Éppen akkor ébredtem fel, amikor elhaladtunk az „Üdvözöljük a Liszt Ferenc Repülőtéren!” feliratú táblácska mellett.
- Felébredtél? –húzott ki egy hajtincset Dávid az arcomból.
- Mint ahogy a mellékelt ábra –itt magamra mutattam – példázza, igen, felébredtem.
- Na, akkor amíg ilyen félkómás vagy, és az epés megjegyzéseidet a nyelved megakadályozza, vázolom, hogy mi a szitu.
- Te lány, én meg fiú, vagy melyik rész jön most? – utaltam Fluortól a Mizu című számra, amit annyira utáltunk, hogy már jól esett hallgatni. Elég gyenge poén volt, beismertem én is.
- Haha. Szóval, az van, hogy állásinterjúra megyünk. T/1, azaz mi, érted? Tudod, a hétvégén Belgiumban lesz a Forma1, és minden azzal együtt járó hacacáré. Olvasgattam a híreket, felléptem ilyen-olyan hivatalos oldalra, és megakadt a szemem egy álláshirdetésen. A Ferrari szakácsokat keres, olyanokat, akik velük utaznak, és a helyszínen sütnek-főznek. Azt gondoltam, mivel megvan a végzettségem, plusz ugye anyu révén perfekt az olaszom, megpályázom az állást. Írtam nekik egy e-mailt, csatoltam hozzá az önéletrajzomat, majd vártam. Két héten keresztül minden órában megnéztem a leveles ládámat, de csak nem akart jönni a válasz, így alábbhagyott a lelkesedésem. Másnap nézem a fiókomat, és ott volt a levél! Alig akartam elhinni Noresz! Engem, és másik 49 szakácsot behívtak egy meghallgatásra Belgiumba! Szívem szerint minden élőt és mozdíthatót megcsókoltam, de legalábbis megöleltem volna…
És csak mesélt, és mesélt. Miután megtudta, hogy el kell utaznia, megkérte anyut, hogy segítsen neki megszervezni mindent, hiszen „az nem történhet meg, hogy egy ekkora buliból kihagyjam az egyetlen nőt az életemben” –hogy az ő szavaival éljek. Anyu persze rögtön gratulált neki, és támogatásáról biztosította. Így kerül a bőröndöm a csomagtartóba…
- Hogy mi? –sikítottam fel ennél a résznél.
- Relax Noresz, relax –csitított, miután a taxisofőr irgalmatlan szemekkel nézett hátra. – Anna összepakolt neked pár cuccot, amíg mi csocsóztunk.
- És amíg én azt hittem, hogy pasival enyeleg…Szép, mondhatom! –tettem a felháborodottat.
- Elnézést kérek – szólt közbe a sofőr-, de megérkeztünk.
- Köszönjük! –feleltük egyszerre.
Kirángattuk a két bőröndöt (Dávidét és az enyémet), kísérőm rendezte a fuvarozás költségeit, aztán elindultunk a repülőtér bejárata felé. Ha sejtettük volna, hogy mekkora kalandnak nézünk elébe…
Már fél órája száguldunk a fellegek felett. A gyomorgörcsöm teljesen megszűnt, a hányinger is alábbhagyott, a fülem sem haragított tovább a monoton zúgásával, és az agyam sem riogatott az olyan teóriájával, miszerint egy légi útkereszteződéshez érünk, ahol egy másik repülő nem adja meg nekünk az elsőbbséget, és összeütközünk. Halkan felnevettem azon a gondolaton, ami tíz perce inkább sírásra görbítette a számat. Lám, milyen gyorsan változik az ember…
- Miért nem alszol Norina? –tette fel a kérdést kissé kótyagosan Dávid, miközben felemelte a párnájáról (értsd: bal vállamról) a fejét.
- Félek –feleltem teljesen őszintén, és meglepően egyszerű hangszínnel.
Hirtelen megnőtt az érdeklődése irántam, és mintha aggodalom cikázott volna jobb fülétől balig. Ezzel egy pillanatban fordult a kocka: a vállára húzott, és én használtam őt kispárnának.
- Ne haragudj, eszembe sem jutott, hogy ijesztő lesz a…
- Nem a repüléstől félek. –Ezen igen meglepődött Dávid, így rögtön helyesbítettem. – Vagyis már nem félek a magasságtól, mondhatni megszoktam. Viszont, az a tudat, hogy te megkapod álmaid munkáját, ezzel együtt megnyered azt is, hogy alkalomadtán több ezer kilométerre leszel tőlem, szebbnél szebb tájakon jársz, jobbnál jobb nők fognak hemperegni az ágyadban, a hülye magyar barátnőd pedig monoton tanít, majd amikor hazaesik hulla fáradtan, délután 4 órakor, rájön, hogy nincs mellette az a valaki, aki hozna egy kis változatosságot az egyhangú hétköznapokba. Persze tudom, telefon, de nem hiszem, hogy három órás repülőút, két kufirc, és tizenkét óra munka mellett olyan nagyon sok időd lenne rám, és az unalmas problémáimra… Tudod, attól félek, hogy elvesztelek.
Alighanem gondolkozott rajta, hogy mi bíztatót mondhatna, de hang nem jött ki a száján. Így inkább kiegyenesítettem a hátamat, majd visszafeküdtem Dávid mellkasára.
- Viszont – szóltam újra hozzá – ha döntened kell köztem és a karriered között… Nos, én elegánsan félreállok.
- Erre nem lesz szükség Norina. Ha megkapom az állást, majd kitalálunk valamit. Elég a problémával akkor foglalkozni, amikor már létezik…
Icunak ajánlva, aki alig pár nappal idősebb tőlem. :DD
Sajnálom, hogy nem tudok pikánsabb részt hozni, de... :S :( Próbálkoztam egy katalán bikás novellával is, de.... :S :(
