Aki a focit szereti...

Elnézést, hogy hanyagolom ezt a blogot. Talán csesztetés kellene ahhoz, hogy kitegyem a részeket (amik már vagy két hónapja ugyanúgy sorban állva várják a kikerülésüket :D), vagy nem is tudom... :) 

Mindenesetre most hódolok a titkos vágyamnak, amit már időtlen idők óta ízlelgetek: írok egy focis fanfictiont. El is kezdtem, egyelőre haladok is vele. 

A publikálást ízlelgettem, aztán úgy döntöttem, nem keverem a szezont a fazonnal, így megszületett:

http://mysticsthings2.blogspot.hu/

Ígérem, hamarosan itt is jelentkezek! :) 

Mys

Színfalak mögött - XXI.

Kicsit hosszabb rész. :)) Csak azért, mert 2 hét kimaradt. :))

Mindenféle vacakolás nélkül felértünk a szobánkba, és ledobtuk magunkat a kanapéra. A szoba sötét volt, csak annyit láttunk, amennyit feltétlenül kellett. Mark sem szólt, és én sem, mindketten élveztük a csendet, az idilli pillanatokat.

Pár percet bétában töltöttünk, és valószínűleg még huzamosabb időt úgy töltöttünk volna, ha nem kezd el kibírhatatlanul morogni a hasam.

- Ettél már ma? – kérdezte Mark, a hangsúlyból ítélve mosolyogva.

- Reggel tojásrántottát, és koradélután ittam pár pohár baracklevet.

- Oké, akkor rendelünk valamit. Nem múllak felül ebben, bennem is csak egy pirítós forog, meg pár kávé –mondta miközben felkelt, előhalászta a mobilját, fényt csinált vele, majd felkutatta a szobatelefont. – Mit kérsz?

- Fogalmam nincs. Valami könnyűt. Mondjuk Cézár salátát. De legalább két adagot, két szelet pirítóssal, jó?

- Oké. Én mogyoróvajas kenyeret eszek. Az egyik srác odabent olyan gusztusosan ette, teljesen megkívántam tőle, pedig alapjáraton utálom.

Zökkenőmentesen leadta a rendelést, és négy-öt perc múlva kopogtattak az ajtónkon – mert Mark olyan előrelátó volt, hogy felrendelte.

Időközben felkapcsoltuk a lámpát (ezzel a sötétséget megszüntettük), az étkezőasztalról lepakoltunk, kitettük a táplálkozáshoz szükséges dolgokat, úgyhogy rögtön hozzá is láttunk az evésnek.

Mark beleharapott a Peanut butter and jelly sandwich, azaz PB&J néven futó szendvicsbe, ami tulajdonképpen áfonyalekvár és mogyoróvaj volt összekeverve és két szelet kenyér közé kenve, majd félreállt a szája.

- Jól emlékeztem én, hogy utálom az amerikai konyhát. Fúj, de rossz – mondta, miközben én is megkóstoltam a salátámat. Hasonlóképp félreállt a szám, kegyetlenül rossz volt.

- Hát ezt a salátát sem Jamie Oliver készítette –fanyalodtam el teljesen.

- Pedig olyan jól néz ki! Megkóstolhatom?

- Akkor, ha én is a tiédet. Imádom a mogyoróvajat. Régebben azzal a sráccal, akivel együtt érkeztem Belgiumba, elcsentük a kamrából, és kinyalogattuk az ujjunkkal az üvegét. Persze mindketten mindenhol ragadtunk, és a ruhánk is mindig harci állapotot idézett, de nem foglalkoztunk vele.

- Na, akkor a régi szép emlékeid emlékére megkapod ezt az egész szendvicset, én pedig megeszem a salátádat. Rendben?

- Abszolút – mondtam, és kikaptam a kezéből a PB&J-t. Erre Mark csak féloldalas mosolyt eresztett irányomba, amit szerencsére félrenyelés nélkül el tudtam magamban könyvelni.

Miután felfaltuk az összes ételt, Mark felszisszentett mellettem egy időközben felhozatott Heinekent.

- Kérsz? –kérdezte rögtön.

- Nem kérek, köszönöm. Rengeteg rejtett kalória van benne, és most vágtam be négy szelet kenyeret egy kiló mogyoróvajjal és ugyanennyi áfonyadzsemmel. Szóval, ha így folytatom, akkor elhanyagolhatom az övet a nadrágomból…

- Szerintem rád férne pár kiló – mondta, majd végigmért-, bár így is rendben vagy. Ez a sör pedig… hm, mennyei! – mondta Mark olyan „na, ugye, hogy én nyerem a csatát” mosollyal.

Engedtem a kísértésnek. Felálltam a kanapéról, sóhajtottam egyet, amikor rájöttem, hogy mennyire fájnak a lábaim, aztán elindultam a konyhába, és becserkésztem egy poharat. Imádtam üvegből inni a sört, de tisztában voltam azzal, hogy ha ezt nő teszi, az őrült nagy bunkóság. Csak anya és Dávid társaságában engedtem meg magamnak ezt a luxust.

Visszatérve letettem a poharat az asztalra, ami az átlagosnál nagyobb zajjal koppant az asztalon.

- Francba a kalóriákkal – mondtam, mire Mark elmosolyodott, és teletöltötte a poharam.

- Egészségünkre!

- Hát félő, hogy nekem a fenekemre fog menni, de legyen. Egészségünkre.

Az esténk a közös étkezés és sörözés után még több sörözéssel folytatódott. A búzanedű igen kismértékű alkoholtartalma mellett a totális kimerültségünk kellemes hangulatot biztosított, illetve a gátlásainkat is feloldotta. Ez abban nyilvánult meg, hogy én a kanapé karfájának támasztottam a hátamat, Mark pedig az ölemben feküdt, és az ujjaimmal játszott, miközben beszélgettünk, körülbelül fél 1-ig, amikor eszembe jutott, hogy másnap reggel 8-as kelés, nincs mese.

Ezen oknál fogva nagy nehézségek árán kiimádkoztam a férfit az ölemből, kikerestem a bőröndömből a neszesszeremet, majd fénysebességgel berontottam a fürdőbe, megnyitottam a vizet, hogy párásítsa egy kicsit a levegőt, miközben levetkőztem, majd beálltam a rózsa alá. Eztán elintéztem a kisebb tisztálkodási dolgaimat is, majd kirobogtam a fürdőből.

A szobában a félmeztelen Mark harcot folytatott a lepedővel: teljesen belegabalyodott.

- Te, lepedőakrobata – nevettem, amint megláttam őt, majd odaléptem hozzá, és megpróbáltam az egyesülésüket megszüntetni.

Szerencsére sikerrel jártam, így Mark is elrobogott, majd eltűnt a fürdőszoba ajtaja mögött. Közben én a helyére tettem a lepedőt: ráterítettem a kanapéra, majd lefeküdtem, ugyanide. Hiába ellenkezett Mark, nem akartam az ő pihenését zavarni. Egyrészről azért, mert én vagyok a betolakodó, másrészről azért, mert ha ő fáradt, keményen rányomhatja a csapat teljesítményére a bélyegét.

Fekvő helyzetből elnyújtózkodtam a telefonomért, beállítottam az ébresztőt, aztán pillanatok múlva elsötétedett a világ…

Éreztem, hogy nem alszok mélyen. Álmodtam még, de felfogtam: le fogok gurulni a kanapéról, mégsem tettem semmit. Ennek eredményeképp nagy puffanással értem földet, amire Mark is felébredt. Abban a pillanatban felkapcsolta a lámpát, majd odajött hozzám. Közben én megpróbáltam összeszedni magam, és visszajutni a kanapéra.

- Mondtam, hogy aludj nyugodtan az ágyon! Át akartalak vinni, de egy kézzel elég lehetetlen küldetés lett volna – szabadkozott Mark miközben a földet pásztázta tekintetével. Hirtelen irányt váltott, és engem vett szemügyre. – Jézusom Norina, mi a baj? –kérdezte rögtön, amint meglátta, hogy könnyesek a szemeim, és nem sok tart vissza, hogy teljes zokogásban törjek ki.

Amint megfogalmaztam magamban, hogy mi is az oka a könnyeimnek, nagy puffanás-csattanás-dörgés-morranás hallatszott be a szobánkba, majd az áram is elillant: odakint félelmetes vihar tombolt.

- Ez a bajom – suttogtam, majd Mark karjai után kutattam. Szerencsére ő is az enyémeimet kereste, így hamar közös nevezőre jutottunk. A nyakhajlatába fúrtam a fejem, egyik kezével a hajam simogatta, másikkal a hátam.

Reggel megelőztem az ébresztőmet: a digitális órára pillantva megállapítottam, hogy volt még 10 percem a kelésig. Az idő látványától kicsit közelebb kerültem a valósághoz, és hamar felismertem, hogy nem egyedül határoztam meg az alváspozíciómat. A reggel ugyanis a franciaágyban lelt, amit Markkal összefonódva vettünk igénybe. Ő átkarolta a vállamat és mellkasomat az övére húzta, míg én a lábaimmal az ő alsó végtagjait fogtam át. Tökéletes volt a pozíció, eszem ágában sem volt változtatni rajta.

- Jó reggelt – szólalt meg egyszer csak igen kásás hangon Mark. – Húú, mint a turbékoló gerlicék, úgy összefonódtunk – jegyezte meg ő is.

- Tökéletes hasonlat, jó reggelt.

- Nem kellene felkelnünk? Jól érzem magam, de Horner nemigen díjazná a késésem.

- Illetve, ahogy Lindát eddig megismertem… Hát, ő sem lenne túl feldobott, szóval szerintem keljünk – mondtam, és megpróbáltam feltápászkodni.

Mark visszahúzott, de úgy, hogy közel kerültem az arcához. Vészesen közel…

Színfalak mögött - XX.

Szegény Noriékat rendesen elhanyagoltam. Bocsi. :))

Épp akkor jelezte a munkaidőm végét a csipogóm, amikor Mark lediktálta nekem az utolsó mondatot. Tulajdonképpen végiggépeltem három órát: egy-két percet pihentünk néha, egyszer azért, mert Marknak kiszáradt a szája, máskor pedig azért, hogy pihentessük egy kicsit a csuklómat.

Nos, ez utóbbinak nem sok értelme volt, mert úgy álltam fel a laptop mellől, mintha nem is az én végtagom lett volna a karom. Egy apró „fájdalomcsillapító” sóhajt követően összecsuktam a hordozható számítógépet, felálltam, és kinyújtózkodtam.

Körbenéztem az időközben elnéptelenedő szobán; Adrian, Kenny és Rocky leléptek, körülbelül egy fél órával korábban, mint mi.

- Fáj a kezed? – kérdezte Mr. Dane, vagy közismert nevén Mark.

- Hát szó, ami szó, azt hiszem körbe kell majd tekernem mindkét csuklómat fáslival. Ez viszont nem az az idő, amikor én panaszkodom. Te korán reggel jöttél, végig pörgött az agyad, egy pillanatra nem eresztettél le, és még mindig emberformád van. Szép munka, Mark!

- Ugyan, nem nagy cucc, ha az ember egyszer hozzászokik.

- Erre az a helyes válasz, hogy köszönöm, tényleg emberfeletti, amit nyújtok. Nem kell szerénykedned, ahogy itt egyetlen srácnak sem.

- Oké, akkor köszönöm. Ha nem lennék ilyen fáradt, akkor leállnék most kötözködni veled. Be kell valljam azonban, hogy nincs felhasználatlan agysejtem, felesleges energiám sem, és azt is élvezem, hogy kerek, egész mondatokkal kommunikálsz velem.

Egyből megértettem, hogy ezzel a délutáni, ellene irányuló néma tüntetésemre céloz, úgyhogy hamar pozsgássá vált az arcom. Mark megjegyezte, hogy jól áll, amivel még inkább zavarba hozott.

- Ne haragudj rám azért a hisztiért, kérlek. Magam sem tudom, mi ütött belém, valaki ellen harcolni akartam, és pont te lettél az a valaki.

- Ne viccelj, Norina! Megcsókollak, aztán lelépek, se szó, se beszéd? Legalább annyit mondhattam volna, hogy ne haragudj, ezt nem szabad, nem tönkgörény módjára lelépni.

- Ugyan Mark, ettől komolyabb dolgokat is átéltem már! Nem te vagy az első, akinél zsákutcába futok. Inkább nekem kellene még most is a kezeidet nyaldosnom, amiért befogadtál, és segítettél elrendezni mindent.

- Apropó, befogadás. Ma tiéd az ágy, nincs rizsa. Olyan rosszul éreztem magam, amikor láttalak a kanapén össze-vissza tekeredve. Gyere, menjünk, mert ha így folytatjuk, a holnapi reggeliig sem érünk oda a hotelbe. Ja, és amíg el nem felejtem! Dávid, vagy valami hasonló nevű srác hagyott neked egy bőröndöt a portán, majd ne felejtsük el felvinni, oké? –mosolygott.

- Nem fogom, mert abban van minden, ami számomra szükséges lehet - viszonoztam gesztusát.

A társalgásunk alatt persze szép lassan sétáltunk a motorhome-ból kifele. Akkor jutott eszünkbe, hogy át kellett volna öltözni (pontosabban levenni a csapatpólót és a pulcsit, hogy kimoshassák), amikor az utolsó beléptetőkapun is kiléptünk. Közösen úgy döntöttünk, hogy nem mászunk vissza, majd a hotelben kilötyköljük, és éjszaka megszárad.

A szállás felé autózva, köszönhetően a halk zenének, a kellemes melegnek, és persze a kimerültségemnek, elpilledtem. Akkor tértem magamhoz, amikor hirtelen felemelkedett a talaj alattam. Pontosabban: én kerültem magasabbra, nem a föld, köszönhetően Marknak, aki a szó szoros értelmében karjaiba kapott.

Amikor felfogtam, hogy hol is vagyok, mi is történik, az agyam reagálni akart, de a testem nem bírt. Így csak annyit mondtam a férfinek, hogy köszönöm, majd a fejemet a nyakhajlatába fúrtam, és két karommal valamilyen szinten megpróbáltam átfogni. Egy külső szemlélőnek úgy tűnhettünk, mint egy apa-lánya páros, ahol a lány hulla részeg, az apuka pedig próbálja őt az éjszaka leple alatt bejuttatni a szállodába.

Azonban ez akkor egy fikarcnyit sem érdekelt, és ahogy Markot elnéztem, őt sem nagyon.

Másfél-két perc múlva azonban megszólalt a hordárom:

- Norina, szívesen viszlek tovább, ha szeretnéd, de itt vagyunk a hotel előtt. Gondolom, te sem szeretnéd, hogy mindenféle alaptalan pletykák keringjenek rólunk a csapaton belül...

- Nem, ezt tényleg jó lenne elkerülni – sóhajtottam, majd elkezdtem fészkelődni, jelezve ezzel azt, hogy földet szeretnék érni. Mark vette az adást, így szép lassan leengedte a lábaimat, majd amint nagyjából megtaláltam az egyensúlyom, a nyakáról is lefejtette a kezeimet.

A hotelbe végül egymás mellett sétáltunk be. A legnyilvánvalóbb közös tulajdonságunk a fáradtság volt, ez biztosan lerítt rólunk.

A recepcióhoz érve a kishölgy is látta rajtunk, hogy nem épp energiabombák vagyunk, így gyorsan odaadta a bőröndöket, és a szobakártyákat is, szerencsére...

Színfalak mögött - XIX.

Meg lettem szólva, hogy régen hoztam Noriékból. Itt van, tessék-lássék. :))

Nem tudtam mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy Mark, az a Mark áll előttem. És jól láthatóan ő sem tudta eldönteni hirtelen, hogy most „ismerjük-e egymást, vagy sem”.

- Ha nem haragszol Adrian, én inkább meghagynám a nevét – mondta Mark. – Egy órámba telt, mire Lindától nagyjából megtanultam kiejteni, de tudom. Norina, Norina, Norina.

- Ti ismeritek egymást? – kérdezett hirtelen az eddig szótlanul tevékenykedő Guillame, Vettel versenymérnöke.

- Hát, szegről-végről igen – válaszoltam.

- Ja persze! Mondta is Christian, hogy segítettél valami újoncnak. Csodálkoztam is rajta, hogy te, aki még egy kávét is duzzogva főzöl a másiknak, segítesz valakin. Azzal mondjuk számoltam, hogy nem egy szőrös lábú, hetvenéves az illető, de akkor is. Fejlődsz barátom.

- Köszönöm, Adrian, marha rendes vagy - mondta Mark, majd játékosan vállon paskolta főnökét. – Na viszont, hogy dolgozzunk is, átviszem Norinát a 244-esbe, áthozzuk a maradék papírstócot, oké?

- Jó, de el ne kapjon titeket a jeti, és el ne tűnjetek egy órára!

- Hülye Rocky – reagálta le Mark roppant könnyen a félreérthetetlenül kétértelmű megjegyzést, majd kinyitotta előttem az ajtót, és udvariasan előreengedett.

A „244-es”, ahogy Mark nevezte inkább hajazott egy papírgyűjtő konténerre, mint bármilyen irodára.

- Mit fogjak meg? – kérdeztem mindenféle mellébeszélés nélkül. A partnerem nem az a személy volt, akivel teadélutánoztam volna, így próbáltam a létező legkevesebb kommunikációt erőltetni.

Válaszként rámutatott két kisebb oszlopra. A kettőből csináltam egyet, az oldalamra vettem.

- Ennyi? – kérdeztem.

- Nem, nem ennyi. Tedd le azokat a hülye papírokat, és nézz rám! – Azt tettem, amit mondott, bár a szemkontaktus nem hiányzott volna az életemből. – Miért vagy ilyen karót nyelt Norina? Adrianéknál egy szót nem szóltál, miután beléptem, pedig előtte valószínű beszéltél, mert az agy nem szokott egy néma oszloppal társalogni. Most is, ezek a hülye, szűkszavú kérdéseid. A halál torkára kívánom őket! Mi bajod van?

Nem akartam a fejéhez vágni a különféle szitokszókat. Magamban gyönyörűen elküldtem a pokol legmélyebb bugyraiba. Tényleg azt hiszi, hogy elfelejtettem volna azt a csókos-lelépős affért? És hogy azt még magyarázni akarta? Magyarázni a magyarázhatatlant! Ekkora szarvasmarhának nézne? Lehet. De nem baj. Eldöntöttem, hogy nem foglalkozok vele.

- Nincs bajom – mondtam végül.

- Én pedig hamarosan megzakkanok az egy- és kétszavas válaszaidtól.

- Nem az én bajom. Ja, és mellékesen, ez négy szó volt. Boldog lehetsz.

- Ó Jézusom! Ha nem verem le azt a rohadt vázát, ha nem szállok bele a szilánkokba, ha tudom mindkét kezem használni, most azt hinném, hogy van egy tök jó fej szobatársam, aki értelmes, vicces, és nem mellesleg bármelyik FHM vagy Playboy magazinban elférne. Ehelyett van egy durcakirálynő, aki passzívan tüntet ellenem, csak nem tudom, miért. Mindegy, dolgozzunk, mert felharagítom magam, és akkor nem tudok számolni. 

- Rendben.

Kicsit megigazítottam az oldalamon a papírstócot, miközben Mark kinyitotta előttem az ajtót, majd be is csukta. Ugyanezt eljátszotta annál a szobánál is, ahol Adrianék voltak.

- Megtaláltatok mindent? – kérdezte Kenny, miközben azon ügyködtem, hogy a papírköteg minél kisebb zajjal landoljon az asztalon.

- Hát nagyjából igen, csak a tavaly előtti jobb első felfüggesztéssel kapcsolatos papírok közül az egyiket nem találtam meg. Hívtam Christiant, hogy szóljon be a gyárba, de szerintem megint összeveszett a nejével, úgyhogy nem lehet vele értelmesen beszélni.

- Alex olyan a főnöknek, mint Nicole Hamiltonnak – jegyezte meg Mark, mire elmosolyodtam, pont úgy, mint a szobában lévő négy férfi. – Mindegy, majd megoldja. Norina, gyere, ülj ide – mondta, miközben kihúzott maga mellett egy széket. – Annyi a feladat, hogy amit mondok, azt begépeled, oké? Tudsz gyorsan írni?

- Persze – bólintottam.

- Nagyszerű – mondta, majd el is kezdte a diktálást. 

Színfalak mögött - XVIII. + news

Halihó! :) 

Mielőtt hoznám a részt, pár közérdekűt írnék, ha nem probléma. 

Először is, ma 22.00-tól remélem Barcelona♥ gálaműsort fogunk látni! Ezért is hozom most, magamhoz képest korai órákban a részt, mert reményeim szerint nem itthonról nézem a meccset, és megígértem, hogy ma hozok újat. :) Szóval:  ¡Visca Barça! ¡Visca Catalunya! ♥♥♥

Másodszor. Mint ismeretes, az én közép-gyerekkorom Istene, hétköznapi néven csak Räikkönen a következő szezont az F1ben tölti. Ennek "örömére" (és persze azért, hogy Kimifaktor-hiányom csillapítsam), Zsu♥ azt tanácsolta, hogy írjak a Jéggel egy novellát, ha új történetbe még nem akarok kezdeni. Megfogadtam, íródik, karácsonykor szeretném kitenni. Csak az a kérdés, hogy hogyan. Kb. 6,5 résznek fog megfelelni a hossza, azt gondolom, hogy egyben az túl tömény. :D Azért, hogy ne riasszalak el titeket teljesen magamtól, részletekben tenném fel. Egész pontosan úgy gondolnám, hogy hárommá szedem, és 24., 25., 26. lenne a három dátum. Egyelőre ez a fő terv, de ha valakinek van jobb ötlete, akkor szívesen várom. :) 

Na és akkor, a rizsázásom után, jöjjön a rész. :)

***

A délután további része mindenféle gimnasztikai gyakorlat nélkül folytatódott – szerencsére. Olyan értelmes, fejlesztő dolgokat műveltünk, mint például a színezés. Anja roppant jól szórakozott, és én is – köszönhetően a telefonomnak és a Red Bull által biztosított Internetnek.

Linda délután öt óra körül futott be hozzánk, teljesen felborítva ezzel azt, amiért fél órát harcoltam: nyugodtan ült két kerek percig Anja.

- Jó volt a kisasszony? – kérdezte lányával a karjai közt.

- Fél zacskó gumimaci után a világ legjobb gyermeke volt! Eleinte szembeszálltam az akaratával, de utána elvet módosítottam. Sosem vitatkozom ilyen határozott nőkkel, mint Anja. Színtiszta időpazarlás.

- Látod, valamit örökölt tőlem is – kacsintott, majd kicsit komolyabb hangnemre váltott Linda.- Még van pár órád a munkaidőd végéig. És ki is találtam neked egy olyan feladatot, ami nem untat halálra.

- Nosza, oszd meg velem is!

- Egy kicsit elmerülnél a számok világában. Az egyik mérnöknek kellene ilyen írnok-féle, azt nem tudom, miért, de Christian személyesen jelzett, és azt is hozzátette, hogy ne legyen négerfenék agya az illetőnek, szóval biztos valami fejes lesz.

- Rendben van, szeretem a számokat, amíg nem nekem kell velük dolgoznom – mosolyodtam el.

- Oké, akkor menj fel a másodikra, ott az első folyosó balra, majd a harmadik ajtó balra. Mondjad nekik, hogy én küldtelek Christian kérésére, kérdezd meg, vihetsz-e valamit, illetve hol segítsél. De ezeket tudod, okos lány vagy te! – mondta, majd átfogta a vállamat. – Na, gyere, a liftig elkísérlek.

És valóban úgy lett, ahogy mondta. Amint a felvonóhoz értünk, valósággal belökött a 2x2 méteres fülkébe, dobott egy puszit, majd mielőtt becsukódtak volna az automata ajtók, elszambázott. Megnyomtam a második emeletet szimbolizáló gombot. Amint felértem, a Lindától kapott instrukciókat követve eljutottam egy szobához. Bekopogtattam, egy életerős férfihang odabentről szabad utat adott a belépéshez, így egy gyors frizurasimítás után határozottan lenyomtam a kilincset, és beléptem a szobába.

Magabiztosságom hamar a semmivel lett egyenlő, köszönhetően annak, hogy olyan személyek álltak előttem, mint Adrian Newey, Guillaume Rocquelin, vagy éppen Kenny Handkammer. Bár tény, hogy nem vagyok egy nagy F1-guru, de Dávid révén elég gyakran kaptam hírt és képet ezekről az emberekről, és gyakran felemlegette női nemű felmenőiket is.

- Biztosan te leszel az, akit árnyék-Christian, azaz Linda küldött ide. Adrian vagyok, üdv nálunk… Ó, emlékszem rád! Összefutottunk tegnap a motorhome előtt, igaz?

- Igen. –Rámosolyogtam, mert jól esett, hogy emlékszik rám.

- Hogy is hívnak?

- Norina vagyok.

- Elég kacifántos név, majd kitalálok valami rövidítést, amit ki is tudok ejteni, és nem is felejtem el. Ja, apropó, nyugodtan tegezz. Amúgy, ő Rocky – mutatott Guillame felé -, ő pedig Kenny. Pillanatok kérdése, és Mark is befut, akinek majd segítségére leszel. Tegezz nyugodtan mindenkit, senki nem szereti a Mr. megszólítást.

- Rendben, köszönöm. Hozhatok esetleg valamit, amíg Mark befut?

- Szerintem minden itt van, ami kellhet. Üdv kislány, Kenny vagyok, főszerelő – mondta, majd mosolyogva a kezét nyújtotta felém. Elfogadtam mindkét gesztusát, és viszonoztam is. – Sokat hallottam már rólad, Linda végtelenül boldog volt, amiért sikerült egy honfitársát betoborozni a csapatba.

- Én sem voltam a depresszió mintaképe, bár azt hiszem, ezt nem kell ragoznom.

- Ezt még ne kiabáld el, Nora. Ha nem bánod, így foglak hívni – mosolygott Adrian-, mert egy kedves barátnőmet így hívták, és neked is ugyanolyan szép a mosolyod, mint az övé, valamint ezt meg tudom jegyezni. Márpedig ez nem hátrány, mivel ahogy Linda szavaiból kivettem, elég gyakran leszel majd mellettünk, de nem lövöm le a poént.

Szóbeli reakcióra nem volt időm – bár valószínűleg az arcom halálsápadt színt öltött a hallottak miatt-, mert az ajtó hatalmas lendülettel kivágódott. Megjelent a látókörömben egy halom irat, illetve két laptoptáska, majd ezek mögött egy alakot is felfedeztem.

- Bocs srácok, akadt egy kis nézeteltérésem a recepcióssal, de megoldódott. Lekéstem valamiről? – kérdezte, majd lepakolt a kezéből.

- Nem sokról. Annyi, hogy megérkezett közénk a Nora.

- Kicsoda, Adrian? – kérdezte a berobbanó ember, miután egy íróasztalra lepakolt mindent a kezéből.

Megfordult, szembekerültünk egymással, és kölcsönös meglepettség ült ki az arcunkra. 

Színfalak mögött - XVII.

Elég gyenge, szerintem anno nagyon kínomban írtam, bocsi. :) 

***

Úgy meglepődtem a telefon túlsó végéről jövő hangtól, hogy másodpercekig elfelejtettem megszólalni. Szerencsére Dávid újabb halózása visszatérített a Föld nevű égitestre.

- Szia Dávid, Nori vagyok! Élsz még? Jó, persze, élsz, hiszen tudom, de te is tudod, hogy én hogy értettem! Mit csinálsz, hol vagy? Mi történt? Hol és mikor találkozunk?

- Norina, lassabban, hadarsz. Szóval, élek, jól vagyok. Nem vettek fel a Ferrari-hoz, téged nem tudtalak felhívni, úgyhogy anyudat tárcsáztam, ő mondta, hogy te viszont a Red Bullnál dolgozol! Ügyes vagy kislány, büszke vagyok rád! – mondta lelkesen.- Apropó, elküldtem a szállodátokba a bőröndödet, ahol mi vagyunk, vagyis voltunk, ott is vannak a csapatotokból srácok, ők megadták valami fejes számát, akitől megtudtam a címet. Amúgy már itthon vagyok, épp HÉV-ezek Pestre, most fogok beszélni az ex-munkahelyed igazgatójával, illetve megkeresem az osztályodat is, a kirándulás óta nem is láttam őket! Veled minden oké?

Túl sok volt az információ, amit átadott nekem, így inkább munkára hivatkozva – ami egyébként féligazság volt- gyorsan elhadartam pár mondatot, majd vonalat bontottam, mielőtt visszakérdezett volna.

A munkaidőm első fele a vendéglátó részlegen telt el. Szerda lévén nem sok dolgom volt, hiszen a csapat zömének ez az első napja ezen a versenyhétvégén, ilyenkor még mindenki elvan a hozott dolgaival. Tulajdonképpen ültem egy bárszéken, időnként kiszolgáltam egy-egy szerelőt, váltottam vele két kedves szót. Ebben a hatalmas munkában segítségemre volt egy Anna nevű dán lány, akivel közös nyelv híján nem vittem túlzásba a beszélgetést. Ha nagyon akartam volna, az angol gügyögését értelmezhettem volna, de úgy döntöttem, hogy nincs szükségem rá; és valószínűleg ez fordítva is igaz volt.

Már teljesen berendezkedtem egy nyugodt naphoz, amikor megjelent Linda az örökmozgó Anjával a háta mögött.

- Nori, megharagudnál, ha más melót akasztanék a nyakadba? – kérdezte Linda. – Bár, hogy őszinte legyek, a főnököd vagyok, szóval elvileg csak formalitás volt a kérdésem. Szóval, vigyáznod kellene erre a szülinaposra, mert lenne pár elintézendő dolgom, amit vele nem lehet megcsinálni. Itt pedig Anna tökéletesen elboldogul egyedül.

- Rendben, nagyon szívesen figyelek rá. Valószínűleg értelmesebb társaság, mint ez a lány – utaltam a néma dánra.

- Ja, igen, Anna egyike azoknak, akik megvoltak az egyik fejesnek, és azért van itt. Hülye is, kicsit csúnya is, de a lábait szét tudta dobni. Na mindegy, megyek, mert sosem érek a dolgaim végére. Ha nagyon nem bírsz a lánnyal, akkor szólj az apjának, ő mindig leköti valami ökörséggel. Na, gyere Anja, dobj egy puszit, megyek!

A szülinapos odarohant anyjához, a felszólításnak megfelelően cuppantott egy hatalmasat, majd Linda eltávozott az étteremből.

- Fejen állhatok? Vagy nézd, milyen cigánykereket tudok! – mondta Anja, majd mire felfogtam, hogy mire készül, már rég lerótta a maga 360 fokát. Csodálkoztam, és ezzel párhuzamosan az aggódás fénysebességgel töltötte tele a testemet. Előbbi érzés azért kerített hatalmába, mert legjobb tudomásom szerint egy háromévesnek még a bukfenc sem megy, nem még a cigánykerék. Az aggódást pedig nem kell túlmagyarázni; nem akartam belegondolni, hogy Linda hány darabra vagdosna, ha valami baja lenne a lányának.

Úgy gondoltam, hogy a további attrakciók megelőzése végett valami izgalmas programot kell kitalálnom.

- Anja, szerintem játszunk olyat, hogy keresünk egy tévét, és nézünk valami jó mesét, oké? – guggoltam le hozzá.

- Nem! – felelte határozottan. 

Ennyit a kreativitásomról...

Színfalak mögött - XVI.

Már a tizenhatodik. Hihetetlen - a részemről. :D

***

Az út további része is hasonlóképpen telt, leszámítva azt, hogy Linda elkobozta tőlem a golyóstollat, és kivágta az egyik útkereszteződésben az útra.

- Anya idegeees, anya idegeees, anya idegeees – nevetett fel a hátul ülő Anja.

- Te vagy az anyja? – kérdeztem Lindától, megdöbbenve.

- Hát, igen valószínű. Ki sem néznéd belőlem, igaz? – nevetett fel félig gúnyosan, de őszintén.- Egy karrierista picsa… akarom mondani tyúk vagyok, akinek az a legfőbb dolga a szabadságakor, hogy ellátogasson a milánói divathétre, mindenféle csajos programot szervezzen. Mindig ő legyen a társaságban a nagybetűs nő, akinek kifogástalan a sminkje, a ruhája, és fejben is össze van szedve. Aki cicababa és természetes egyben. Aki mindig érzékelteti, hogy a nő feljebbvaló, mint a férfi. Vagyis, már nem vagyok ilyen. Jött egy ökör…

- Aki az apám –szólt közbe hátulról Anja.

- De kislányom!

- Bocsi, tőled hallottam! Én mindent úgy csinálok, ahogy az anyukám mondja!

- Látod Norina, a saját lányom felhasznál mindent ellenem, pedig csak két éves!

- Pontosan három vagyok anyu, ne haragíts! – fenyegette meg komolyan a kislány Lindát. El kellett rejtenem a mosolyomat. Mégsem lehet kinevetni egy pontosan háromévest!

- Jogos, jogos. Majd egyeztetek apáddal, hogy mennyire voltál jó kislány, mit érdemelsz. Ja, amúgy visszatérve az eredeti témára – mondta immáron nekem-, teljesen beleestem a pasiba, aztán jött egy átmulatott éjszaka, örömittas állapot, felelőtlenség, aztán már azon kaptam magam, hogy fontosabb a lányom bölcsőjének összeszerelése, vagy hogy megfelelő mennyiségű édességet tömjek magamba, minthogy bulizni menjek, vagy épp beleférjek a kedvenc farmeromba. Durva, mi? – nevetett.

- Nem, nem az. Határozottan anyás megnyilvánulás volt – nyugtáztam mosolyogva.

- Akkor jó. Még nincs minden elveszve.

Az út további része csendben, és gyorsan elszaladt mellettünk. Vagyis, inkább mi száguldottunk az úton.

Amint odaértünk, megpróbáltam a létező legtöbb D-vitamint felszívni. Belgiumi tartózkodásom idején ez volt az első nap, amikor nem ború és eső fogadott. Már-már táncolni lett volna a kedvem, és ahogy Lindát elnéztem, neki is.

- És még a hajam sem göndörödik be! Édes lányom, ez a te érdemed! Neked sütött ki a nap! –mondta.

- Akkor legyen minden nap szülinapoooom! És mindig ilyen jóó meleg leeeesz! Anya kérlek, beszéljük meg apával, hogy legyen minden nap az én szülinapom! Nézd anya, ott van apa! Apa, apaaa! – kiabált immáron egy Red Bull egyenruhába öltözött férfi után. Arra valahogy számítottam, hogy nem civil Anja apja, de hogy ennyire nem az, arra azért nem. Ugyanis, a kislány hangjára tegnapi első kísérőm, Gio figyelt fel, majd amint észlelte a becsapódáshoz készülő Anját, előre nyújtotta karjait, majd a lánnyal együtt a levegőbe emelte.

Hosszú másodpercekig néztem a kettősüket. Jobban belegondolva, a hároméves vonásokban fel lehetett fedezni Giot is. A kislány nevetése, beszéde, hanglejtése, gesztusai és az egész személyisége, temperamentuma egyértelműen az anyjáéra hajazott, de külsőre tiszta apja volt, nőiesített kiadásban.

- Ugye, hogy halál édesek együtt? – törte meg a bámészkodásomat Linda, amire kicsit elszégyelltem magam. – Gionál jobb apát elképzelni nem tudnék! Odáig meg vissza van a lányától, a világ összes kincsét lehozná neki. Ha Anjának baja van, Giot nem zaklatja, hogy időmérő közepe van… Fogja magát, és eljön. Tényleg előrébb helyezi mindennél és mindenkinél a lányát. Erre én sosem lennék képes.

- Egyszer majd elmeséled a kettőtök történetét? Kérlek Linda! Olyan varázslattal beszélsz róla, és Gio is végtelen szeretettel mesélt rólad, amikor körbevezetett. Aztán előtte olyan lazán leosztott, sőt! Jóformán ő mert csak visszaszólni neked! Úgy érzem, mintha kínlódó szerelmesek lennétek, közben pedig úgy viselkedtek, mint egy húg és egy báty.

- Ez egy igen kényes felvetés, de lehet, hogy nem alaptalan, szóval kérlek, most ne feszegessük. Azt viszont megígérem, hogy egyszer elmesélem a történetünket. Nem nagy szám, de ha érdekel, én semmi jó elrontója nem vagyok. Kivétel ez alól a kedved. Úgyhogy, mint főnököd elzavarlak átöltözni, egy negyed óra múlva kezdesz. Segíthetek valamit, vagy boldogulsz?

- Köszönöm, azt hiszem megtalálok mindent – mondtam, majd becéloztam a motorhome-ot.

Könnyen bejutottam az épületbe a beléptető kártyámnak köszönhetően, megkerestem a szekrényemet, átvettem a pólót, és elindultam a kantin felé; cserkészni akartam magamnak egy kávét. Út közben tárcsáztam Dávidot – próba cseresznye alapon-, és meglepetésemre kicsengett.

- Haló! – szólt bele egy kásás hang.