Színfalak mögött - VII.

Meghoztam a heti dózist. Megint majdnem elfelejtettem a szombati részkirakást. :))
Lassan majd hozok újabb képeket is. :)

***

Linda folyamatosan gépelt, miközben én egy kávét kortyolgattam.

- Kérdeznék párat – szólalt meg hirtelen Linda.

- Rendben.

- Név, születési idő, édesanyád neve, az a város, ahol élsz, vagy ami legközelebb van a településedhez, nyelvtudásod, esetleges végzettséged.

- Oké. Szóval, Tóth Norina Lilla a teljes nevem, ’86. augusztus 22-én születtem, az anyám Tóth Kata néven látta meg a napvilágot, Gödöllőn éltem idáig. Mi is van még? Ja, igen, angol-töri szakos tanár vagyok, szeretném letenni majd a későbbiekben a földrajzot is. Illetve ugye beszélek közel perfektül angolul, németül és franciául,  de középszinten olaszul is, és terveim közt szerepel az orosz nyelv elsajátítása is.

- Jézusom Norina! –sóhajtott fel Linda, miután bepötyögött mindent. – Kész szótár vagy! Hol ragadt rád ennyi nyelv?

- Kiskoromban anya sokat beszélt hozzám németül, mondhatni anyanyelvem lett, franciául apától tanultam, angolul ugye suliban, olaszt pedig anyám szeretőjétől, na meg a barátom, Dávid anyjától. Meg persze rengeteget utaztam fiatalabb koromban, amikor tökéletesítettem őket – mosolyogtam.

-Szótár vagy… -ismételte.

Még egy fél órát az irodában töltöttünk, aláírtam a szerződést, átvettem a csapatpólókat, aztán körbevezetett a monumentális épületen. Szépen szólva is szarrá jártam a lábaimat.

Bő két óra folyamatos járkálás után bejelentette, hogy ahova megyünk, az lesz az utolsó szoba, a mérnökök szobája. Halleluja – sóhajtottam.

Amint beléptünk az említett helyiségbe, huszonöt kíváncsi férfi szempárja meredt ránk. Visszaszívtam a sóhajomat, és a földet bámultam. Félő volt, hogy összecsuklik a térdem, és zakózok egy hatalmasat.

- Zsenikék –szólalt meg Linda, köszönés, vagy bármiféle kertelés nélkül -, ő itt Norina. Fiatal, csinos, roppant kifinomult, okos és művelt –valószínűleg folyamatosan vörösödött az arcom a dicséret hallatán -, szóval a zsetonürítésekre fizessetek magatoknak hivatásost, ha kérhetem.

- Linda, megint minket okolsz az miatt, hogy egy csajszi elhagyta a fedélzetet? – kérdezte egy férfi kissé felháborodottan. Fogalmam nincs, hogy nézett ki, mert a földet bámultam; elvileg az biztos pont. Nekem sajnos nagyon is mozgott.

- Sajnálom Gio– válaszolta a „főnököm”-, de be kell keményíteni. Nem tudom, honnan kerítenék még egy ilyen lányt, mint Norina. – Pontosan ekkor néztem fel rá, és melegen mosolygott. Ennek hatására kicsit felengedtem.

- Szia Norina – fordult felém ekkor a férfi, akit Linda Gio-nak szólított. – Giorgio vagyok, de a barátoknak, ismerősöknek csak Gio –nyújtotta felém a kezét, amit örömmel elfogadtam. És, meglepő módon elmosolyodtam.

Lám, azt hiszi az ember, hogy 25 év elég ahhoz, hogy kiismerje magát. A mosolyból fakadó önbizalmat meglovagolva szétnéztem a szobában. Nem kellett volna. Újra roppant kellemetlenül éreztem magam, és a hirtelen jött önbizalmam is olyan gyorsan elfogyott, mint egy liter víz a sivatagban. És, hogy még tovább nőjön a menekülés iránti vágyam, Linda finoman közölte, hogy az első műszakom 6 órakor elkezdődik, azaz mindösszesen 27 percem van megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy egy világbajnok csapat tagja lettem. Ráadásul rögtön mély vízbe dobott: ide, ebbe a szobába kell majd visszajönnöm, segédkezni. Ezután elegánsan kilépett a helyiségből, otthagyva engem egyedül.

- Elkísérjelek egy mosdóhoz? – kérdezte meg Gio, miután látta, hogy a sokk első része átért rajtam. – Gondolom, át kell venned a csapatpólót, meg ilyesmi.

- Persze, persze, megköszönném, hogyha elvezetnél.

Bevallom, meg sem fordult a fejemben az, hogy vannak bizonyos kötelezettségeim, így hálás voltam –a nevéből ítélve- olasznak.

- Mesélt neked valamit Linda rólam? Rólunk? -kérdezte rögtön, amint kettesben kiléptünk az irodából...

Színfalak mögött - VI.

Kettesével szedtem a lépcsőfokokat felfele. Berontottam a szobámba, felvettem egy fekete, elegánsabb cipőt, egy világos farmert, és felkaptam egy fekete kosztümfelsőt is. A táskámban kotortam egy napszemüveget, beleszúrtam a hajamba. Felfrissítettem a sminket, aztán elindultam lefele a lépcsőkön.

A portán leadtam a kulcsot, és követtem Lindát. Egy gyönyörű, fekete Renault Megane Coupe-ba szálltunk be. Hátul egy ülésmagasító volt, de nem tulajdonítottam túl sok jelentőséget neki.

Linda elfordította a slusszkulcsot, az autó hangjából egy szót sem hallottam, mert Chris Brown Justin Bieberrel karöltve énekelte, hogy „Next to you”.

- Bocsi – mondta, miután kicsit tompított a hangerőn-, de imádom ezt a számot.

- Szégyellem bevallani, de én is.

- Hát, akkor visszatekerem a hangerőt.

140-nel száguldottunk, így nem volt több az út, mint 2 perc. Azonban mi végigénekeltük a számot, és csak azután szálltunk ki.

- Izgulsz? – kérdezte, miközben a motorhome-ok mögött sétáltunk.

- Szerinted? Azon csodálkozom, hogy egyenesen tudok menni, úgy remegnek a térdeim. A gyomrom olyan görcsben van, mint amilyen valaha a gordiuszi csomó lehetett. De nyugodt vagyok, és relaxált.

- Aha, tényleg, relaxált –nevetett. – Hozzád képest Buddha idegbeteg volt, nem?

- Nézzenek oda –szólalt meg valaki a hátunk mögött angolul -, Linda, téged is látni?

Hátrafordultunk, és ledöbbentem. Adrian Newey állt előttem, teljes életnagyságban.

- Adrian, szia! –köszöntötte Linda a tervezőzsenit. – Nem láttad Christiant? Be szeretném neki mutatni őt. Ja, ő itt Norina, remélhetőleg jövendőbeli munkatárs, Norina, ő pedig Adrian, az agy.

Kezet nyújtottunk egymásnak, és a szokásos „örülök a találkozásnak – részemről a szerencse” mondatok után Linda vázolta a tervét.

- Nem láttam Christiant, bocsi. Amúgy, amikor legutóbb ennyire kutattad őt, akkor is egy hasonlóan csinos hölgy volt melletted –ennél a résznél rákvörös lettem-, aki a lánya volt. Szóval nem hiszem, hogy annyira csípi ezeket a spontán találkozásokat veled –nevetett.

- Ez most munka, te hatökör. Az alattvalóid kettyintgetik az én alattvalóimat, akik valamin mindig berágják magukat, és ahelyett, hogy a sarkukra állnak, inkább felmondanak, a legnagyobb örömömre. Ott megy Christian! –szakította meg a gondolatmenetét Linda, majd kiabálni kezdte Christian nevét.

A nevezett hátrafordult, meglátta a látszólag latin-amerikai szépséget mellettem, sóhajtott egyet, aztán csak annyit mondott:

- Erre most igazán nem érek rá Linda, úgyhogy a hétvégére szabad kezet adok. Persze ésszerű keretek között használd ezt, és ne úgy, hogy kirúgod a mérnöki karom felét, ha kérhetlek - mondta oda csak a nagyfőnök, elhaladva mellettünk.

- Nem rúgom ki őket, csak kasztrálom –tette hozzá csak úgy magának, mire felnevettem. – Te meg ne kacagj, mert szétrúgom a hátsódat.

- Oké főnökasszony, oké. Egyébként azzal, hogy szabadkezet kaptál, megnyertem az állást?

Linda bólintott egyet, mire én a nyakába ugrottam, köszönésképpen.

- Na, gyerünk be a home-ba, én megírom a papírokat, te addig iszol egy kávét, plusz túrsz magadnak csapatpólót, csapatpulcsit, meg dzsekit. Az alsó részt nem szabályozzuk, bár, ha elfogadsz egy javaslatot, akkor nem farmersortban szaladgálsz ennyi pasi közt. A lábbelire nincs írott szabály, de ha nincs nagy hajtás, akkor azért elvárjuk a magas sarkút. Munkaidő kötetlen, mindig beosztás alapján dolgozunk. A versenyhétvégéken kedd 6 órakor van az első csapat beosztott, és vasárnap, a futam leintése után 2,5 órával zárja le a melót az utolsó csapat. A Red Bull állja a szállodai költségeidet, itt is kajálhatsz ingyen, meg persze az utazás költségeit is. A bérezést pedig majd beleírom a szerződésedbe, mert fejből nem tudom. Megfelel? Mindent elmondtam? –kérdezte.

- Aha, azt hiszem. Egy kérdésem azért lenne. Mikor veszel levegőt?

-Te kis humorzsák, haha.

Amíg a kis monológját ledarálta, megtettünk lifttel két emeletet, és egy olyan ajtó előtt álltunk meg, amire „Melinda Zalai” név volt kiírva, alá pedig az, hogy „Hostess boss”. Ez utóbbi ráébresztett arra, hogy fogalmam nincs, mit is fogok csinálni.

- Nem nagy cucc Norina. Tulajdonképpen a hosztesz csak egy megnevezés, mert valamilyen módon le kell azért vezetnünk a törvénybe. Amúgy én inkább lótifutinak mondanám azt, amit csinálni fogsz. Néha az étterem részlegen leszel, máskor a mérnökök mellé beosztva, meg ilyesmi. Megfelel?

- Persze! –vágtam rá rögtön. 

Elnézést, múlt héten elfelejtettem kitenni. :) 

Színfalak mögött - V.

Ahogy ígértem... :) 

Annyira nem vagyok topon kedvileg, talán azért, mert már a futam előtt tudtam, hogy bőven meglesz az az egy pont. Tavaly nagyobb volt az extázis. :))Azért picit könnyeztem, amikor kiszállt a kocsiból, és odaszaladt a brigádhoz. :)

Sebastian, annyi címet kívánok neked, hogy az ujjaidon ne tudd majd megmutatni, mennyi is van. [Utalva ezzel arra a bizonyos "ujjfelmutatásra".] 

Résszel kapcsolatban: Isten hozott a Forma1 világában. :) [Udv a vilagomban. A Red Bull vilagaban.]

***

Reggel –bár relatív, kinek mi tartozik ez alá – üres volt mellettem az ágy. Két tippem volt, hogy miért: elment Dávid reggeliért, vagy ma van az állásinterjú. Ha fogadásra került volna sor, biztos, hogy az utóbbira tippelek.

Társaság híján előkaptam a telefonomat, és miután megütköztem azon, hogy délután 2 óra van. Ezután internet után kutattam, és találtam is. Fellibbentem a telefonom segítségével Facebook-ra, átnéztem az e-mailjeimet, aztán jelezte a gyomrom, hogy jobb lenne, ha étkezés után folytatnám az ilyen jellegű tevékenységeimet. Ezért nagyra nyitottam a bőröndömet, és újra átnéztem, hogy mit is tudnék felvenni. Ahogy nézegettem, pontosan 6 napra elegendő szett volt összeállítva. Valószínűsíthető, hogy utána nézett valamelyikük az időjárásnak, mert sortot, vagy miniszoknyát egyáltalán nem láttam – ami anyut ismerve, elég meglepő. Az viszont már kevésbé az, hogy csak magas sarkú szandál volt a bőröndben, illetve egy vízálló papucs, amiben véletlenül sem csángálhatok az úton.

Végül – mivel korgott még egyet a gyomrom – kivettem egy farmert, egy lila felsőt, az alatta lévő cipőt, kicsit összeráztam magamat a fürdőben, átöntöttem a tegnapi táskám tartalmát egy másikba, és útnak indultam.

Szerencsésen leértem a földszintre, ahol megkérdeztem a recepciós lányt, hogy hol jutok a legközelebb ételhez és vízhez. Ő az éttermüket ajánlotta; én elfogadtam.

Hatalmas terem volt az étkező, három oldalról szinte mindenhol üveg volt, a negyedik oldalon pedig gyönyörű lila csipke volt feltapétázva. A parketta egészen sötét színe remekül összhangban volt a fehér asztalterítővel, a püspöklila fedőterítővel és a hófehér étkészlettel.

Kerestem egy üres asztalt –amit nem messze a bejárattól meg is találtam-, majd leültem. Ezzel egy pillanatban egy 20-21 éves, szélesen mosolygó pincérlány mellettem is termett. Franciául –hiszen Belgiumban a francia is elég elterjedt- kértem egy pohár paradicsomlevet és sajtos-sonkás tojásrántottát, ami három percen belül előttem is volt.

Amint az étel illata elért az orromig, elkapott a hányinger. Hamar rájöttem, hogy a tegnap esti alkohol ily’ módon köszön vissza, így eltoltam magam elől a tányért, és inkább a paradicsomlevet kortyolgattam.

Egyszer csak egy csinos, magas, hosszú barna hajú nő robogott be az étterembe, és kezdett el igen életerősen, angol nyelvet használva szitkozódni.

- Ti, ti, ti utolsó hímsoviniszta állatok! –ordította.- A héten a harmadik lány lépett ki a csapatból, ebből kettő azért, mert felcsináltátok, a harmadik meg azért, mert nem akarta felcsinálni senki! A fenébe is, most voltatok otthon, nem volt elég az asszony?!

- De Linda – szólalt meg egy 35 éves, a nevezettől egy fél fejjel alacsonyabb férfi-, kikérem magunknak, nem biztos, hogy közöttünk van az, aki miatt elment. Tudod, a Red Bull nem csak Vettel szerelőgárdájának a harmadából, azaz belőlünk áll…

- Igazad van, ezért járom körbe az egész átkozott csapatot, és ezért ordítom le mindenkinek a haját tökszőrig! Szégyelljétek magatokat, ti, „házas emberek”! –mondta ironikusan, majd gyorsan hozzátette: - Meg a nem házasok is bújjanak el! Kettyinteni járunk ide, nem dolgozni? Na mindegy, további jó étvágyat.

Ezzel tőlük kicsit messzebb, a mellettem lévő asztalhoz ült. A pincérlány mellette termett, leadta a rendelését, utána pedig a telefonjával babrált.

- Nem igaz, hogy még ez az idióta ketyere sem úgy működik, ahogy én akarom –szólalt meg magyarul.

Na, -gondoltam- megvan az én emberem! Felálltam, és lassan közelítettem felé.

- Szia! –szólítottam meg, amikor mögé értem. Kicsit megijedt, de aztán felnézett, és elmosolyodott.

- Te is magyar? Szia! Hozd ide a cuccodat, gyere, ülj le! –mosolygott rendületlenül, én pedig úgy tettem, ahogy kérte. – Hogy kerül egy magyar lány Francorchamps-ba?

- Igazából csak kirándulok, mert a legjobb barátom jelentkezett egy állásra a Ferrari-hoz, én pedig elkísértem őt. Pontosabban anyámmal összebeszéltek, és megszervezték, hogy szülinapomra ide jöjjünk.

- Jaj, de izgi! –lelkesedett fel. – Viszont annyira nem tűnsz boldognak…

- Valóban nem dob fel a tudat, hogy a legjobb barátom járni fogja a világot, szinte szüntelenül, és alig fogok vele találkozni. Boldog szülinapot, nemde? –húztam fel cinikusan mosolyra az ajkaimat.

- Jaj tényleg, Isten éltessen!

- Köszönöm!

- És, ha átöltözöl valami sötét-fehér összeállításba, még ajándékot is adok neked. Gondolom hallottad, ahogy a srácokat kiosztottam – mondta lelkesen, mire elnevettem magam.- Tudod, hiány van a részlegemnél az ilyen csinos lányokból, mint amilyen te vagy. Illetve, ha jól értettem, akkor nagyon nem ízlik neked az a gondolat, hogy távol legyél a barátodtól, úgyhogy ha most átöltözöl, akkor erre a problémára is megoldást találunk –kacsintott, amit egy puszival díjaztam. – Ja, amúgy Linda vagyok –kiabált utánam.

- Norina – mondtam félig visszafordulva. 

Színfalak mögött - IV.

Ha Vettel a hétvégén megszerzi második világbajnoki címét (nem kevesebb, 2!!!!), akkor jövök még egy résszel. :) Ezt még mindig szenvedélyből írtam, azért olyan, amilyen...
Innentől már élhetek német barátom szavaival, hogy "Udv a vilagomban!" :))

A leszállást végigaludtam, Dávid akkor keltett fel, amikor már csak a „felállunk, és lebattyogunk a repülőről” rész volt hátra.

A monumentális főépületben megszereztük a csomagjainkat, rendeztük a formalitásokat, fogtunk egy olyan taxit, amelynek a sofőrje beszélte az angolt. Egyszóval: csak az ekkor szokásos dolgokat tettük.

Bő fél óra autókázás után, hajnali 5 óra körül megálltunk egy látszatra közepesnek ítélt szálloda előtt. Szívesen szálltam volna meg ötcsillagosban, de anyagi hátterünket ismerve… Örültem, hogy nem sátrat vertünk magunknak!

Dávid amúgy is szabadkozott, amiért ilyen „középszerű” hotelt választott, és azért is, hogy egy szobában kell aludnunk.

- A repülőjegy és a hétvégi bérlet mellett csak ilyen telt az örökségemből –mondta.

- Örökség???

- Ja, igen, kipurcant valami olasz üknéném, és ott az a szokás, hogy a legfiatalabb rokon örököl. Nem volt túl gazdag nő, ahogy az örökség is mutatja…

- Oké, felfogtam. Másik kérdés: hétvégi bérlet? Mi a halál az?

- Édes, nem képzeled, hogy kihagyom azt az F1-es versenyt, aminek a királya a kedvenc csapatom egyik versenyzője volt!  

- Jogos. Viszont én marha fáradt vagyok, és az is idegesít, hogy ennek a hülye Franco-akármi városnak sem tudom a nevét, én, aki földrajzot akart tanítani érettségi után… -sóhajtottam kissé csalódottan.

- Gyerünk inkább befele Nori, ne földrajzozz, mert pia szagunk is van, álmos is, éhes is vagyok, holnap, akarom mondani ma pedig korán kelek. Szóval – felemelte mindkét bőröndöt, és elindult befele- gyerünk!

Szó nélkül álltam mögötte, amíg bejelentkezett és elkérte a kulcsokat. Akkor is csak egy halk sóhajt hallattam, amikor a liftre egy „out of use” tábla volt kifüggesztve, ami azt hivatott jelezni, hogy nem működik. Így muszáj volt lépcsőn felmászni a 3. emeletre. Ez pedig nem kis kihívás volt hulla fáradtan…

Amíg én megnéztem a bőröndöm tartalmát (és körülbelül hatszor fojtottam meg képzeletben anyát), Dávid lezuhanyzott. Én gyorsan végeztem, és szerencsére –férfi lévén- Dávid sem sokat vacakolt, így megfordítottuk a felállást: én áztattam magamat a víz alatt, ő pakolászott a bőröndjében.

Bő fél órát sikerült eltöltenem a fürdőszobai teendőimmel, ezért arra számítottam, hogy Dávid már rég elterül majd az egész ágyon, mint a nagy Alföld. Kiérve a fürdőből viszont nem volt sehol a barátom. Valószínű, hogy éhen volt halva, rendelésre pedig ilyenkor (reggel 6 óra) még nem hoznak  reggelit, így fel kellett derítenie a terepet.

Én nem voltam éhes, úgyhogy felvettem egy bő pólót és egy franciabugyit, megágyaztam, felkapcsoltam a duplaágy másik oldalán az éjjeli lámpát, aztán bemásztam az ágyamba, és felvettem a szokásos alvópózom: bal oldalamra feküdtem, majd beszorítottam a takarót a lábaim közé. Dávid előtt nem voltam szégyellős, melltartóban és bugyiban bármikor mutatkoztam.

Már félálomban voltam, amikor meghallottam, hogy nyílik az ajtó, majd csukódik. Dávid halkan elbotorkált a bőröndjéig, valószínűleg megkereste a pizsamáját (ami nála is egy póló volt, és a boxere, amit minden bizonnyal már fürdés után felvett), majd éreztem magamon a tekintetét. Gyorsan behunytam a szemem, és alvást tettettem.

- Tudod Norina – súgta, csak úgy magának, miközben leoltotta a lámpát, és lefeküdt az ágyra -, ha nem félnénk az érzéseinktől, talán nekünk is lenne esélyünk, együtt.

Nem tudtam mit kezdeni ezzel a mondattal. Vagyis, átjártam ától zéig minden betűjét, de mindig más eredményre jutottam, úgyhogy arra az elhatározásra jutottam, hogy „aludtam”. Nem is hallottam semmit…