Aki a focit szereti...

Elnézést, hogy hanyagolom ezt a blogot. Talán csesztetés kellene ahhoz, hogy kitegyem a részeket (amik már vagy két hónapja ugyanúgy sorban állva várják a kikerülésüket :D), vagy nem is tudom... :) 

Mindenesetre most hódolok a titkos vágyamnak, amit már időtlen idők óta ízlelgetek: írok egy focis fanfictiont. El is kezdtem, egyelőre haladok is vele. 

A publikálást ízlelgettem, aztán úgy döntöttem, nem keverem a szezont a fazonnal, így megszületett:

http://mysticsthings2.blogspot.hu/

Ígérem, hamarosan itt is jelentkezek! :) 

Mys

Színfalak mögött - XXI.

Kicsit hosszabb rész. :)) Csak azért, mert 2 hét kimaradt. :))

Mindenféle vacakolás nélkül felértünk a szobánkba, és ledobtuk magunkat a kanapéra. A szoba sötét volt, csak annyit láttunk, amennyit feltétlenül kellett. Mark sem szólt, és én sem, mindketten élveztük a csendet, az idilli pillanatokat.

Pár percet bétában töltöttünk, és valószínűleg még huzamosabb időt úgy töltöttünk volna, ha nem kezd el kibírhatatlanul morogni a hasam.

- Ettél már ma? – kérdezte Mark, a hangsúlyból ítélve mosolyogva.

- Reggel tojásrántottát, és koradélután ittam pár pohár baracklevet.

- Oké, akkor rendelünk valamit. Nem múllak felül ebben, bennem is csak egy pirítós forog, meg pár kávé –mondta miközben felkelt, előhalászta a mobilját, fényt csinált vele, majd felkutatta a szobatelefont. – Mit kérsz?

- Fogalmam nincs. Valami könnyűt. Mondjuk Cézár salátát. De legalább két adagot, két szelet pirítóssal, jó?

- Oké. Én mogyoróvajas kenyeret eszek. Az egyik srác odabent olyan gusztusosan ette, teljesen megkívántam tőle, pedig alapjáraton utálom.

Zökkenőmentesen leadta a rendelést, és négy-öt perc múlva kopogtattak az ajtónkon – mert Mark olyan előrelátó volt, hogy felrendelte.

Időközben felkapcsoltuk a lámpát (ezzel a sötétséget megszüntettük), az étkezőasztalról lepakoltunk, kitettük a táplálkozáshoz szükséges dolgokat, úgyhogy rögtön hozzá is láttunk az evésnek.

Mark beleharapott a Peanut butter and jelly sandwich, azaz PB&J néven futó szendvicsbe, ami tulajdonképpen áfonyalekvár és mogyoróvaj volt összekeverve és két szelet kenyér közé kenve, majd félreállt a szája.

- Jól emlékeztem én, hogy utálom az amerikai konyhát. Fúj, de rossz – mondta, miközben én is megkóstoltam a salátámat. Hasonlóképp félreállt a szám, kegyetlenül rossz volt.

- Hát ezt a salátát sem Jamie Oliver készítette –fanyalodtam el teljesen.

- Pedig olyan jól néz ki! Megkóstolhatom?

- Akkor, ha én is a tiédet. Imádom a mogyoróvajat. Régebben azzal a sráccal, akivel együtt érkeztem Belgiumba, elcsentük a kamrából, és kinyalogattuk az ujjunkkal az üvegét. Persze mindketten mindenhol ragadtunk, és a ruhánk is mindig harci állapotot idézett, de nem foglalkoztunk vele.

- Na, akkor a régi szép emlékeid emlékére megkapod ezt az egész szendvicset, én pedig megeszem a salátádat. Rendben?

- Abszolút – mondtam, és kikaptam a kezéből a PB&J-t. Erre Mark csak féloldalas mosolyt eresztett irányomba, amit szerencsére félrenyelés nélkül el tudtam magamban könyvelni.

Miután felfaltuk az összes ételt, Mark felszisszentett mellettem egy időközben felhozatott Heinekent.

- Kérsz? –kérdezte rögtön.

- Nem kérek, köszönöm. Rengeteg rejtett kalória van benne, és most vágtam be négy szelet kenyeret egy kiló mogyoróvajjal és ugyanennyi áfonyadzsemmel. Szóval, ha így folytatom, akkor elhanyagolhatom az övet a nadrágomból…

- Szerintem rád férne pár kiló – mondta, majd végigmért-, bár így is rendben vagy. Ez a sör pedig… hm, mennyei! – mondta Mark olyan „na, ugye, hogy én nyerem a csatát” mosollyal.

Engedtem a kísértésnek. Felálltam a kanapéról, sóhajtottam egyet, amikor rájöttem, hogy mennyire fájnak a lábaim, aztán elindultam a konyhába, és becserkésztem egy poharat. Imádtam üvegből inni a sört, de tisztában voltam azzal, hogy ha ezt nő teszi, az őrült nagy bunkóság. Csak anya és Dávid társaságában engedtem meg magamnak ezt a luxust.

Visszatérve letettem a poharat az asztalra, ami az átlagosnál nagyobb zajjal koppant az asztalon.

- Francba a kalóriákkal – mondtam, mire Mark elmosolyodott, és teletöltötte a poharam.

- Egészségünkre!

- Hát félő, hogy nekem a fenekemre fog menni, de legyen. Egészségünkre.

Az esténk a közös étkezés és sörözés után még több sörözéssel folytatódott. A búzanedű igen kismértékű alkoholtartalma mellett a totális kimerültségünk kellemes hangulatot biztosított, illetve a gátlásainkat is feloldotta. Ez abban nyilvánult meg, hogy én a kanapé karfájának támasztottam a hátamat, Mark pedig az ölemben feküdt, és az ujjaimmal játszott, miközben beszélgettünk, körülbelül fél 1-ig, amikor eszembe jutott, hogy másnap reggel 8-as kelés, nincs mese.

Ezen oknál fogva nagy nehézségek árán kiimádkoztam a férfit az ölemből, kikerestem a bőröndömből a neszesszeremet, majd fénysebességgel berontottam a fürdőbe, megnyitottam a vizet, hogy párásítsa egy kicsit a levegőt, miközben levetkőztem, majd beálltam a rózsa alá. Eztán elintéztem a kisebb tisztálkodási dolgaimat is, majd kirobogtam a fürdőből.

A szobában a félmeztelen Mark harcot folytatott a lepedővel: teljesen belegabalyodott.

- Te, lepedőakrobata – nevettem, amint megláttam őt, majd odaléptem hozzá, és megpróbáltam az egyesülésüket megszüntetni.

Szerencsére sikerrel jártam, így Mark is elrobogott, majd eltűnt a fürdőszoba ajtaja mögött. Közben én a helyére tettem a lepedőt: ráterítettem a kanapéra, majd lefeküdtem, ugyanide. Hiába ellenkezett Mark, nem akartam az ő pihenését zavarni. Egyrészről azért, mert én vagyok a betolakodó, másrészről azért, mert ha ő fáradt, keményen rányomhatja a csapat teljesítményére a bélyegét.

Fekvő helyzetből elnyújtózkodtam a telefonomért, beállítottam az ébresztőt, aztán pillanatok múlva elsötétedett a világ…

Éreztem, hogy nem alszok mélyen. Álmodtam még, de felfogtam: le fogok gurulni a kanapéról, mégsem tettem semmit. Ennek eredményeképp nagy puffanással értem földet, amire Mark is felébredt. Abban a pillanatban felkapcsolta a lámpát, majd odajött hozzám. Közben én megpróbáltam összeszedni magam, és visszajutni a kanapéra.

- Mondtam, hogy aludj nyugodtan az ágyon! Át akartalak vinni, de egy kézzel elég lehetetlen küldetés lett volna – szabadkozott Mark miközben a földet pásztázta tekintetével. Hirtelen irányt váltott, és engem vett szemügyre. – Jézusom Norina, mi a baj? –kérdezte rögtön, amint meglátta, hogy könnyesek a szemeim, és nem sok tart vissza, hogy teljes zokogásban törjek ki.

Amint megfogalmaztam magamban, hogy mi is az oka a könnyeimnek, nagy puffanás-csattanás-dörgés-morranás hallatszott be a szobánkba, majd az áram is elillant: odakint félelmetes vihar tombolt.

- Ez a bajom – suttogtam, majd Mark karjai után kutattam. Szerencsére ő is az enyémeimet kereste, így hamar közös nevezőre jutottunk. A nyakhajlatába fúrtam a fejem, egyik kezével a hajam simogatta, másikkal a hátam.

Reggel megelőztem az ébresztőmet: a digitális órára pillantva megállapítottam, hogy volt még 10 percem a kelésig. Az idő látványától kicsit közelebb kerültem a valósághoz, és hamar felismertem, hogy nem egyedül határoztam meg az alváspozíciómat. A reggel ugyanis a franciaágyban lelt, amit Markkal összefonódva vettünk igénybe. Ő átkarolta a vállamat és mellkasomat az övére húzta, míg én a lábaimmal az ő alsó végtagjait fogtam át. Tökéletes volt a pozíció, eszem ágában sem volt változtatni rajta.

- Jó reggelt – szólalt meg egyszer csak igen kásás hangon Mark. – Húú, mint a turbékoló gerlicék, úgy összefonódtunk – jegyezte meg ő is.

- Tökéletes hasonlat, jó reggelt.

- Nem kellene felkelnünk? Jól érzem magam, de Horner nemigen díjazná a késésem.

- Illetve, ahogy Lindát eddig megismertem… Hát, ő sem lenne túl feldobott, szóval szerintem keljünk – mondtam, és megpróbáltam feltápászkodni.

Mark visszahúzott, de úgy, hogy közel kerültem az arcához. Vészesen közel…

Színfalak mögött - XX.

Szegény Noriékat rendesen elhanyagoltam. Bocsi. :))

Épp akkor jelezte a munkaidőm végét a csipogóm, amikor Mark lediktálta nekem az utolsó mondatot. Tulajdonképpen végiggépeltem három órát: egy-két percet pihentünk néha, egyszer azért, mert Marknak kiszáradt a szája, máskor pedig azért, hogy pihentessük egy kicsit a csuklómat.

Nos, ez utóbbinak nem sok értelme volt, mert úgy álltam fel a laptop mellől, mintha nem is az én végtagom lett volna a karom. Egy apró „fájdalomcsillapító” sóhajt követően összecsuktam a hordozható számítógépet, felálltam, és kinyújtózkodtam.

Körbenéztem az időközben elnéptelenedő szobán; Adrian, Kenny és Rocky leléptek, körülbelül egy fél órával korábban, mint mi.

- Fáj a kezed? – kérdezte Mr. Dane, vagy közismert nevén Mark.

- Hát szó, ami szó, azt hiszem körbe kell majd tekernem mindkét csuklómat fáslival. Ez viszont nem az az idő, amikor én panaszkodom. Te korán reggel jöttél, végig pörgött az agyad, egy pillanatra nem eresztettél le, és még mindig emberformád van. Szép munka, Mark!

- Ugyan, nem nagy cucc, ha az ember egyszer hozzászokik.

- Erre az a helyes válasz, hogy köszönöm, tényleg emberfeletti, amit nyújtok. Nem kell szerénykedned, ahogy itt egyetlen srácnak sem.

- Oké, akkor köszönöm. Ha nem lennék ilyen fáradt, akkor leállnék most kötözködni veled. Be kell valljam azonban, hogy nincs felhasználatlan agysejtem, felesleges energiám sem, és azt is élvezem, hogy kerek, egész mondatokkal kommunikálsz velem.

Egyből megértettem, hogy ezzel a délutáni, ellene irányuló néma tüntetésemre céloz, úgyhogy hamar pozsgássá vált az arcom. Mark megjegyezte, hogy jól áll, amivel még inkább zavarba hozott.

- Ne haragudj rám azért a hisztiért, kérlek. Magam sem tudom, mi ütött belém, valaki ellen harcolni akartam, és pont te lettél az a valaki.

- Ne viccelj, Norina! Megcsókollak, aztán lelépek, se szó, se beszéd? Legalább annyit mondhattam volna, hogy ne haragudj, ezt nem szabad, nem tönkgörény módjára lelépni.

- Ugyan Mark, ettől komolyabb dolgokat is átéltem már! Nem te vagy az első, akinél zsákutcába futok. Inkább nekem kellene még most is a kezeidet nyaldosnom, amiért befogadtál, és segítettél elrendezni mindent.

- Apropó, befogadás. Ma tiéd az ágy, nincs rizsa. Olyan rosszul éreztem magam, amikor láttalak a kanapén össze-vissza tekeredve. Gyere, menjünk, mert ha így folytatjuk, a holnapi reggeliig sem érünk oda a hotelbe. Ja, és amíg el nem felejtem! Dávid, vagy valami hasonló nevű srác hagyott neked egy bőröndöt a portán, majd ne felejtsük el felvinni, oké? –mosolygott.

- Nem fogom, mert abban van minden, ami számomra szükséges lehet - viszonoztam gesztusát.

A társalgásunk alatt persze szép lassan sétáltunk a motorhome-ból kifele. Akkor jutott eszünkbe, hogy át kellett volna öltözni (pontosabban levenni a csapatpólót és a pulcsit, hogy kimoshassák), amikor az utolsó beléptetőkapun is kiléptünk. Közösen úgy döntöttünk, hogy nem mászunk vissza, majd a hotelben kilötyköljük, és éjszaka megszárad.

A szállás felé autózva, köszönhetően a halk zenének, a kellemes melegnek, és persze a kimerültségemnek, elpilledtem. Akkor tértem magamhoz, amikor hirtelen felemelkedett a talaj alattam. Pontosabban: én kerültem magasabbra, nem a föld, köszönhetően Marknak, aki a szó szoros értelmében karjaiba kapott.

Amikor felfogtam, hogy hol is vagyok, mi is történik, az agyam reagálni akart, de a testem nem bírt. Így csak annyit mondtam a férfinek, hogy köszönöm, majd a fejemet a nyakhajlatába fúrtam, és két karommal valamilyen szinten megpróbáltam átfogni. Egy külső szemlélőnek úgy tűnhettünk, mint egy apa-lánya páros, ahol a lány hulla részeg, az apuka pedig próbálja őt az éjszaka leple alatt bejuttatni a szállodába.

Azonban ez akkor egy fikarcnyit sem érdekelt, és ahogy Markot elnéztem, őt sem nagyon.

Másfél-két perc múlva azonban megszólalt a hordárom:

- Norina, szívesen viszlek tovább, ha szeretnéd, de itt vagyunk a hotel előtt. Gondolom, te sem szeretnéd, hogy mindenféle alaptalan pletykák keringjenek rólunk a csapaton belül...

- Nem, ezt tényleg jó lenne elkerülni – sóhajtottam, majd elkezdtem fészkelődni, jelezve ezzel azt, hogy földet szeretnék érni. Mark vette az adást, így szép lassan leengedte a lábaimat, majd amint nagyjából megtaláltam az egyensúlyom, a nyakáról is lefejtette a kezeimet.

A hotelbe végül egymás mellett sétáltunk be. A legnyilvánvalóbb közös tulajdonságunk a fáradtság volt, ez biztosan lerítt rólunk.

A recepcióhoz érve a kishölgy is látta rajtunk, hogy nem épp energiabombák vagyunk, így gyorsan odaadta a bőröndöket, és a szobakártyákat is, szerencsére...