kommentárt, amíg nem übereltek.
És most itt ülök, totál másnaposan, és lesek ki a fejemből. Mert jól esik. És az embernek néha kell olyat tennie, ami szimplán jól esik neki, és nem kell rettegnie a következményektől. Maximum tüdőgyulladást kapok, kizárom magam az erkélyre, és temetőbe visznek. Bocs, most drága a virág. Akkor ezt a lehetőséget egy picit lehűtjük.
Vegyük csak vissza az eredeti témát. Tegnap előtt volt egy kellemes beszélgetésem a jó anyámmal, és pont az életem elemezte. Vagyis a nevelési technikáját, illetve hogy mennyire nem én vagyok én. Fél Hollywood tőlünk zengett, de egyikünket sem érdekelte. Anyja lánya?
„ -Arra nem gondolsz, hogy vannak olyan emberek ezen az állandóan forgó bolygón, akik aggódnak érted? Nézd meg JAlbát. Honort két hete nem láttad, előtte pedig minden nap a parkban fagyiztatok.
- Diétázom… -Hazudtam reflexből.
- Diétázom –utánzott anya.- Akkor eszel diétás fagyit, és lefutkározod. Chelsea, gagyi kifogás volt. Látod, már ezt sem űzöd a saját szinteden. Ez így nagyon nem lesz jó. Én nem ennek neveltelek. Hol van az állandóan mosolygós, életvidám, fülig érő szájú, olykor piszkosul szemtelen, cserfes, pasik kedvence?
- Akkor felcsapódott a fára, és a kocsiban maradt…”
Aztán elrobogtam. Most meg itt ülök, egy szál ingben, bugyiban, és a kedvenc zoknim egyik párjával a lábamon. Hihetetlen. Ha jobban átgondolom anya szavait rájövök, hogy teljesen igaza van. De ha valaki tudja, hogy min mentem keresztül, és mit hagytam ott a kocsiban, az Ő…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)