Megígértem, hogy több F1et hozok bele, mint az előzőekben volt :)
Őszinte embernek tartom magam, ezért elmondom, hogy nem akartam bepótolni a keddi részt, de a futamokkal próbálom magam tartani, így felteszem :)
Jav.: Egy bekezdést lefelejtettem az elejéről, 10 millió bocs... Orsi, neked köszönöm ♥♥♥
Három dolog történt egyszerre. Először is Rob jobb keze segítségével a fejemen „leskelődő” napszemüveget lehajtotta a fejemre. Majd bal mellső végtagjával egy kapucnit is a fejemre hajtott. Ezekkel azonos momentumban a tekintetem Robot tűzte ki célul, és bölcsen megállapítottam, hogy ő napszemüvegben, kapucnival a fején lépett ki.
Basszus, ezt már a rutin teszi, lefo… Majd egyensúlyérzékemet hátrahagyva bukfenceztem előre, végig a lépcsőfokokon.
Pár szörnyülködő hangot hallottam, időnként kitűnt közülük a nevem is (na, itt nem Istenemre vagy Jézusomra gondolok, félreértés ne essék), azonban megtettem még két 360 fokos fordulatot, és minden elsötétült…
- Christian, nem tudom, neked feltűnt-e, hogy jelenleg eszméletlenül fekszik a beosztottad, miközben mindenféle izé lóg ki belőle…
Csak azt tudnám, hogy mégis mi a francért kell ordítozni a fülem mellett, drága Sebastian. Aztán hihetetlen, már-már a fény sebességét megszégyenítő gyorsasággal esett le a tantusz. Valószínűleg egy kórházban fekszem, mert összetörtem magam egy cseppet. Eszméletlen vagyok, király. Csövek állnak ki belőlem, csúcsszuper. Csipog a fülem mellett ez a hülyeség, miért ne? Ja, plusz ez a kis majom is ordítozik itt. Istenkirály szituáció, mondhatom.
- Ebben igazat adok neked, ifjú német barátom. Viszont neked holnap időmérőd van. Tehát örülnék neki, ha elpucoltnál alukálni Dorothea maciddal –szólalt meg Chris sokkal könnyedebb, és halkabb hangon.
- Mikor tanulod már meg Christian, hogy DoroTHY annak az átkozott macinak a neve?
Bármennyire is utáltam abban a pillanatban Sebastian ordítozását, ezen már muszáj volt hangosan felnevetnem. Egy ekkora Kinder-Mátyás macival alszik. Legalább nem hazudtolja meg kölyök mivoltát, igaz?
- Hát… Ez… Öööö… Aaaa…
-S ebastian mondom én, hogy menj lefeküdni, mert már egy értelmes mondatot sem tudsz kinyögni! –dorgálta kocsányon lógó szemekkel Chris a „beosztottját”.
Majd én is megerősítettem „nagyfőnök” álláspontját.
- Így van, vegyél egy fél Kindertojást a szádba, a másik felét meg add oda Dorothydnak, hátha korog a gyomra.
- Nagyon viccesek vagytok, de tényleg. Azonban megint a legkisebb lesz a legokosabb.
- Ezt hogy érted Seb? –méregette Christian az említettet.
-Csapatvezetőkém, szólni kellene egy orvosnak, hogy Chelsy felébredt.
Ránéztem Chrisre, és az ő tekintetében is ez látszott: igaza van a kis törpének. Azonban engem nem olyan fából faragtak, hogy elismerjem mások győzelmét, ezért rögtön kontráztam.
- Seb! Kezdjük ott, hogy én nem is tudom, mi történt velem. Egyébként te amúgy is készültél haza, nem? Utadba ejthetnéd a nővérke pultot, és közölhetnéd velük, hogy ébren vagyok. Kettőt pislantasz rájuk, a bugyijukba olvadnak, aztán szélsebesen ideküldik a dokit. Na, mit szólsz, milyen remek ötleteim vannak?
Reakcióként se szó, se beszéd nélkül, a Red Bullját megszégyenítő gyorsasággal vágtatott ki a kórtermemből.
Fel sem fogtuk, hogy elment, amikor lassabb léptekkel (ez már csak egy sima Renault volt) berontott szobámba, ágyam mellé sétált, arcomra puszit nyomott, vigyorgott rám egy sort, majd egy halk sziasztok mellett újra a folyosón láttuk őt.
Én még elvarázsolódva néztem utána, amikor Chris magához vette a szót.
- Jól vagy kislány?
- Hol látsz te itt kislányt? Érett, felnőtt nő vagyok, bár néha ez nem látszik. Amúgy köszönöm, megvagyok, vagyis megmaradok.
Persze kamu volt az egész. A szemeim minimum kétfelé álltak a fájdalomtól, a fejem szét akart foszlani, mint egy rongylabda túlzottan sok használat után, bár végtagjaim egyben voltak, legalábbis úgy saccoltam.
- Pontosan úgy nézel ki, mint aki fitt és egészséges. De mindegy, hamarosan jön a doki, és őt nem tudod átverni. Na látod, ez az én szerencsém.
Amint kimondta, egy vészesen őszülő fazon lépett be a terembe, párszor végignézett rajtam, majd a leleteimet vizslatta. Néma csend volt, Chrissel mozdulatlanul és hangtalanul néztük a dokit, aki csak hümmögött, csóválta a fejét, gúnyos pillantásokat küldött a kettő között felém.
Remek! Kikapom a legnagyobb tahót! Ez az én formám...
594-ig számoltam el, mire végre megszólalt dr. Peinn.
- Nézze, Ms. Pfeiffer-Spielberg –mintha nem tudná a kórteremben lévők közül senki a nevem… cööööhhh-, nem túl rózsás a helyzet. Tele van zúzódással, enyhe agyrázkódás, csontrepedések tömkelege található a testében…
- Tudja mit, doktor úr? –untam meg, hogy monoton löki a szöveget. –Nem izgat, sajnos. Lökje ki, mi a halált kell tennem, hogy kiszabaduljak ebből a betondzsungelből, és végre főzhessek magamnak egy igazi feketekávét, két cukorral, kevés tejjel, és jó sok kalóriával telítve! Plusz elterüljek a franciaágyamon, miután magas sarkú cipőben végigtotyogtam a fél házon. Na látja, ez most biztosan segítene a gyógyulásomban!
És valóban, nem is hazudtam. Minden vágyam az volt, hogy otthon legyek. Abba a sarokba dobjam le a táskám, amelyik szimpatikus, és azt tegyek, amit csak akarok! Mert mindenki életében van egy hely, ahol azt csinál, amit a legvadabb képzelete is csak félve néz; ezt a helyet hívjuk közönségesen otthonnak.
2010. július 28., szerda
2010. július 25., vasárnap
Díjak :)
Láss csodát, rászántam magam, hogy a díjaknak is szenteljek egy bejegyzést :)
Köszönöm Icunak, Dahlianak, Carlienak és Fülinek :)
Ez a Szimpatikus Blogger Díj
5 dolgot kell írnod magadról,és 5embernek kell továbbküldened
[[Bocs, én utóbbit kihagyom, mert már úgyis megfordult mindenkinél, akire gondoltam :) ]]
1. Általában nyuszi -csendben meghúzódó- vagyok, de amikor elengedem a gátlásaim, akkor "ami a szívemen, az a számon".
2. Véleményem szerint nincs undorítóbb dolog, mint a hazugság.
3. Mindenféleképpen idegen nyelvvel akarok foglalkozni (tudom, a 15. évemhez közel eléggé távolinak tűnik ez még...), az anglisztika rettenetesen vonz.
4. Életcélként kitűztem magam elé, hogy egy igazi, pörgős nagyvárosban éljek.
5. Utálom azokat az embereket, akik azt hiszik magukról, hogy értenek valamihez, közben pedig nem is. (Példaként felhoznám magam és a politikusokat...)
És a másik... :)
6. Imádok mosolyogni, nevetni. Bár amikor rajtam nevetnek, az sokkal jobb érzés :)
7. Már azt is elterveztem, hogy miként fogok meghalni. "A" verzió: leülök pár öreg barátommal orosz rulettezni, és fejbe lövöm magam. Ha nem, akkor nyerek egy rakat pénzt, és elviszem egy bankba, ahol életbe lép a "B" verzió. Egy bakrabló jön az OTPbe (xD), és engem kritikus helyen meglő. Én azonnal meghalok, de őt elkapják a rendőrök. Így legalább valaki bűnhődik a halálomért :P
Még1x köszönöm lányok, hogy gondoltatok rám :)
[Azt vki megsúgná, hogy mivel érdemeltem ki? x)]
Köszönöm Icunak, Dahlianak, Carlienak és Fülinek :)
Ez a Szimpatikus Blogger Díj
5 dolgot kell írnod magadról,és 5embernek kell továbbküldened
[[Bocs, én utóbbit kihagyom, mert már úgyis megfordult mindenkinél, akire gondoltam :) ]]
1. Általában nyuszi -csendben meghúzódó- vagyok, de amikor elengedem a gátlásaim, akkor "ami a szívemen, az a számon".
2. Véleményem szerint nincs undorítóbb dolog, mint a hazugság.
3. Mindenféleképpen idegen nyelvvel akarok foglalkozni (tudom, a 15. évemhez közel eléggé távolinak tűnik ez még...), az anglisztika rettenetesen vonz.
4. Életcélként kitűztem magam elé, hogy egy igazi, pörgős nagyvárosban éljek.
5. Utálom azokat az embereket, akik azt hiszik magukról, hogy értenek valamihez, közben pedig nem is. (Példaként felhoznám magam és a politikusokat...)
És a másik... :)
6. Imádok mosolyogni, nevetni. Bár amikor rajtam nevetnek, az sokkal jobb érzés :)
7. Már azt is elterveztem, hogy miként fogok meghalni. "A" verzió: leülök pár öreg barátommal orosz rulettezni, és fejbe lövöm magam. Ha nem, akkor nyerek egy rakat pénzt, és elviszem egy bankba, ahol életbe lép a "B" verzió. Egy bakrabló jön az OTPbe (xD), és engem kritikus helyen meglő. Én azonnal meghalok, de őt elkapják a rendőrök. Így legalább valaki bűnhődik a halálomért :P
Még1x köszönöm lányok, hogy gondoltatok rám :)
[Azt vki megsúgná, hogy mivel érdemeltem ki? x)]
Boulevard of broken dreams - 19. fejezet
Nem tudom, mit is fűzhetnék hozzá...
Elnézést a srácot (nem lövöm le a poént, csak azért sem) nem kedvelőktől, de jobb személy nem jutott eszembe :)
Ja, és még annyit, hogy utánanéztem annak, hogy miképpen kell a párbeszédeket helyesen írni :) Rajta vagyok az ügyön, de néha-néha még lesznek hibáim, ezért előre is bocs :)
És egy utolsó megjegyzés: jó 1-1,5 hónapja írtam ezt a részt, és fogalmam sincs, hogy miért, de most pont idevágott, és beletettem :)
Zavartan felnevetett, maga elé meredt, kavart kettőt a kávéján, majd felém nézett. Szemei kimerültséget, összetörtséget, fájdalmat tükröztek.
Lelkiismeret-furdalásom támadt, mivel nem tartottam esélytelennek, hogy én váltottam ki belőle ezt a mérhetetlen szomorúságot. Légy okos kislány, udvarias is, és kérdezz!
- Ne haragudjon, de én váltottam ki ezt magából? –puhatolóztam óvatosan a –még- érintetlen „paradicsomban”.
- Kérlek Chelsea, tegeződjünk. Egyébként ne izgulj, nem azon akadtam ki, hogy felismertél. Amióta Los Angelesben élek, lassan eljutok arra a szintre, ahol az lesz meglepő, ha vidám leszek. Persze otthon, Londonban… Tudod, minden más -majd elhallgatott.
Nem tudtam mit mondani. Igazából azt sem fogtam fel, hogy mit mondott, mert leragadtam ott, hogy tudta a nevem. Ráhibázni lehetetlenség, apu filmjében még nem szerepelt, anyuval még nem játszott egy filmben, és egyikük sem említette, hogy új alak költözött volna a szomszédságukba. Tényleg vannak természetfeletti képességei?
- Tegeződési kérelem elfogadva! –szedtem össze magam eszmefuttatásom után. –Azonban lenne egy kérdésem. Szabad?
- Amennyiben a magánéletemről szeretnél kérdezni, nem mondok határozott igent. Más esetben jöjjön az a kérdés.
- Magánéletnek magánélet –itt fintorra húzta a száját-, de nem a te magánéleted –majd ugyanazzal a lendülettel továbbhúzta mosolyra ajkait.
- Hát akkor, mit is szokás ilyenkor mondani? Most ugrik a majom a vízbe?
- Valami olyasmit. Szóval… -Jézuskám, mit is akartam kérdezni? Ja, megvan.-Honnan tudtad, hogy Chelsea a nevem?
Szemeivel arcomat fürkészte, kezdetben a kedvenc féloldalas mosolyommal, majd arcvonásai hamar átcsaptak igazi mosolyba, végül egy „nyugalmi állapot” fogta el arcát. Leesett a tantusz.
Jézusom, ez azt hiszi, hogy nem kérdeztem komolyan. Vagy már azon gondolkozik, hogy London melyik nagynevű elmegyógyába szállíttasson?
- Ezt a kérdést ugye csak poénból tetted fel, Chelsea?
- Nem, bármily’ hihetetlen. Őszintén várom a válaszod, és kérlek hanyagold a Chelsea-t, mint teljes nevet. Bármelyik becézett formáját elfogadom, csak ne mondd ki a labdarúgócsapatot, személynévként használva. Így is elég necces, hogy Chelsea a Chelsea-nak szurkol, nem?
- Szóval. Első kérdésedre a válaszom az, hogy ott van a névre szóló repülőjegyed, amire hatalmas betűkkel rá van nyomva –feldolgozhatatlan módon- a neved. Második válaszom pedig az, hogy az út hátralevő részében felejts el. Nem állok szóba egy Chelsea szimpatizánssal. Arsenal a legjobb.
Hogy még nagyobb „tiszteletet” nyerjen szavainak, napszemüvegét lehúzta szemeire, baseball sapkáját fejére húzta.
Hihetetlen, de kibírtam, hogy ne szóljak hozzá egész úton. Bár ahogy magamat ismerem, tuti leégettem volna magam még jobban…
- Hey, Chelsy, riadj! Jobbra-előre nézz! Az már ott a Big Ben!
Valóban, Londonban voltunk. Valószínűleg átaludtam az Atlanti-óceánt, de istenigazából nem bánom. Tipikusan az a dolog, amit addig akarsz, amíg meg nem szerzed.
Én is így voltam vele. Az első pár repülés még teljesen extázisba hozott. Aztán szépen lassan elmúlt ez az érzés is. Kísértetiesen hasonlít az eddigi párkkapcsolataimra…
Gondolataimból egy életerős bökés szakított ki, majd miután kinyitottam szemeim –mikor csuktam be??- egy bárgyú vigyorral néztem farkasszemet.
- Chelsy, már nem kellene visszaaludnod, hallod?
- Felfogtam, kedves Robert.
- Apropó! Be sem mutatkoztunk egymásnak. Robert Thomas Pattinson, de csak Rob.
- Chelsea Anna Marie Pfeiffer-Spielberg, de csak Chelsy.
Kezet ráztunk, majd gentleman módjára levette a cuccomat, azt a keveset, amit feldobtam a tartóra.
Nevetve sétáltunk le a repülőről, amikor –részemről mindenféleképpen- nem várt dolog történt.
- A francba! Ezek a piócák még hazaérkezni sem hagynak nyugodtan?
Elnézést a srácot (nem lövöm le a poént, csak azért sem) nem kedvelőktől, de jobb személy nem jutott eszembe :)
Ja, és még annyit, hogy utánanéztem annak, hogy miképpen kell a párbeszédeket helyesen írni :) Rajta vagyok az ügyön, de néha-néha még lesznek hibáim, ezért előre is bocs :)
És egy utolsó megjegyzés: jó 1-1,5 hónapja írtam ezt a részt, és fogalmam sincs, hogy miért, de most pont idevágott, és beletettem :)
Zavartan felnevetett, maga elé meredt, kavart kettőt a kávéján, majd felém nézett. Szemei kimerültséget, összetörtséget, fájdalmat tükröztek.
Lelkiismeret-furdalásom támadt, mivel nem tartottam esélytelennek, hogy én váltottam ki belőle ezt a mérhetetlen szomorúságot. Légy okos kislány, udvarias is, és kérdezz!
- Ne haragudjon, de én váltottam ki ezt magából? –puhatolóztam óvatosan a –még- érintetlen „paradicsomban”.
- Kérlek Chelsea, tegeződjünk. Egyébként ne izgulj, nem azon akadtam ki, hogy felismertél. Amióta Los Angelesben élek, lassan eljutok arra a szintre, ahol az lesz meglepő, ha vidám leszek. Persze otthon, Londonban… Tudod, minden más -majd elhallgatott.
Nem tudtam mit mondani. Igazából azt sem fogtam fel, hogy mit mondott, mert leragadtam ott, hogy tudta a nevem. Ráhibázni lehetetlenség, apu filmjében még nem szerepelt, anyuval még nem játszott egy filmben, és egyikük sem említette, hogy új alak költözött volna a szomszédságukba. Tényleg vannak természetfeletti képességei?
- Tegeződési kérelem elfogadva! –szedtem össze magam eszmefuttatásom után. –Azonban lenne egy kérdésem. Szabad?
- Amennyiben a magánéletemről szeretnél kérdezni, nem mondok határozott igent. Más esetben jöjjön az a kérdés.
- Magánéletnek magánélet –itt fintorra húzta a száját-, de nem a te magánéleted –majd ugyanazzal a lendülettel továbbhúzta mosolyra ajkait.
- Hát akkor, mit is szokás ilyenkor mondani? Most ugrik a majom a vízbe?
- Valami olyasmit. Szóval… -Jézuskám, mit is akartam kérdezni? Ja, megvan.-Honnan tudtad, hogy Chelsea a nevem?
Szemeivel arcomat fürkészte, kezdetben a kedvenc féloldalas mosolyommal, majd arcvonásai hamar átcsaptak igazi mosolyba, végül egy „nyugalmi állapot” fogta el arcát. Leesett a tantusz.
Jézusom, ez azt hiszi, hogy nem kérdeztem komolyan. Vagy már azon gondolkozik, hogy London melyik nagynevű elmegyógyába szállíttasson?
- Ezt a kérdést ugye csak poénból tetted fel, Chelsea?
- Nem, bármily’ hihetetlen. Őszintén várom a válaszod, és kérlek hanyagold a Chelsea-t, mint teljes nevet. Bármelyik becézett formáját elfogadom, csak ne mondd ki a labdarúgócsapatot, személynévként használva. Így is elég necces, hogy Chelsea a Chelsea-nak szurkol, nem?
- Szóval. Első kérdésedre a válaszom az, hogy ott van a névre szóló repülőjegyed, amire hatalmas betűkkel rá van nyomva –feldolgozhatatlan módon- a neved. Második válaszom pedig az, hogy az út hátralevő részében felejts el. Nem állok szóba egy Chelsea szimpatizánssal. Arsenal a legjobb.
Hogy még nagyobb „tiszteletet” nyerjen szavainak, napszemüvegét lehúzta szemeire, baseball sapkáját fejére húzta.
Hihetetlen, de kibírtam, hogy ne szóljak hozzá egész úton. Bár ahogy magamat ismerem, tuti leégettem volna magam még jobban…
- Hey, Chelsy, riadj! Jobbra-előre nézz! Az már ott a Big Ben!
Valóban, Londonban voltunk. Valószínűleg átaludtam az Atlanti-óceánt, de istenigazából nem bánom. Tipikusan az a dolog, amit addig akarsz, amíg meg nem szerzed.
Én is így voltam vele. Az első pár repülés még teljesen extázisba hozott. Aztán szépen lassan elmúlt ez az érzés is. Kísértetiesen hasonlít az eddigi párkkapcsolataimra…
Gondolataimból egy életerős bökés szakított ki, majd miután kinyitottam szemeim –mikor csuktam be??- egy bárgyú vigyorral néztem farkasszemet.
- Chelsy, már nem kellene visszaaludnod, hallod?
- Felfogtam, kedves Robert.
- Apropó! Be sem mutatkoztunk egymásnak. Robert Thomas Pattinson, de csak Rob.
- Chelsea Anna Marie Pfeiffer-Spielberg, de csak Chelsy.
Kezet ráztunk, majd gentleman módjára levette a cuccomat, azt a keveset, amit feldobtam a tartóra.
Nevetve sétáltunk le a repülőről, amikor –részemről mindenféleképpen- nem várt dolog történt.
- A francba! Ezek a piócák még hazaérkezni sem hagynak nyugodtan?
2010. július 22., csütörtök
Boulevard of broken dreams - 18. fejezet
És hát, hosszas "várakozás" után megérkezett a 18-as rajszámmal ellátott izé is.
A fejezetről annyit, hogy elég unalmas lett, lényegében semmi izgi nem történik benne, a fogalmazás is gagyibb még az előzőeknél is, de itt van :)
Úgy 3 perce hagyhattam el Michaellel a Circuit Gilles Villeneuve-t, és már félúton voltunk a Pierre-Elliott-Trudeau reptér fele. A rádióban stílusosan megszólalt a BEP Meet me halfway-e.
- Hümm. Ezek érzik, hogy félúton járok hazafele? –törtem meg a csendet (ez esetben tekintsünk el a rádió által okozott hangoktól).
- Ez teljesen nyilvánvaló Chels. Már ha szólíthatlak így –mosolygott.
- Persze Schumi, már ha szólíthatlak így –ismételtem meg azonos hangsúlyokkal.
- Persze! –és újra feltornázták magukat nevetőráncai.
Majd német barátom a kormányon lévő gombok segítségével egy kis hangerőt varázsolt a rádióra, és úgy utaztunk tovább.
Montreal gyönyörű város, ezt egészen biztosan állítom. Este lévén minden felhőkarcoló észveszejtően ki volt világítva, mindenhol nyüzsgés, pörgés, hatalmas élet szűrődött ki a többemeletes irodaházak, lakóházak közül. Ugyanakkor egy őserdő is volt egyben: bekeríthetetlen, terjedő, felfedezetlen szépség.
Hogy miért felfedezetlen? Egyszerű a kérdésre a válasz. Tételezzük fel, hogy megkérdezel két ember: hol töltötte a vakációját. Az egyik Montrealt mondja, a másik Hawaiit. Kérdezem, te melyiket választanád? Egyértelmű, Hawaii. Ám ha jobban belegondolsz, akkor Hawaii csak a végtelen vizéről híres. Mi van, ha megunod a vizet, egyszerűen rosszul leszel tőle? Töltöd tovább a vakációd egy hotelszobában. Izgalmas, nem?
Ezzel szemben Montrealban ott a rengeteg park, mozik, szórakozóhelyek, bárok, plázák, kulturális központok; egyszóval minden korosztály megtalálja az ínyére valót, és megspórolsz egy fél vagyont.
Kanada második legnagyobb városa –véleményem szerint- az USA legnagyobb városára, New Yorkra hajaz, azzal a különbséggel, hogy Montreal amerikai társát már felfedezték a turisták.
Azt hiszem, Montreal lesz a hatodik otthonom. Olyan városok társaságába lép ezzel, mint a fentebb említett New York, aztán Los Angeles, London, Las Vegas és Monaco.
Elmélkedésemből a repülőteret jelző tábla szakított ki. Teljesen elpilledtem az ülésben, pedig alig jöttünk… na jó, nem tudom, hány percet jöttünk.
Olyan kábult voltam, hogy csak arra tértem magamhoz, amikor a német „big brother” szorosan magához ölelt, búcsúzóul két puszit nyomott az arcomra, majd karomat utoljára megsimítva elbúcsúzott tőlem.
- Chels! –kiáltott még felém visszafordulva.
Újra egymás felé közeledtünk, és a kezembe nyomott egy apró szatyrocskát, ami tartalmazott mindenféle földi jót (ez a nőknél alapvetően csokira értendő, egy kis csokival körítve, és hogy le ne fogyjunk, még több csoki) (na jó, némelyik pasira is igaz ez) (szerintem Schumira is) [[Ezt úgy értsétek, hogy különböző hangsúlyokon van 'mondva', kisebb hatásszünetekkel -szerk.]]. Köszönésképp megöleltem, mert egy szó nem jött ki a torkomon, annyira megörültem a kedvességnek. Azt hiszem, Michael személyében megtaláltam az általam olyannyira áhított bátyót.
Még a repülőn is könnyekkel a szememben ültem, és vártam, hogy a repülő elinduljon, és végre elvigyen Londonba, vagyis haza (elvégre ott a haza, ahol a kaja).
Semmire és senkire nem figyeltem, csak ültem bambán, amikor egy férfi megszólított.
- Elnézést kisasszony, köztünk van még? –kérdezte udvariasan.
Igazából semmi kedvem társalogni vele. De mégsem bunkózhatok, ha már ilyen illedelmesen érdeklődött. Legalább tudom, hogy biztosan értesíteni fog, ha le kell szállnunk a gépről. Mert -magamat ismerve- simán képes vagyok bármire...
- Persze, a Földön tartózkodom egyelőre. Csak tudja repülök haza. Másfél hónapja nem jártam otthon, végig édesanyámnál kellett bébicsőszöset játszanom. Ja, és dolgoztam is. Tudja, imádom Los Angelest, illetve Montrealt is, bár itt alig egy napot tartózkodtam, meg minden. Azonban néha jó dolog messzire elhúzni a fénytől és a csillogástól, majd egy hétköznapi ember bőrébe bújni otthon, Londonban. Ezt azonban csak az értékeli, aki élt már más városokban is. Más nem is tudhatja, milyen érzés -mindezt úgy mondtam, hogy egyszer nem pillantottam felé, csupán a függönyt bámultam.
- Azt hiszem, pontosan tudom, mire gondol…
- Csak nem maga … -Mindenhatóm, ez most tényleg ő?
A fejezetről annyit, hogy elég unalmas lett, lényegében semmi izgi nem történik benne, a fogalmazás is gagyibb még az előzőeknél is, de itt van :)
Úgy 3 perce hagyhattam el Michaellel a Circuit Gilles Villeneuve-t, és már félúton voltunk a Pierre-Elliott-Trudeau reptér fele. A rádióban stílusosan megszólalt a BEP Meet me halfway-e.
- Hümm. Ezek érzik, hogy félúton járok hazafele? –törtem meg a csendet (ez esetben tekintsünk el a rádió által okozott hangoktól).
- Ez teljesen nyilvánvaló Chels. Már ha szólíthatlak így –mosolygott.
- Persze Schumi, már ha szólíthatlak így –ismételtem meg azonos hangsúlyokkal.
- Persze! –és újra feltornázták magukat nevetőráncai.
Majd német barátom a kormányon lévő gombok segítségével egy kis hangerőt varázsolt a rádióra, és úgy utaztunk tovább.
Montreal gyönyörű város, ezt egészen biztosan állítom. Este lévén minden felhőkarcoló észveszejtően ki volt világítva, mindenhol nyüzsgés, pörgés, hatalmas élet szűrődött ki a többemeletes irodaházak, lakóházak közül. Ugyanakkor egy őserdő is volt egyben: bekeríthetetlen, terjedő, felfedezetlen szépség.
Hogy miért felfedezetlen? Egyszerű a kérdésre a válasz. Tételezzük fel, hogy megkérdezel két ember: hol töltötte a vakációját. Az egyik Montrealt mondja, a másik Hawaiit. Kérdezem, te melyiket választanád? Egyértelmű, Hawaii. Ám ha jobban belegondolsz, akkor Hawaii csak a végtelen vizéről híres. Mi van, ha megunod a vizet, egyszerűen rosszul leszel tőle? Töltöd tovább a vakációd egy hotelszobában. Izgalmas, nem?
Ezzel szemben Montrealban ott a rengeteg park, mozik, szórakozóhelyek, bárok, plázák, kulturális központok; egyszóval minden korosztály megtalálja az ínyére valót, és megspórolsz egy fél vagyont.
Kanada második legnagyobb városa –véleményem szerint- az USA legnagyobb városára, New Yorkra hajaz, azzal a különbséggel, hogy Montreal amerikai társát már felfedezték a turisták.
Azt hiszem, Montreal lesz a hatodik otthonom. Olyan városok társaságába lép ezzel, mint a fentebb említett New York, aztán Los Angeles, London, Las Vegas és Monaco.
Elmélkedésemből a repülőteret jelző tábla szakított ki. Teljesen elpilledtem az ülésben, pedig alig jöttünk… na jó, nem tudom, hány percet jöttünk.
Olyan kábult voltam, hogy csak arra tértem magamhoz, amikor a német „big brother” szorosan magához ölelt, búcsúzóul két puszit nyomott az arcomra, majd karomat utoljára megsimítva elbúcsúzott tőlem.
- Chels! –kiáltott még felém visszafordulva.
Újra egymás felé közeledtünk, és a kezembe nyomott egy apró szatyrocskát, ami tartalmazott mindenféle földi jót (ez a nőknél alapvetően csokira értendő, egy kis csokival körítve, és hogy le ne fogyjunk, még több csoki) (na jó, némelyik pasira is igaz ez) (szerintem Schumira is) [[Ezt úgy értsétek, hogy különböző hangsúlyokon van 'mondva', kisebb hatásszünetekkel -szerk.]]. Köszönésképp megöleltem, mert egy szó nem jött ki a torkomon, annyira megörültem a kedvességnek. Azt hiszem, Michael személyében megtaláltam az általam olyannyira áhított bátyót.
Még a repülőn is könnyekkel a szememben ültem, és vártam, hogy a repülő elinduljon, és végre elvigyen Londonba, vagyis haza (elvégre ott a haza, ahol a kaja).
Semmire és senkire nem figyeltem, csak ültem bambán, amikor egy férfi megszólított.
- Elnézést kisasszony, köztünk van még? –kérdezte udvariasan.
Igazából semmi kedvem társalogni vele. De mégsem bunkózhatok, ha már ilyen illedelmesen érdeklődött. Legalább tudom, hogy biztosan értesíteni fog, ha le kell szállnunk a gépről. Mert -magamat ismerve- simán képes vagyok bármire...
- Persze, a Földön tartózkodom egyelőre. Csak tudja repülök haza. Másfél hónapja nem jártam otthon, végig édesanyámnál kellett bébicsőszöset játszanom. Ja, és dolgoztam is. Tudja, imádom Los Angelest, illetve Montrealt is, bár itt alig egy napot tartózkodtam, meg minden. Azonban néha jó dolog messzire elhúzni a fénytől és a csillogástól, majd egy hétköznapi ember bőrébe bújni otthon, Londonban. Ezt azonban csak az értékeli, aki élt már más városokban is. Más nem is tudhatja, milyen érzés -mindezt úgy mondtam, hogy egyszer nem pillantottam felé, csupán a függönyt bámultam.
- Azt hiszem, pontosan tudom, mire gondol…
- Csak nem maga … -Mindenhatóm, ez most tényleg ő?
2010. július 16., péntek
Kinek lesz előbb elege belőlem?
Millió bocsánat, hogy tegnap nem tettem ki részt, de -mint mindenre- van magyarázatom.
Ugyanis a borzasztó tehetséges fejemmel olyan jóféle kis víruskákat csináltam a gépemre, hogy magam is elcsodálkoztam tudásomon. (De tényleg. Néha úgy érzem, hogy Domestost [ez itt a reklám helye] kell rányomni.)
Most is laptopról vagyok, és imádkozom, hogy ne vesszenek el az előre megírt részek. Bár megpróbálok még bepofátlankodni a rendszerembe, és a fontos dolgaimat megmenteni, de nem ígérek semmit :)
Ugyanis a borzasztó tehetséges fejemmel olyan jóféle kis víruskákat csináltam a gépemre, hogy magam is elcsodálkoztam tudásomon. (De tényleg. Néha úgy érzem, hogy Domestost [ez itt a reklám helye] kell rányomni.)
Most is laptopról vagyok, és imádkozom, hogy ne vesszenek el az előre megírt részek. Bár megpróbálok még bepofátlankodni a rendszerembe, és a fontos dolgaimat megmenteni, de nem ígérek semmit :)
2010. július 13., kedd
Boulevard of broken dreams - 17. fejezet
Ezzel pótolom a vasárnapi részt, így viszont be van tartva a tervezett részpakolás ;)
Illetőleg szeretném különösképpen Füligszájnak címezni :)
- Schumi nézd, itt a kártyája… -Ja anyukám, ott van, de örülnék neki, ha a seggem tapizása helyett elárulhatnád, hogy miképp kerültem ide, mi történt, hol vagyok, egyáltalán ki vagy te…
- Nico, én tudom, hogy ki ez a lány, nem kell átkutatnod...
- És megosztod velem, vagy még tapogassam őt egy darabig, hogy rájöjjek… -Schumi barát, kérlek, mondd meg neki!
- Chelsea a neve. Párszor összefutottam vele. Nem úgy, te hülye! –Én most ebből miért nem értek egy szót sem?!?! –Kiskorú volt, és az apja felugrasztotta volna a golyóim mandulának, plusz akkor már meg volt Corrie. Tudod Nico, akkoriban még menő volt hűségesnek lenni. –Legalább már a nevét tudom. Nico…
- Höh. Ez enyhe célzás volt felém?
- Annak veszed, aminek akarod. De valamivel magához kellene téríteni, nem Rosberg? –És Rosberg is. Tehát Nico Rosberg. Szép neve van…
- Talán nem tetszik, hogy megfeküdt?
- Nico, kezeltesd magad!
- Egyszer kidobtak egy elmegyógyintézetből, mert a többi beteg depressziós lett tőlem, azonban ez lényegtelen. De el kell ismerned, hogy szép lány. –Itt lett elegem Nicoból.
- És mi van akkor, ha szép vagyok? –Kapcsolódtam be a beszélgetésbe. –Neked semmi közöd hozzá. Egyébként is, az iróniád kifejtését gyakorolnod kell, ugyanis nem éreztem a hangodban.
- Talán mert nem iróniából mondtam, Einsteinkém? –És még vissza is beszél, pedig csak 25 körül lehet…
- És ezt el is kellene hinnem? Hiszen az igazolványképemmel dobják fel az unalmasabb horrorfilmeket. Sőt, néhanapján az óvónők is azzal ijesztgetik a gyerekeket, hogy ilyen fejük lesz, mint nekem van… -Nico és Michael egymás vállát fogva röhögtek, amit csak most vettem észre, mivel eddig a padlót fixíroztam. –Most mi van? –kérdeztem sértődve.
- Schumi, és nekem mondtad, hogy kezeltessem magam. Ez a nő oda-vissza ver...
- Csak szeretnéd hogy verjen, ifjú német barátom.
- Jézusom! –sóhajtottam fel teátrálisan- Hova keveredett szegény kicsi fejem?
- Jó kedélyű embere közé. Amúgy Nico Rosberg vagyok, örvendek.
- Tudod Nico, a Mikulás is azért vigyorog folyton-folyvást, mert tudja, hogy merre laknak a rossz kislányok. Amúgy Chelsea Pfeiffer-Spielberg, és szintúgy.
- Jézusom. Van valami közöd Michelle Pfeifferhez vagy Steven Spielberghez? –Most ez kajakra elengedte a füle mellett a megjegyzésem? Tipikus pasi, egyszerre csak egy dologra tud figyelni.
- Nem tudom, hogy a szülő-gyerek kapcsolat nálad minek minősül…
- A szüleid? –Szakított félbe Nico ismét, tátott szájjal.
- Nem, csak úgy hülyeségből mondtam. Ha olyan messze laknál, mint amilyen hülye vagy, sosem érnél haza. [(by Vavyan Fable)]
- Így sem gyakran vagyok otthon…
- Nicoo! –Sóhajtottunk egyszerre Michaellel.
- Jól van na, csak valahogy reagálni akartam Chelsea megjegyzésére.
- Ne, könyörgöm, még egyszer ki ne ejtsd a teljes keresztnevem. Bármilyen formáját elviselem, csak ezt ne. Amúgy… -a szemem a faliórára tévedt- Istenem! Nekem már negyed órája a becsekkolási folyamatokat kellene véghezvinnem. Valamelyikőtök ki tudna engem szállítani a reptérre villámgyorsan?
- Egy hétszeres világbajnok megfelel? –Kérdezte az egyszer már visszavonult német.
- Határozott igen a válaszom, amennyiben autósportban ért fel a csúcsra.
- Hát akkor Nico, kiviszem a hölgyet. Van valami cuccod valahol kislány? Csak mert amikor a karjaim közé rogytál, akkor nem volt mögötted semmi cucc… -Tehát elájultam, remek. Valószínűleg ide vonszolt be. Még jobb. Valami, ami felülmúlja ezeket??
- Nem kislány, már jó néhány éve nem az. Amúgy egy napos túra volt, ezért csak ez a táska van nálam…
- Oké, akkor már repülünk is. Vagyis még nem, de igyekszem olyan sebességgel menni. – Majd Schumi megfogta bőrkabátját, és már húzott is ki az ajtón.
- Még találkozunk Nico! –Hagytam rá az információt (na ezzel kezdjél valamit haver), és két puszi után követtem a világbajnoki gyorsasággal sétáló őrangyalom.
Illetőleg szeretném különösképpen Füligszájnak címezni :)
- Schumi nézd, itt a kártyája… -Ja anyukám, ott van, de örülnék neki, ha a seggem tapizása helyett elárulhatnád, hogy miképp kerültem ide, mi történt, hol vagyok, egyáltalán ki vagy te…
- Nico, én tudom, hogy ki ez a lány, nem kell átkutatnod...
- És megosztod velem, vagy még tapogassam őt egy darabig, hogy rájöjjek… -Schumi barát, kérlek, mondd meg neki!
- Chelsea a neve. Párszor összefutottam vele. Nem úgy, te hülye! –Én most ebből miért nem értek egy szót sem?!?! –Kiskorú volt, és az apja felugrasztotta volna a golyóim mandulának, plusz akkor már meg volt Corrie. Tudod Nico, akkoriban még menő volt hűségesnek lenni. –Legalább már a nevét tudom. Nico…
- Höh. Ez enyhe célzás volt felém?
- Annak veszed, aminek akarod. De valamivel magához kellene téríteni, nem Rosberg? –És Rosberg is. Tehát Nico Rosberg. Szép neve van…
- Talán nem tetszik, hogy megfeküdt?
- Nico, kezeltesd magad!
- Egyszer kidobtak egy elmegyógyintézetből, mert a többi beteg depressziós lett tőlem, azonban ez lényegtelen. De el kell ismerned, hogy szép lány. –Itt lett elegem Nicoból.
- És mi van akkor, ha szép vagyok? –Kapcsolódtam be a beszélgetésbe. –Neked semmi közöd hozzá. Egyébként is, az iróniád kifejtését gyakorolnod kell, ugyanis nem éreztem a hangodban.
- Talán mert nem iróniából mondtam, Einsteinkém? –És még vissza is beszél, pedig csak 25 körül lehet…
- És ezt el is kellene hinnem? Hiszen az igazolványképemmel dobják fel az unalmasabb horrorfilmeket. Sőt, néhanapján az óvónők is azzal ijesztgetik a gyerekeket, hogy ilyen fejük lesz, mint nekem van… -Nico és Michael egymás vállát fogva röhögtek, amit csak most vettem észre, mivel eddig a padlót fixíroztam. –Most mi van? –kérdeztem sértődve.
- Schumi, és nekem mondtad, hogy kezeltessem magam. Ez a nő oda-vissza ver...
- Csak szeretnéd hogy verjen, ifjú német barátom.
- Jézusom! –sóhajtottam fel teátrálisan- Hova keveredett szegény kicsi fejem?
- Jó kedélyű embere közé. Amúgy Nico Rosberg vagyok, örvendek.
- Tudod Nico, a Mikulás is azért vigyorog folyton-folyvást, mert tudja, hogy merre laknak a rossz kislányok. Amúgy Chelsea Pfeiffer-Spielberg, és szintúgy.
- Jézusom. Van valami közöd Michelle Pfeifferhez vagy Steven Spielberghez? –Most ez kajakra elengedte a füle mellett a megjegyzésem? Tipikus pasi, egyszerre csak egy dologra tud figyelni.
- Nem tudom, hogy a szülő-gyerek kapcsolat nálad minek minősül…
- A szüleid? –Szakított félbe Nico ismét, tátott szájjal.
- Nem, csak úgy hülyeségből mondtam. Ha olyan messze laknál, mint amilyen hülye vagy, sosem érnél haza. [(by Vavyan Fable)]
- Így sem gyakran vagyok otthon…
- Nicoo! –Sóhajtottunk egyszerre Michaellel.
- Jól van na, csak valahogy reagálni akartam Chelsea megjegyzésére.
- Ne, könyörgöm, még egyszer ki ne ejtsd a teljes keresztnevem. Bármilyen formáját elviselem, csak ezt ne. Amúgy… -a szemem a faliórára tévedt- Istenem! Nekem már negyed órája a becsekkolási folyamatokat kellene véghezvinnem. Valamelyikőtök ki tudna engem szállítani a reptérre villámgyorsan?
- Egy hétszeres világbajnok megfelel? –Kérdezte az egyszer már visszavonult német.
- Határozott igen a válaszom, amennyiben autósportban ért fel a csúcsra.
- Hát akkor Nico, kiviszem a hölgyet. Van valami cuccod valahol kislány? Csak mert amikor a karjaim közé rogytál, akkor nem volt mögötted semmi cucc… -Tehát elájultam, remek. Valószínűleg ide vonszolt be. Még jobb. Valami, ami felülmúlja ezeket??
- Nem kislány, már jó néhány éve nem az. Amúgy egy napos túra volt, ezért csak ez a táska van nálam…
- Oké, akkor már repülünk is. Vagyis még nem, de igyekszem olyan sebességgel menni. – Majd Schumi megfogta bőrkabátját, és már húzott is ki az ajtón.
- Még találkozunk Nico! –Hagytam rá az információt (na ezzel kezdjél valamit haver), és két puszi után követtem a világbajnoki gyorsasággal sétáló őrangyalom.
Boulevard of broken dreams - 16. fejezet
16-os rajtszámmal megérkezett a mai (első) fejezet. (Esetlegesen feltehetem a vasárnapi részt is, de ez eléggé függ a kedvemtől :)
Hihetetlen, de igaz. Együttes erővel lejutottunk a földszintre, ahol viszont könnyes búcsút kellett vennünk egymástól.
- Kicsi lány! Ugye nagyon vigyázol magadra?
- Persze Alex, pont úgy, ahogy eddig tettem.
- Ja, hallottam hírét. Frissen lett levéve a nyakmerevítőd.
- Basszus! –csodálkoztam el jólinformáltságán.- Ezt már melyik életadóm közölte veled?
- M betűvel kezdődik a neve, és ichelle-re végződik. Kitalálod, ki volt?
- Anyuuu. Mindig is tudtam, hogy besúgó…
- Nem besúgó, hé! –kezdte védeni anyát… -Csak tudja jól, hogy rám még úgy, ahogy hallgatsz, és egy cseppet kihasznál.
- De…
- Chels, még nem fejeztem be. –Nem hagyja, hogy végigmondjam, jellemző.- Szóval. Gondolj bele, hogy én mire használlak fel? –Csúnya szemeim hatására helyesbített. –Többnyire?
- Hogy leinformáld a lányaid. Jó, oké. Ismét igazad van. De most tényleg mennem kell –igyekezem gyorsan témát váltani-. Légy jó és határozott! –Majd egy ölelés után a duplaajtós kijáratot célként kitűzve elindítottam lépéssorozatomat.
Az ajtó nyitása előtt lehúztam az eddig hajpántként funkcionáló napszemüveget a szemeimre, hogy érjen is valamit.
Jobb lábbal átléped a küszöböt, bal lábbal átléped a küszöböt. És sikerült! –Gondoltam én. Ám roppant naiv vagyok, és az újra bebizonyosodott.
A bal cipőm sarka ugyanis fennakadt a küszöbben. Kell neked a 10 centis cipődben virgonckodni, te őrült! Most huppanhatok le a földre. Remélem kiszakítom ezt a szoknyám is, ha már egy fél vagyont fizettem érte. Vajon ez normális, hogy ennyi gondolat végigfut egy esés alatt a fejemen? Bár hol vagyok én a normálistól...
Lelkiekben felkészültem, hogy hamarosan felnyalom a saras lábtörlő tartalmát, és elég csúnya horzsolást szerzek, talán még a szám is szétverem, amikor a hideg, piszkos lábtörlő és lépcsőszegély helyett valami sokkal kellemesebb közeg fogadott.
- Hüm. Ha a mennyben lennék, akkor nem lenne kicsavarodva a derekam. –Upsz, ezt ugye nem hangosan mondtam ki?
- Elnézést kisasszony… -Ezek szerint de… -Te vagy az, Chelsea? –Kérdezte az a személy, aki valószínűleg elkapott, miután fordított testhelyzetemen. De ez a hang eszméletlenül ismerős!!
- Már megint maga? –Kérdeztem, amikor annak az ölnek a tulajdonosát mértem fel, akiében éppen elterültem, mint az Alföld…
- Már megint én, Chelsea. –Szólalt meg Michael.
Igen, Michael Schumacher, megkockáztatom: milliónyi kissrác legnagyobb példaképe, a németek hétszeres világbajnoka (ezzel egyébként a Forma1 legeredményesebb pilótája –nem meglepő módon). Neve egybeforrt a Ferrarival, ám kevesen tudják, hogy az első két világbajnoki címét a Benetton csapat színeiben szerezte.
Felesleges is több szót ejtenem róla, a neve valószínűleg az örökkévalóság része lett. Egy igazi legenda karjaiban fekszem, immáron harmadszor. Nem is rossz…
Igen, harmadszor hullottam az ölébe. Először a jégpályán, amikor pedofil állatnak neveztem, aztán a kórházban is, ahol viszont nem ragasztottam rá jelzőt (meglepő…).
Erről jut eszembe. Valamit ki kellene rá találnom, elvégre ő az én egyetlen és utánozhatatlan, ráadásul saját bejáratú őrangyal.
Egy zseni vagyok! Saját bejáratú őrangyal, aki egy legenda! Cöhh, valaki be mer szólni ezek után?
Hihetetlen, de igaz. Együttes erővel lejutottunk a földszintre, ahol viszont könnyes búcsút kellett vennünk egymástól.
- Kicsi lány! Ugye nagyon vigyázol magadra?
- Persze Alex, pont úgy, ahogy eddig tettem.
- Ja, hallottam hírét. Frissen lett levéve a nyakmerevítőd.
- Basszus! –csodálkoztam el jólinformáltságán.- Ezt már melyik életadóm közölte veled?
- M betűvel kezdődik a neve, és ichelle-re végződik. Kitalálod, ki volt?
- Anyuuu. Mindig is tudtam, hogy besúgó…
- Nem besúgó, hé! –kezdte védeni anyát… -Csak tudja jól, hogy rám még úgy, ahogy hallgatsz, és egy cseppet kihasznál.
- De…
- Chels, még nem fejeztem be. –Nem hagyja, hogy végigmondjam, jellemző.- Szóval. Gondolj bele, hogy én mire használlak fel? –Csúnya szemeim hatására helyesbített. –Többnyire?
- Hogy leinformáld a lányaid. Jó, oké. Ismét igazad van. De most tényleg mennem kell –igyekezem gyorsan témát váltani-. Légy jó és határozott! –Majd egy ölelés után a duplaajtós kijáratot célként kitűzve elindítottam lépéssorozatomat.
Az ajtó nyitása előtt lehúztam az eddig hajpántként funkcionáló napszemüveget a szemeimre, hogy érjen is valamit.
Jobb lábbal átléped a küszöböt, bal lábbal átléped a küszöböt. És sikerült! –Gondoltam én. Ám roppant naiv vagyok, és az újra bebizonyosodott.
A bal cipőm sarka ugyanis fennakadt a küszöbben. Kell neked a 10 centis cipődben virgonckodni, te őrült! Most huppanhatok le a földre. Remélem kiszakítom ezt a szoknyám is, ha már egy fél vagyont fizettem érte. Vajon ez normális, hogy ennyi gondolat végigfut egy esés alatt a fejemen? Bár hol vagyok én a normálistól...
Lelkiekben felkészültem, hogy hamarosan felnyalom a saras lábtörlő tartalmát, és elég csúnya horzsolást szerzek, talán még a szám is szétverem, amikor a hideg, piszkos lábtörlő és lépcsőszegély helyett valami sokkal kellemesebb közeg fogadott.
- Hüm. Ha a mennyben lennék, akkor nem lenne kicsavarodva a derekam. –Upsz, ezt ugye nem hangosan mondtam ki?
- Elnézést kisasszony… -Ezek szerint de… -Te vagy az, Chelsea? –Kérdezte az a személy, aki valószínűleg elkapott, miután fordított testhelyzetemen. De ez a hang eszméletlenül ismerős!!
- Már megint maga? –Kérdeztem, amikor annak az ölnek a tulajdonosát mértem fel, akiében éppen elterültem, mint az Alföld…
- Már megint én, Chelsea. –Szólalt meg Michael.
Igen, Michael Schumacher, megkockáztatom: milliónyi kissrác legnagyobb példaképe, a németek hétszeres világbajnoka (ezzel egyébként a Forma1 legeredményesebb pilótája –nem meglepő módon). Neve egybeforrt a Ferrarival, ám kevesen tudják, hogy az első két világbajnoki címét a Benetton csapat színeiben szerezte.
Felesleges is több szót ejtenem róla, a neve valószínűleg az örökkévalóság része lett. Egy igazi legenda karjaiban fekszem, immáron harmadszor. Nem is rossz…
Igen, harmadszor hullottam az ölébe. Először a jégpályán, amikor pedofil állatnak neveztem, aztán a kórházban is, ahol viszont nem ragasztottam rá jelzőt (meglepő…).
Erről jut eszembe. Valamit ki kellene rá találnom, elvégre ő az én egyetlen és utánozhatatlan, ráadásul saját bejáratú őrangyal.
Egy zseni vagyok! Saját bejáratú őrangyal, aki egy legenda! Cöhh, valaki be mer szólni ezek után?
2010. július 11., vasárnap
Öhhm... :)
Szóval sziasztok :)
Van pár dolog, ami miatt most kénytelen vagyok magyarázkodni...
Elsőként megemlítem, hogy a budapesti kiruccanásom kicsit tolódott, így csütörtök este értem haza, hulla fáradtan, elég durva "élményekkel" gazdagodva. És mivel a laptopon -amit használtam, és ami nem az enyém, bármily' meglepő- nem volt rajta a sztorim, ezért felpakolni sem tudtam Pestről :)
A második kicsit bonyolultabb. Három kedvenc csapatom van -válogatott szinten-, megnevezve: brazilok, hollandok, németek. Egyik kedvencem kiütötte a másikat, tehát alapból maradt 2, azaz kettő. Aztán kipottyantak a németek, a spanyolok ellenfeleként, mint ismeretes.
A mai nap a döntőben végérvényesen sikerült megutálnom a spanyolokat, mivel megverték a hollandokat is -gyengébbek kedvéért.
Borzasztóan szomorú vagyok, a My Immortal megállás nélkül ordít a fülem mellett...
Leszögezem, van jó pár előre megírt részem, tehát nem az miatt marad el a friss, amit -gondolom- annyira nem is bántok :)
Hát, ennyi lettem volna. Ez majdnem felér egy új résszel, nem? :P
Ui. konkrétan eddig semeddig nem tartottam magam a frissekhez, de tőlem nem is várta el senki x)
Van pár dolog, ami miatt most kénytelen vagyok magyarázkodni...
Elsőként megemlítem, hogy a budapesti kiruccanásom kicsit tolódott, így csütörtök este értem haza, hulla fáradtan, elég durva "élményekkel" gazdagodva. És mivel a laptopon -amit használtam, és ami nem az enyém, bármily' meglepő- nem volt rajta a sztorim, ezért felpakolni sem tudtam Pestről :)
A második kicsit bonyolultabb. Három kedvenc csapatom van -válogatott szinten-, megnevezve: brazilok, hollandok, németek. Egyik kedvencem kiütötte a másikat, tehát alapból maradt 2, azaz kettő. Aztán kipottyantak a németek, a spanyolok ellenfeleként, mint ismeretes.
A mai nap a döntőben végérvényesen sikerült megutálnom a spanyolokat, mivel megverték a hollandokat is -gyengébbek kedvéért.
Borzasztóan szomorú vagyok, a My Immortal megállás nélkül ordít a fülem mellett...
Leszögezem, van jó pár előre megírt részem, tehát nem az miatt marad el a friss, amit -gondolom- annyira nem is bántok :)
Hát, ennyi lettem volna. Ez majdnem felér egy új résszel, nem? :P
Ui. konkrétan eddig semeddig nem tartottam magam a frissekhez, de tőlem nem is várta el senki x)
2010. július 4., vasárnap
Boulevard of broken dreams - 15. fejezet
Sziasztok :)
Elhatároztam, hogy kedden, csütörtökön és vasárnap fogom felrakni a részt. Azonban ez már a jövő héten borulni fog, mivel unokanővéremnél leszek "a nagy Pesten", és terveim szerint szerda estefele jövök haza :)
Egyébként én is kíváncsian várom, hogy miképp fogom betartani a részpakolgatást...
- Chelsy, talán majd máskor elmeséljük neked a sztorit. Most mennünk kell Adrianhoz. –Majd Sebastian jelentőségteljesen a két másik férfiú felé fordult, és elindult az ajtó felé.
- Ja lányok, most lelépünk. –Erősítette meg a legifjabbat a legidősebb, azaz Seb Christ.
- Persze fiúk, tuti halál ciki sztori, azért menekültök –kontráztam-. De nem felejtek, azt megígérem.
Még kaptam egy mindenre választ adó tekintetet Kimtól: igazam volt. Majd csukódott az ajtó, és Alexával ketten maradtunk az irodában. Ő még hozzátette:
- Előtte pisilj, mert közben nem tudsz majd kimenni, és eléggé gyötörni fog az inger…
Jó kedvvel indultunk ki az irodából, ahol rájöttünk, hogy szét kell válnunk. Ugyanis nekem a reptér fele kellett vennem az irányt (Jézusom, már fél 5 van!), neki pedig…
- Hova mész most, Alexa? –Kérdeztem meg, mivel rájöttem, hogy nem tudom. Jó, nem?
- Megkeresem Horner papiékat. Most lebuknak, hogy nem is Adriannál vannak, hanem a pincércsajokat méregetik hátulról.
- Hmm. Munkaidőben? Ez tetszik. Egyre inkább ínyemre való ez a meló. És még bele sem gondoltam, hogy a csapat 95 százaléka pasi. Hűha!
- Bizony ám. Maga a földi paradicsom, csak a liftekkel nem ápolok szoros barátságot. Általában akkor romlanak el, amikor 10 centisben vagyok, a negyedik emeleten... De most kihasználom, hogy velem vagy. –És már húzott is maga után.
Szerintem az ajkam folyamatosan az O betűt formálta utunk során.
Három jellemzőt tudnék a főhadiszállásra mondani, pedig csak az egyik folyosóját láttam: világos, tágas, és otthonias. Mindenhol a piros, a kék, a narancs, a fekete és a fehér dominált, rengeteg üveggel kiegészülve. A növényeknek köszönhetően üde, friss illat áradt szét a folyosón; élmény volt végigsétálni. Még az sem zavart, hogy előzetesen lehetetlenül hosszúnak tűnt a liftig vezető út.
- Jópofa kis folyosó, nem? –Kérdezte Alex féloldalas mosolyra húzva a száját, majd megnyomta az első emelet gombját.
- Alexa…
- Igen?
- Úgy látom, nem csak engem varázsolt el a folyosó.
- Ezt hogy érted Chels?
- Alex szívem. Nézz rá a vezérlőpultra, vagy mi a fenének nevezik ez a módosabbak…
- Jé, ez az első emeletre visz minket. De én a földszintre akarok menni… -Egy ötévest meghazudtoló hangnemben közölte velem mindezt.
- Úgy, ahogy én is.
- Akkor nem kellene valamit csinálnunk?
- Nem Alex, neked semmit nem kell csinálnod, majd én csinálom. Húh, ezt most ne értsd félre. Csak arra akartam kilyukadni, hogy majd ÉN –erősen hangsúlyozva a névmást- megnyomom a földszint gombját, rendben van így?
- Ja. De leragadtam ott, hogy mit is kellene félreértenem?
- Hagyjuk Alex. Te reménytelenebb vagy, mint én…
- Pedig az már tényleg nem piskóta.
Elhatároztam, hogy kedden, csütörtökön és vasárnap fogom felrakni a részt. Azonban ez már a jövő héten borulni fog, mivel unokanővéremnél leszek "a nagy Pesten", és terveim szerint szerda estefele jövök haza :)
Egyébként én is kíváncsian várom, hogy miképp fogom betartani a részpakolgatást...
- Chelsy, talán majd máskor elmeséljük neked a sztorit. Most mennünk kell Adrianhoz. –Majd Sebastian jelentőségteljesen a két másik férfiú felé fordult, és elindult az ajtó felé.
- Ja lányok, most lelépünk. –Erősítette meg a legifjabbat a legidősebb, azaz Seb Christ.
- Persze fiúk, tuti halál ciki sztori, azért menekültök –kontráztam-. De nem felejtek, azt megígérem.
Még kaptam egy mindenre választ adó tekintetet Kimtól: igazam volt. Majd csukódott az ajtó, és Alexával ketten maradtunk az irodában. Ő még hozzátette:
- Előtte pisilj, mert közben nem tudsz majd kimenni, és eléggé gyötörni fog az inger…
Jó kedvvel indultunk ki az irodából, ahol rájöttünk, hogy szét kell válnunk. Ugyanis nekem a reptér fele kellett vennem az irányt (Jézusom, már fél 5 van!), neki pedig…
- Hova mész most, Alexa? –Kérdeztem meg, mivel rájöttem, hogy nem tudom. Jó, nem?
- Megkeresem Horner papiékat. Most lebuknak, hogy nem is Adriannál vannak, hanem a pincércsajokat méregetik hátulról.
- Hmm. Munkaidőben? Ez tetszik. Egyre inkább ínyemre való ez a meló. És még bele sem gondoltam, hogy a csapat 95 százaléka pasi. Hűha!
- Bizony ám. Maga a földi paradicsom, csak a liftekkel nem ápolok szoros barátságot. Általában akkor romlanak el, amikor 10 centisben vagyok, a negyedik emeleten... De most kihasználom, hogy velem vagy. –És már húzott is maga után.
Szerintem az ajkam folyamatosan az O betűt formálta utunk során.
Három jellemzőt tudnék a főhadiszállásra mondani, pedig csak az egyik folyosóját láttam: világos, tágas, és otthonias. Mindenhol a piros, a kék, a narancs, a fekete és a fehér dominált, rengeteg üveggel kiegészülve. A növényeknek köszönhetően üde, friss illat áradt szét a folyosón; élmény volt végigsétálni. Még az sem zavart, hogy előzetesen lehetetlenül hosszúnak tűnt a liftig vezető út.
- Jópofa kis folyosó, nem? –Kérdezte Alex féloldalas mosolyra húzva a száját, majd megnyomta az első emelet gombját.
- Alexa…
- Igen?
- Úgy látom, nem csak engem varázsolt el a folyosó.
- Ezt hogy érted Chels?
- Alex szívem. Nézz rá a vezérlőpultra, vagy mi a fenének nevezik ez a módosabbak…
- Jé, ez az első emeletre visz minket. De én a földszintre akarok menni… -Egy ötévest meghazudtoló hangnemben közölte velem mindezt.
- Úgy, ahogy én is.
- Akkor nem kellene valamit csinálnunk?
- Nem Alex, neked semmit nem kell csinálnod, majd én csinálom. Húh, ezt most ne értsd félre. Csak arra akartam kilyukadni, hogy majd ÉN –erősen hangsúlyozva a névmást- megnyomom a földszint gombját, rendben van így?
- Ja. De leragadtam ott, hogy mit is kellene félreértenem?
- Hagyjuk Alex. Te reménytelenebb vagy, mint én…
- Pedig az már tényleg nem piskóta.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)