Színfalak mögött - XVI.

Már a tizenhatodik. Hihetetlen - a részemről. :D

***

Az út további része is hasonlóképpen telt, leszámítva azt, hogy Linda elkobozta tőlem a golyóstollat, és kivágta az egyik útkereszteződésben az útra.

- Anya idegeees, anya idegeees, anya idegeees – nevetett fel a hátul ülő Anja.

- Te vagy az anyja? – kérdeztem Lindától, megdöbbenve.

- Hát, igen valószínű. Ki sem néznéd belőlem, igaz? – nevetett fel félig gúnyosan, de őszintén.- Egy karrierista picsa… akarom mondani tyúk vagyok, akinek az a legfőbb dolga a szabadságakor, hogy ellátogasson a milánói divathétre, mindenféle csajos programot szervezzen. Mindig ő legyen a társaságban a nagybetűs nő, akinek kifogástalan a sminkje, a ruhája, és fejben is össze van szedve. Aki cicababa és természetes egyben. Aki mindig érzékelteti, hogy a nő feljebbvaló, mint a férfi. Vagyis, már nem vagyok ilyen. Jött egy ökör…

- Aki az apám –szólt közbe hátulról Anja.

- De kislányom!

- Bocsi, tőled hallottam! Én mindent úgy csinálok, ahogy az anyukám mondja!

- Látod Norina, a saját lányom felhasznál mindent ellenem, pedig csak két éves!

- Pontosan három vagyok anyu, ne haragíts! – fenyegette meg komolyan a kislány Lindát. El kellett rejtenem a mosolyomat. Mégsem lehet kinevetni egy pontosan háromévest!

- Jogos, jogos. Majd egyeztetek apáddal, hogy mennyire voltál jó kislány, mit érdemelsz. Ja, amúgy visszatérve az eredeti témára – mondta immáron nekem-, teljesen beleestem a pasiba, aztán jött egy átmulatott éjszaka, örömittas állapot, felelőtlenség, aztán már azon kaptam magam, hogy fontosabb a lányom bölcsőjének összeszerelése, vagy hogy megfelelő mennyiségű édességet tömjek magamba, minthogy bulizni menjek, vagy épp beleférjek a kedvenc farmeromba. Durva, mi? – nevetett.

- Nem, nem az. Határozottan anyás megnyilvánulás volt – nyugtáztam mosolyogva.

- Akkor jó. Még nincs minden elveszve.

Az út további része csendben, és gyorsan elszaladt mellettünk. Vagyis, inkább mi száguldottunk az úton.

Amint odaértünk, megpróbáltam a létező legtöbb D-vitamint felszívni. Belgiumi tartózkodásom idején ez volt az első nap, amikor nem ború és eső fogadott. Már-már táncolni lett volna a kedvem, és ahogy Lindát elnéztem, neki is.

- És még a hajam sem göndörödik be! Édes lányom, ez a te érdemed! Neked sütött ki a nap! –mondta.

- Akkor legyen minden nap szülinapoooom! És mindig ilyen jóó meleg leeeesz! Anya kérlek, beszéljük meg apával, hogy legyen minden nap az én szülinapom! Nézd anya, ott van apa! Apa, apaaa! – kiabált immáron egy Red Bull egyenruhába öltözött férfi után. Arra valahogy számítottam, hogy nem civil Anja apja, de hogy ennyire nem az, arra azért nem. Ugyanis, a kislány hangjára tegnapi első kísérőm, Gio figyelt fel, majd amint észlelte a becsapódáshoz készülő Anját, előre nyújtotta karjait, majd a lánnyal együtt a levegőbe emelte.

Hosszú másodpercekig néztem a kettősüket. Jobban belegondolva, a hároméves vonásokban fel lehetett fedezni Giot is. A kislány nevetése, beszéde, hanglejtése, gesztusai és az egész személyisége, temperamentuma egyértelműen az anyjáéra hajazott, de külsőre tiszta apja volt, nőiesített kiadásban.

- Ugye, hogy halál édesek együtt? – törte meg a bámészkodásomat Linda, amire kicsit elszégyelltem magam. – Gionál jobb apát elképzelni nem tudnék! Odáig meg vissza van a lányától, a világ összes kincsét lehozná neki. Ha Anjának baja van, Giot nem zaklatja, hogy időmérő közepe van… Fogja magát, és eljön. Tényleg előrébb helyezi mindennél és mindenkinél a lányát. Erre én sosem lennék képes.

- Egyszer majd elmeséled a kettőtök történetét? Kérlek Linda! Olyan varázslattal beszélsz róla, és Gio is végtelen szeretettel mesélt rólad, amikor körbevezetett. Aztán előtte olyan lazán leosztott, sőt! Jóformán ő mert csak visszaszólni neked! Úgy érzem, mintha kínlódó szerelmesek lennétek, közben pedig úgy viselkedtek, mint egy húg és egy báty.

- Ez egy igen kényes felvetés, de lehet, hogy nem alaptalan, szóval kérlek, most ne feszegessük. Azt viszont megígérem, hogy egyszer elmesélem a történetünket. Nem nagy szám, de ha érdekel, én semmi jó elrontója nem vagyok. Kivétel ez alól a kedved. Úgyhogy, mint főnököd elzavarlak átöltözni, egy negyed óra múlva kezdesz. Segíthetek valamit, vagy boldogulsz?

- Köszönöm, azt hiszem megtalálok mindent – mondtam, majd becéloztam a motorhome-ot.

Könnyen bejutottam az épületbe a beléptető kártyámnak köszönhetően, megkerestem a szekrényemet, átvettem a pólót, és elindultam a kantin felé; cserkészni akartam magamnak egy kávét. Út közben tárcsáztam Dávidot – próba cseresznye alapon-, és meglepetésemre kicsengett.

- Haló! – szólt bele egy kásás hang. 

Színfalak mögött - XV.

Elküldtem Markot kezet mosni, hogy minél kevesebb vért lássak. Mire visszaért, nagyjából kitaláltam, hogy mihez is kezdjek.

- Szóval, most az lesz, hogy tűvel kipiszkálom az üvegdarabokat a kezedből. Előtte felteszem a könyököd felé ezt az érszorítót. Aztán pedig nem tudom mi lesz, mert nem vagyok orvos. Hülyén hangzik ez így? –kérdeztem.

- Nem győztél meg, de legyen. Kezedben a kezem –mondta, majd elmosolyodott.

- Oké, akkor lássunk neki.

Úgy tettem, ahogy elterveztem, és egészen jól haladtam. Néha egy-egy apró szisszenést hallatott Mark, amikor a tűvel kicsit beljebb szaladtam. Igazából azt is csodaként könyveltem el magamban, hogy a kezem kilengése nem volt több, mint 2 centi.

- Akarsz beszélni a csókról? – kérdezte Mark, derült égből villámcsapásként. Annyira meglepődtem, hogy kicsit tovább szúrtam a tűt a kelleténél. – Oké, ez elég egyértelmű válasz volt – nevetett.

- Már bocs, - mondtam egy beszív-kifúj után -  de mit lehet ezen beszélni? Kiöntöd a lelked, teszek feléd egy kedves, ugyanakkor érthetetlen gesztust, lefagyok, hopp, csókolózunk, aztán amikor igazán elkezdeném élvezni, akkor eltávolodsz, annyit mondasz, hogy nem kellene ezt csinálnunk, majd kiviharzol a szobából. Na, szerinted, mit kellene megbeszélnünk? Kielemeznéd a technikámat? Vagy azt ecsetelnéd, hogy túl kevés vagyok neked? Nem érdekel Mark, jó? Felejtsük el.

A „kifakadásom" utáni pár perc némasággal telt el. Az összes olyan szilánkot kiszedtem a kezéből, amit láttam, majd újra lefertőtlenítettem, és bekötöttem.

Egyszerre álltunk fel, aminek következtében az arcaink közötti távolság a megfelelőnél kisebb volt. Azonban, tanulva az előző baklövésemből, most uraltam a szituációt. Látszólag.

- Holnap mindenféleképp mutasd meg egy orvosnak – mondtam, és kicsit hátrébb hajoltam. Ha Mark nagyon erőszakos lett volna, simán megcsókol. De nem is erőszakos, és nem is akart megcsókolni.

- Feltétlenül – ígérte. – Köszönöm Norina!

- Ez a minimum azért, hogy beengedtél magadhoz. Úgyhogy én köszönöm. Viszont aludnék, álmos vagyok. Jó éjt!

- Neked is.

Az éjszaka további része azzal telt, amivel egy éjszakának telnie kell: alvással.

Istenigazából csak délelőtt tízig aludtam, de a lustaságomnak hála csak fél 12-kor tudtam elbúcsúzni az ágyamtól. Ezt követte egy villámgyors reggeli-rendelés, majd a szokásos fürdőszobai teendők. Mire utóbbival végeztem, előbbi eredménye a szobában illatozott, tojásrántotta formájában. Mint egy éhező, úgy nekiestem, és szinte egy lendülettel felfaltam az egészet. Evés után hosszú farmert kutattam a bőröndből, és a barna szín köré próbáltam meg felépíteni a ruhatáram, inkább több, mint kevesebb sikerrel. Felöltöztem, enyhe sminket raktam magamra, majd elhagytam a szobát. Okulva előző esti hibámból, most nem bámultam ki az udvarra, hanem céltudatosan mentem előre a lift felé. Le akartam jutni a hallba, ugyanis tegnap este Linda azt tanácsolta, hogy találkozzunk ott 1-kor. Abszolút pártoltam az ötletét.

Szokásomhoz híven korábban érkeztem a kelletnél, és eszembe jutott, hogy van egy elintézetlen telefonom. Pontosabban kettő: az egyiket anyuval, a másikat az ex-főnökömmel kellett elintéznem. Egyik sem ígérkezett leányálomnak…

Háromnegyed órával később Linda mellett kattogtattam egy tollat, idegesség-levezetésképpen, miközben Anja, a végtelenül jókedvű hároméves a hajam babrálta, és közben idegesítő hangszínen kiabált valamit, számomra felismerhetetlen nyelven.

- Lehet ez a nap ennél rosszabb? – tört ki Lindából egy megválaszolhatatlannak tűnő kérdés.

Színfalak mögött - XIV.

Ezt a részt azért, mert megígértem... :))

***

Csak álltam a zuhany alatt, és engedtem magamra a forró vizet. Élveztem, ahogy először összehúzódik, majd ellazul az összes izmom. A görcsökkel együtt a gondolataim is eltávoztak; a véren kívül semmi nem közlekedett a fejemben.

Igazából úgy éreztem, hogy öt percet töltöttem a fürdőszobában. Az óra azonban 11-et mutatott, így kisebb fejszámolást követően megállapítottam, hogy az öt perc valójában ötvenöt volt. Fáradtságot is diagnosztizáltam magamnál, így gyorsan átvettem a pizsamámat, ami valójában Mark pólója volt, és a mai alsóneműm, amit –lehetőségeimhez mérten- átmostam, és hajszárítóval megszárítottam.

Amikor arra került a sor, hogy megágyazzak magamnak, gondolkozóba estem. Markkal ugyan sokat hadakoztunk alvási helyünk miatt, dűlőre nem jutottunk. Így viszont, hogy a szobában teljesen egyedül tartózkodtam, a döntés jogát magamhoz vettem; kihúztam egy kicsit a kanapét, és a felhozatott ágyneműt arra pakoltam le. Kicsit megigazgattam, beállítottam az ébresztőmet (délelőtt 11-re, hiszen csak „délutános” vagyok), lekapcsoltam a lámpát, majd nyakamig felhúztam a takarót.

Már csak pár hajszál választott el attól, hogy teljesen álomvilágba kerüljek, amikor megcsörrent a telefonom. Miután szemem hozzászokott egy picit a fényhez, megláttam anya kancsal szemeit a készüléken. Már csak ő hiányzik a boldogsághoz – sóhajtottam magamban, majd felvettem.

- Szép dolog, hogy leléptetek Dáviddal. Örülök neki, de tényleg, remélem jól érzitek magatokat. Azt viszont nem akarom elhinni, hogy nem volt egy mocsok másodperced arra, hogy az anyádat visszahívd Norina! Rossz anyád voltam? Ha igen, mondd meg, hogy hagyjalak békén. Akkor legalább nem aggódom szét továbbra is az agyamat.

- Anyu, nyugi, kérlek! Először is szia! Másodszor: fáradt vagyok, hisztis vagyok, minden bajom van. Jól vagyok, remélem Dávid is, de most aludni szeretnék. Holnap délelőtt felhívlak, beszélünk, tisztáznunk kell egyet s mást, de most nem vagyok beszédképes.

- Oké Nori, de akkor hívj! Ha nem, akkor utánad megyek, és ennek beláthatatlan következményei lesznek! Na mindegy, aludj jól drágám! Csörögj holnap!

- Jó éjt, anyu. Hívlak, megígérem.

És ezzel vonalat bontottam. A telefont lecsúsztattam a kávézóasztalra, ami a kanapé mellett volt, aztán felhúztam a lábaimat a mellemhez, és az orrom közepéig takaróba burkolóztam. Pár másodpercig vacogtam, utána azonban átjárt a kellemes melegség, aminek köszönhetően gyorsan álomba merültem.

Egy nagy csörrenés, majd velős német káromkodás ébresztett fel. Nem nagyon akaródzott foglalkozni vele, így átfordultam a másik oldalamra, és megpróbáltam ismét országot váltani. Nem sikerült, hála Marknak, aki egyre csak a nevemet szajkózta, és még a lámpát is felkapcsolta.

- Aludni szeretnék – húztam össze a testemet még jobban, és a szemeimet is valósággal összepréseltem.

- Nem bánom, tiéd lehet az egész lakosztály, ha elállítod a vérzésemet.

Felkeltette az érdeklődésemet, így kinyitottam a szememet. Mire megbarátkoztam a fénnyel, kegyetlen vérszag csapta meg az orromat. Mark felé fordultam, és egy nagyon vérző jobb kézzel találtam szemben magamat…

- Mi az istent csináltál? – kérdeztem rögtön, miközben lerántottam magamról a takarót, és felpattantam, valami egészségügyi ládikó után kutatva.  A vérző közben bal kezével elszorította a jobbat.

- Bejöttem, hallottam, hogy halkan szuszogsz, gondoltam alszol. Nem akartalak felkelteni, úgyhogy a sötétben botladoztam. Azt gondoltam, hogy van annyi eszed, és az ágyat választod, nem ezt a hülye kanapét, úgyhogy ezt vettem irányba. A tapogatózásban levertem egy vázát, vagy valami törékeny dolgot, ez volt a csörrenés. Majd, próbáltam tovább haladni, de utamba került egy bőrönd, amin átestem, és tökéletesen telibe találtam a vázát a jobb kezemmel. Az üvegdarabok pedig belevésődtek a tenyerembe… De megérdemeltem.

- Ezt nem vitatom – mondtam, miután kinevettem magamat.

Találtam egy egészségügyi csomagot, amiben volt fertőtlenítő, géz, injekciós tű, kismillió gyógyszer és miegymás. Odavittem magammal Markhoz, majd leültem a férfi mellé. Vettem két mély levegőt, a feladatra összpontosítottam, és arra, hogy ne essek össze a vérszagtól… 

Színfalak mögött - XIII.

Miután körbenéztünk a szobában, vagy lakosztályon –talán ez a helyesebb megfogalmazás -, Mark egy kicsit összepakolta az iratait, és közben szabadkozott a kuplerájért. Hiába mondtam minduntalan, hogy tulajdonképpen én pofátlankodtam be, és nekem kellene őhozzá alkalmazkodnom, nem fordítva; hajthatatlan volt, és roppant szórakoztató is egyben.

Úgy pakolt össze, ahogy azt egy férfitól elvárná az ember: mindent egy kupacba, majd a kupacot eltenni egy olyan helyre, ahol nincs szem előtt.

- Na, azt hiszem, ez így egész elfogadhatóan néz ki – fényezte önmagát, amikor „összepakolta” a felesleges iratokat.

- Valóban – helyeseltem, majd nevetve hozzátettem: -, addig, amíg ki nem nyitod a szekrényedet, vagy nem keresel egy dokumentumot sem.

- Ünneprontó vagy Norina – mondta teljes komolysággal, tettetett felháborodottsággal.

- A nevemet még mindig nem tudod rendesen kiejteni – húztam tovább őt.

- Majd csiszolok rajta – ígérte, majd leült a kanapéra.  Hirtelen témát váltott. – Agyilag hulla vagyok. Egyszerűen annyira érdekes ez a pálya, minden kör más és más. Az ember azt hinné, hogy a gyorsaság elég, meg az, hogy el tudod tekerni a kormányt a megfelelő irányba, de nagyon nem így van. Nem mindegy, hogy mennyire van felgumizva a pálya, mennyire kopik a kereked, milyen ütemben fogy az üzemanyagod, hol nyomod a KERSt, melyik íven kanyarodsz, hol mész ki a rázóra… Tudod, annyira összetett ez az egész. Elég egy adatot elnéznünk, rosszul elemezzük ki, nem megfelelő üzenetet küldünk a többi főmérnöknek, ők rosszul állítják be a kocsit, és bottal ütheted az egésznek a nyomát. Fejben nem szabad leállnunk egy pillanatra sem, különben bukott angyal az egész. Nagyon komoly felelősség van rajtunk. Aztán, ha egyszer eltolunk valamit, akkor a legutolsó takarító is leszid minket. Kegyetlenség egy kevésbé jól sikerült versenyhétvége után vezetőmérnöknek lenni. Egy győzelem után pedig a fellegekben jársz, és ha kitörne a harmadik világháború, az sem érdekelne, mert tudnád, hogy jól végezted a munkád. Ez is nagyon nehéz számunkra; ez, hogy egyik végletből a másikba esünk; arany középút nincs.

Komolyan kellett koncentrálnom, hogy minden szavát megértsem. Tisztán, érthetően formálta a szavakat, de nem vagyok meggyőzve arról, hogy nem egy szuszra darálta le az egészet.

- Ne haragudj! – szabadkozott, amikor meglátta, hogy alaposan leterhelt az információ feldolgozása. – Amikor izgatott vagyok, csak úgy dőlnek belőlem a szavak. És elfelejtettem, hogy te is ugyanúgy dolgoztál, és te is fáradt vagy. Bocsi, bocsi, bocsi!

- Igazából érdekes volt hallgatnom a kis monológod. Ritka az olyan elhivatott ember, mint te – simítottam meg a vállát, valami Isteni vezérlettel. Abban a pillanatban lefagyott, majd én is kővé dermedtem.

Egy tizedmásodperc sem telt el, mire felfogtam, mit tettem. Vissza akartam húzni a kezemet, de Mark reflexei már alkalmazkodtak a Forma1-hez: gyorsabb volt a karjának a mozgása, mint az én gondolatom bármelyike, így könnyedén elkapta a kezemet, és roppant finoman, ugyanakkor vasmarokkal tartotta azt.

Szólni akartam, de nem tudtam. Őszintén bevallva; nem is akartam. Addig a pillanatig minden egyes perc arról szólt, hogy küzdöttem a jelenlétében. Foggal-körömmel viaskodtam a vágyaim ellen, rendszerint sikerrel. Még a gondolataim sem kalandoztak felé. Nem akartam beleesni abba a kategóriába, melyben azok a lányok tartózkodnak, akiknek elég a széles váll, formás fenék, végtelennek tűnő szemek, és pukk, máris cseppfolyóssá válnak. Ez nem én vagyok – mondogattam magamnak minden egyes momentumban, amikor Mark mellém lépett. Ő azonban bebizonyította, hogy félreismertem magam; én is ilyen vagyok, csak nem találtam meg azt a férfit, aki ezt kiváltotta volna belőlem. Egészen addig, amíg nem találkoztam vele. És, arra a kérdésre, hogy bele akarok-e kerülni ebbe a csoportba, nem tudtam választ adni.

Megtette helyettem Mark: ajkait mindenféle kertelés nélkül az enyémekre nyomta…

Színfalak mögött - XII.

Végül is, a leglogikusabb utat választottam: elfogadtam Mark ajánlatát.

A férfi ismét elment bájologni a recepcióra, leadta a nevemet, adataimat, és megcsinált minden hasonló formalitást. Visszafele mosollyal jött; ezt egyfajta jelként értelmeztem: talán mégsem lesz olyan rettenetes ez az éjszaka?!

- Gyere, felmegyünk, megmutatom a szobát.

- Nem ellenkezem. Liftezzünk, kérlek! 

- Rendben - hangzott a felelet.

Megkerestük a felvonót, majd Mark megnyomta a 3-as gombot, ami felszáguldott velünk a harmadik emeletre. Milyen logikus!

Ahogy kiszálltunk a liftből, előzékenyen előre engedett. Miután ő is kiszállt, megfogta a kezemet, és kicsit visszahúzott.

- Nézd! – mutatott balra. Fel sem tűnt, hogy a folyosó azon oldala végig üvegből készült, és csak a jobb oldalon vannak szobák. – Az ott a pálya. Ha fókuszálsz, akkor még a különféle reklámanyagokat is ki tudod venni a pacákból.

Csak hallgattam. Gyönyörű táj terült elénk. A pályát egészen körbeölelték a dombok; olyan volt, mint egy fuldokló, úszni nem tudó fiatal lány az óceán közepén: kapálódzik, de nincs elég ereje a fennmaradáshoz. Mivel távolra nem látok tökéletesen – a szemüveget pedig csak végszükség esetén hordom -, a propagandából sokat nem vettem ki. Olyanok voltak, mint a festékpacák, amiket első osztályban gyártunk: színesek, és semmihez nem hasonlítanak.

Miközben a tájat néztük, odalent nagy dudaszó, kiabálás hallatszott. Ekkor vettem észre, hogy Mark kezei a derekamra tévedtek, és egészen hozzám simulva áll. Valószínűsítem, hogy benne is tudatosult, ezért egy lépést hátrált.

Ezután elkövettem egy hatalmas baklövést: engedtem a kíváncsiságomnak, lenéztem az udvarra. Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy tériszonyos vagyok, ugyanis kezdtem elveszteni az egyensúlyom. A reflexeim a helyükön voltak, de Mark is rögtön kapcsolt, és kéz kezével kibiztosított.

- Jól vagy? – kérdezte rögtön.

- Persze. Csak tériszonyos vagyok, és elfelejtettem – mosolyogtam zavartan, és még kicsit szédülve.

- Hogy lehet ezt elfelejteni?!

- Bármi kitelik tőlem.

Nem szólt rá semmit, csak a fejét csóválta nevetve, és elhúzott az ablaktól, majd a kezét a csípőmön tartva elindultunk a folyosón. Ha a matematikai számításaim nem csalnak, a hetedik ajtónál álltunk meg. Na jó, igazából onnan tudom, hogy ki volt rakva a szobaszám az ajtóra.

Mark beillesztette a kártyáját a kódolvasóba, az ajtó csipogott hármat, aztán hallottuk, ahogy elfordult a lakat, szabad utat engedve nekünk. Kinyitotta előttem az ajtót, majd előreengedett.

- Na, szóval ő lenne az – mutatott körbe.

A szoba nem volt valami nagy wasistdas. Az ajtó mögött jobbra egy konyhapult és egy hűtő kapott helyet, mindkettő mélybordó színben. Előtte egy kis asztal, két székkel. Ezt a helységet egy boltív választotta el a nappali-hálótól. Egy háromszemélyes, minden bizonnyal kihúzható bőr kanapé kapott helyet itt, ami előtt egy kis kávézóasztal volt felállítva. Ezen rengeteg irat, és három számológép kapott helyet. A kanapéval derékszöget alkotva volt egy franciaágy. Ezzel szemben egy hatalmas plazma tv lógott a falon, ami alatt kandalló várt begyújtásra. A tüzelő bal oldalán egy hatalmas ruhásszekrény volt – érintetlenül, legalábbis ahogy Mark bőröndjét megláttam. Még ettől is balra egy monumentális üvegablak nyitott teret a világra.

- Ne nézz le – tanácsolta a „lakótársam” egy kis nevetéssel párosítva. Én is elmosolyodtam. – Gyere, megmutatom még a fürdőt.

Oda a kandalló jobb oldalánál lévő ajtó segítségével lehetett eljutni. Semmi extra felszerelés nem volt bent, csak a szokásos dolgok, amik egy fürdőbe kellenek: fürdőkád, mosdókagyló, zuhanykabin, WC, egy kisebb szekrény, egy nagyobb, illetve egy egész alakot mutató tükör. A mellékhelység is ugyanolyan színben köszönt rám, mint az előbbi másfél szoba: mélybordó, bordó, piros, narancs, bézs gyönyörű, egyszerűen nagyszerű elegye.

- Tetszetős, igaz? – kérdezte.

- Szemrevaló, az biztos – mondtam. 

Színfalak mögött - XI.

Ma pontosan egy éve lett Sebastian Vettel minden idők legfiatalabb világbajnoka... ♥

Seb, ez a rész a jövő évi harmadik címedé. 

***

A telefon a harmadik csörgés után foglalt jelzéssel válaszolt.

- A büdös vaffanculo olasz anyád Dávidka, az! –morogtam.

- Baj van? A pasid nem veszi fel a telefont?

- Nem a pasim. De ez a tényen nem változtat… Mindig akkor hagy cserben, amikor szükségem lenne rá. Ez igen gyakran kiakasztó tud lenni.

- Hát akkor, mi lesz? Hova vigyelek? Ha gondolod, intézhetünk egy szobát neked a csapatszálláson, elvégre RB-s  kártyád van, igaz?

- Igen, igen. Ez egészen elfogadható variáció lenne. Ja, meg persze neked sem kellene annyit feleslegesen vezetned.

- Nem lenne fáradtság, örömmel elvittelek volna, de így reggel is hozhatlak én melózni – nevetett azzal a Mark-mosollyal. A mosollyal, amitől egy meddő nő is hármas ikrekkel lesz várandós.

Nem feleltem rá semmit. A hallgatás arany – szokás mondani.

 Pár perc autókázás után megérkeztünk a „főhadiszállásra”. Szívem összes melegével azt reméltem, hogy hulla fáradt, és nem lesz kedve az udvarias köröket eljátszani. Köröket, mint például kinyitni az ajtómat, ezáltal túlságosan közel kerülni hozzá. Ha ez mégis megtörténne (az „új" testemet ismerve), annak beláthatatlan következményei lennének.

Azonban, szerencsére elég meleg a szívem, így ez nem történt meg.

Megbeszéltük, hogy én egyeztetek Lindával, ő pedig kibájolog nekem egy szobát erre az éjszakára.

Főnöknőm (vagy asszonyom, magam sem tudom) nem volt kifejezetten boldog, amikor elmeséltem a kalandomat, de körülbelül négyszer biztosított arról, hogy ő akár éjjeli 3-kor is felveszi a telefont, ha baj van. Udvariasan megköszöntem, jó éjszakát kívántam, aztán bontottam a vonalat.

Ugyanebben a pillanatban Mark illata érkezett meg mellém, majd egy féltized másodperc múlva ő maga is, faarccal.

- Ne akadj ki nagyon az első hírem után, hogy józanul át tudd gondolni a másodikat. Rendben?

- Oké, rendben. Csak essünk túl rajta – kértem, a létező legrosszabbra számítva.

- Ne aggódj, nem kannibálokkal fogsz aludni – nevetett, valószínűleg az arckifejezésemet látva. – Szóval, az a probléma, hogy egyetlenegy üres szobájuk van, de az is csak azért üres, mert tegnap este beázott. Viszont, szívesen felajánlom az ágyamat egy éjszaka erejéig.

Lefagytam. Szólásra akartam nyitni a számat, de nem ment.

- Norina, nyugodj meg, én sem vagyok kannibál. Egy éjszakát kibírok a kanapén – mosolygott.

Át kellett gondolnom a helyzetet.

Adott volt Dávid, akinek nyilvánvalóan nem volt túl rózsás kedve. Ezt bizonyítja az sms-e, és az is, hogy kinyomta a telefont. Ha tippelni kellene, azt mondanám, hogy nem vették őt fel.

Adott volt a szálloda, a szoba, amit Dáviddal közösen béreltünk ki a hétvégére. Csak a paramétereit nem tudtam megmondani. Még egy nyomorult beléptetőkártya, vagy valami idióta szórólapos papír sem volt nálam; előbbit reggel leadtam a portán, utóbbit reflexből kivágom a kukába.

Adott voltam én, aki smink nélkül, reggeli kómában gyerekeket ijesztgethet. Az volt a plusz, hogy semmiféle tisztálkodási szerem nem volt, sem váltás fehérnemű.

Ja, és adott volt a fél-adonisz, akinek külseje valószínűleg nők ezreit hozná felfokozott állapotba. És (tetszik - nem tetszik) nekem is be kell vallanom: igen érdekesen hat rám a közelsége. Na, ővele kellene eltöltenem egy légtérben egy teljes egész estét, éjszakát, majd reggelt.

Nem egy leányálom…

Színfalak mögött - X.

Kisebb jubileum. :)

***

Igazán fárasztó volt az első napom. Jobban oda kellett magamat tenni fejben, mint azt előzetesen vártam. Persze, fizikailag is igen megterhelő volt. Négyszer-ötször körbejártam a motorhome-ot, mire megtaláltam egy-egy helységet. Valószínűleg totál kattantnak nézett a recepciós lány, de nem foglalkoztatott. Mindig kedvesen mosolyogtam rá, de közben magamban számtalanszor elképzeltem, ahogy az alig 18 éves hölgyemény tökéletes mosolyát egy jól célzott bal egyenessel tönkreteszem. Vagy esetleg –ha nem lenne elegendő az első csapás- megspékelhetem egy jobbhoroggal. De nem tettem, és ezért igazán büszke vagyok magamra. Ahogy anya fogalmazna: fejlődőképes vagyok.

A műszakom végén megkerestem az úgynevezett dolgozói pihenőt, ahol mindenkinek volt egy szekrénye. Mint 10 perc szenvedés után megtudtam, a Red Bullos beléptetőm segítségével lehet kinyitni a szekrényemet. Beletettem a csapatfelsőmet és a csapatdzsekimet, illetve két csapatpólót. Átvettem a mai egyenpólómat arra a fehér felsőre, amiben érkeztem. A levett pólót leadtam a meglehetősen dekoratív recepciósnak. 

Jó kedvem volt, egészen addig, amíg nem léptem ki a motorhome-ból. Odakint azonban úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Épp ezért elpárolgott a remek hangulatom. 

- Isten hozott Belgiumban – szólalt meg valaki közvetlenül mögöttem. Megrezzentem. – Ne ijedezz, Mark vagyok.

Megfordultam, és tényleg ő volt. 

Az orraink között körülbelül zsebkendőnyi hely volt, ami a szívemnek igen komoly feladatot adott. Nem tudom, mi okozott mindenféle tipikus szerelmes nyavalyát akkor, amikor Mark a közelemben tartózkodott, de marhára elegem volt belőle. Egyrészről: szerelem első látásra nincs. Másrészről: első találkozásunkkor leszajházott. Az tény, hogy azóta kedves, de a tüskének meg kellene maradnia. Kellene. Kellene… Francba a feltételes móddal!

- Elvihetlek? Tudod, elég messze van innen a ti hoteletek ahhoz, hogy gyalogolj. Plusz, Belgiumban roppant lazán hivatásosnak néznek, ha az út szélén, sötétben sétálsz. Kérdezd majd meg Lindát, hogy mik a tapasztalatai – nevetett Mark.

- Nem szeretnék erőszak áldozata lenni, úgyhogy köszönöm, elfogadom a fuvart.

- Oké, akkor gyere, megkeressük a kocsimat. A szerelőbrigád megelőzött, úgyhogy elég hátul tudtam csak megállni. Amúgy, hogy kerültél ide, ebbe a végtelen világba? Fiatal van, előtted az egész élet…

- Valóban – szakítottam félbe -, csak én marhára nem láttam semmit az élettől. Kitakart mindent, és tudod, így elég nehéz bármit is kezdeni magaddal.

- Ezt hogy érted, Norina?

Felnevettem. Nem akartam elhinni, hogy a nevemet valaki ennyire felismerhetetlenül ejti ki. Hiába, a német akcentus…

- Mi olyan nevetséges? – kérdezte.

- Az, ahogyan a nevemet kiejtetted. Na mindegy. Elnézem, elvégre, legalább megjegyezted – mosolyogtam. – Az pedig, hogy miért vagyok itt, igen bonyolult történet… És nem kevésbé hosszú, mint unalmas, úgyhogy azt tanácsolom, hogy ne menjünk bele.

Roppant módon fáztam, talán még a fogaim is vacogtak, bár ebben nem vagyok száz százalékig biztos. És, a közvilágítás sem volt valami kitűnő, amit furcsálltam, mert a belgákról köztudott, hogy a legutolsó kis zsákutcát, vagy a legforgalmatlanabb főútszakaszt is Xenonizzókkal világítják meg. Mark látta, hogy nem érzem magam túl kellemesen, így tanácsolta, hogy induljunk el. Ötletét teljes mértékben támogattam.

Körülbelül egy perc múlva egy sötét színű autó indexlámpái kettőt villantak.

- Ő az én tündérem – mondta.

Sötét színű Audi A8-as volt, mint ahogy azt leolvastam róla. A tudásommal csak a márkáját tudtam volna megállapítani.

- Szép szerkezet – mondtam.

- A szerelmem – mosolygott rám.- Az európai versenyekre általában kocsival megyek. Szeretek vezetni –mondta, miközben beül a kocsiba. – A mi szállodánkban szálltál meg?

- Nem, mivel amikor ideérkeztünk, még nem volt állásom. Vagyis volt, de mindegy... Egy telefonhívást viszont le kell rendeznem, mivel fogalmam nincs, hogy mi a szállóm pontos címe. De még a nevét sem tudom! – mosolyogtam zavartan.

Előszedtem a telefonomat a zsebem legmélyéről, láttam, hogy 12 nem fogadott hívás, és 2 sms-t mulasztottam el az elmúlt órákban. A hívások 6-6 arányban megoszlottak anya és Dávid közt, az sms is 50-50 százalék volt. Anya beígért egy béltranszplantációt (kihúzza az útra a vékonybelemet, és átmegy rajta talicskával, ha nem hívom vissza), Dávid pedig csak annyit írt, hogy „Ez most nem jött össze Noresz.”

Fénysebességgel tárcsáztam Dávidot…

Színfalak mögött - IX.

Ezt a részt magamnak ajánlom, amiért olyan "ügyes" voltam.
Nem sokára újra jelentkezem a szereplők képeivel. :)

***

Igaza volt, tényleg mennünk kellett, hisz’ a másodpercek Usain Bolt sebességével száguldottak el mellettünk, velünk.

Mark lábra szökkent (testalkatához képest meglehetősen kecsesen, ugyanakkor férfiasan is), majd felém nyújtotta a kezét. Hezitáltam, de elfogadtam a segítő jobbot, így egy pillanat alatt én is talpon voltam. Kimentünk a mosdóból, majd visszaindultunk…

Némán mentünk egymás mellett. Ezen nem meglepő, hiszen nem volt mit mondanunk a másiknak. Fáraszthattuk volna egymást olyan kérdésekkel, miszerint szereted-e a Forma1-et, és társai, de én nem voltam vevő az ilyen kérdésekre, és úgy éreztem, hogy Mark sem az.  

Egyszer csak megálltunk egy ajtó előtt, melyen a 37-es szobaszám díszelgett. Furcsálltam, mert odafele valahogy sokkal hosszabbnak tűnt az út, mint visszafele. Ki érti ezt?

- Hát, megérkeztünk Norina. Gondolom új vagy, azért kellett kísérni.

- Igen, ez az első napom itt. És biztos, hogy háromszor eltévedtem volna, ha nem kísérsz vissza, úgyhogy köszönöm.

- Nem tesz semmit, máskor is nagyon szívesen elkísérlek bárhová – húzta féloldalas mosolyra a száját. Csoda, hogy nem rogytak össze a térdeim. – Ja, és persze üdv nálunk.

- Köszönöm!

Ezzel váltak el útjaink. És ezzel vesztettem el minden önbizalmamat. Huszonöt férfi óhaját-sóhaját kell odabent lesnem, ki tudja meddig. Még ez nem is lenne akkora probléma, ha olyan kaliberű lennék minimum, mint Linda: nyers, karakán, de ugyanakkor humoros, profi, és csinos. Ezzel szemben én egy csendes, visszahúzódó, kicsit őrült ugyan, de magányos farkas típusú vagyok. Ergo nem egy pasiideál.

Miután kellőképp elvettem magamtól a maradék önbizalmam is, egy nagyot szívtam a levegőből, és határozottságot tettetve benyitottam. Amint megláttam a semmit odabent, a semmit, ami miatt olyan ideges voltam, nevetni lett volna kedvem. Egy szál férfi nem volt a szobában, csak pár üres kávésbögre, egy tálca, amin kockacukor, tej és tejszín, valamint egy kancsó volt, ami egykoron valószínűleg színültig tele volt kávéval. Illetve, a nagy, tojás formára hajazó asztal túlsó végén lezárt borítékok. Közelebb mentem, és akkor láttam, hogy mindegyikre –természetesen alig olvasható betűkkel- egy-egy név volt felírva.

- Tartsd tőle távol a fúródat – hallottam egy női hangot tompán, a szoba ajtajának túloldaláról.

Ha tippelnem kellett volna, hogy kihez tartozik, Lindát mondtam volna. El is találtam volna, ugyanis két másodperc múlva a –már hivatalosan is- főnököm lépett be a helységbe.

- Ne tudd meg, hogy mennyire utállak most – szóltam neki nevetve.

- Mit tettem? – kérdezte éretlenül. Nem válaszoltam, megvártam, amíg magától esik le neki a tantusz. – Jaj, azt hitted, hogy rögtön óceánba doblak? Arra számítottál, hogy a srácok is itt lesznek, igaz? – nevetett.

- Ez nem az a szituáció, amikor nevetned kellene. Totál stresszben voltam.

- Ne haragudj, csak kicsit szét voltam esve. Elfelejtettem mondani akkor, hogy csak annyi lesz a feladatod ma, hogy ezeket a csészéket, meg a kávés cuccokat levidd a konyhára. Ja, meg azokat a borítékokat eljuttasd a címzettnek. Rendben?

- Oké, azt hiszem.

- Ja, és persze, hoztam neked egy kis ketyerét, amit mi csipogónak hívunk, ilyen van az orvosoknak is. Ezt munkaidőben mindig tartsd magadnál, ha nem tudjuk hol vagy, ezzel könnyen megtalálunk, tudunk erre feladatokat küldeni, meg ilyenek. Okos szerkentyű, ezt is Newey tervezte. Tudod ki ő?

- Persze, a zseni – mosolyogtam. – Nem tudom, mi az a kettős diffúzor, de az alap dolgokkal tisztában vagyok.

- Nagyszerű. Ez a ketyere jelzi majd a munkaidőd végét is, meg minden ilyesmi. Tényleg kincset ér. Hú, apropó kincs! Hoztam neked egy beléptető kártyát, ahogy bejövünk a főbejáratnál, ezzel – felmutatott egy kisebb kártyát – tudsz belépni. Minden versenyen új lesz, minden pályán más és más. Viszont ez – most egy árnyalattal nagyobb kártyát emelt a magasba- azonos lesz az egész szezonban. Ezzel tudsz a motorhome-ba belépni, és a szállodai szobádat is akkor kapod meg, ha bemutatod a hotelben. Azt hiszem, mindent elmondtam. Van kérdésed?

- Nem, nincs. Köszönöm Linda!

- Szuper, akkor megyek is, mert az egyik csajszi rosszul lett, és hisztizik. Jó munkát!

- Köszönöm – mondtam oda csak úgy magamnak, mert Linda a kezdősebességéből ítélve már hetedhét országon túl járt.

Összeszedtem a kávés csészéket, és rátettem arra a tálcára, ami ki volt lökve az asztal szélére...

Színfalak mögött - VIII.

Ezt a részt az ŐSZI SZÜNETnek küldöm. Köszönöm, hogy létezel!


***

Elgondolkoztam azon, hogy említette-e valaha Linda Gio nevét.

- Sajnálom, nem emlékszem arra, hogy mesélt volna valamit rólad, rólatok.

- Hát, kár. Bár, nem vagyok meglepődve a… - megcsörrent a telefonja, ami félbeszakította őt. Felvette. – Rendben, sietek, rohanok, futok. –Ezzel kinyomta a telefont, és felém fordult. – Egy pillanat Norina, mindjárt kerítek melléd valakit, aki tovább kalauzol. Á, ott is van Mark, ő biztosan ráér – mutatott egy olyan férfira, akinek úgy meg volt pakolva a keze iratokkal, hogy az izmai kidagadtak.

- Aha, tényleg úgy néz ki, mint aki ráér – mosolyogtam.

- Mark, tudnál segíteni egy kicsit? – kérdezte Gio.

- Hát, mint látod, esetleg még a vesekövem helyére tudott volna az a hülye Tom iratokat gyűrni... Komolyan mondom, úgy érzem magam, mint egy kiscsicskás, és nem mint egy vezető adatelemző mérnök. De persze, ráérek, mondjad – mosolygott negédesen, ami hihetetlenül jól állt neki. Rám azonban egy pillanat erejéig nem nézett.

- Nagyszerű! Add ide ezeket az iratokat szépen Gio papának. Uhh, ez tényleg marha nehéz. Szóval, annyi lenne a feladatod, hogy ezt a lányt  - ekkor nézett rám először az „iratcipelő”- elkíséred az első mosdóig, utána pedig vissza a 37-es mérnökszobába, oké?

A feladatnak nyilvánvalóan nem nagyon örült a „Mark” néven futó srác, azonban nemet nem mondhatott Giorgio-nak, mert a kinézetre és névre még mindig olaszos férfi Red Bull sebességgel kapitulálta magát a helyszínről.

- Na fasza – mondta németül. – Nem elég, hogy egy olyan ember parancsolt nekem, aki a ranglétrán alattam van, de még egy újszajhát is kísérnem kell. Lehet ez a nap ennél rosszabb?

Nem akartam elkezdeni sorolni a problémáimat, bebizonyítva ezzel, hogy lehet egy nap az övénél rosszabb, mert nem akartam leleplezni magam. Nem akartam, hogy tudja, hogy én tudom, hogy szajhának tart. Így csendbe burkolózva szépen lépdeltem mellette, kínosan ügyelve a lélegzetvételeimre, és arra, hogy hova teszem a lábam.

- Megérkeztünk – mondta immár angolul.

- Köszönöm! –válaszoltam, és rohantam be a mosdóba. A helyre, ahol végre rendezhettem a soraimat.

Kicsit felfrissítettem a sminkemet, átvettem a csapatpólót, írtam Dávidnak egy smst, hogy óriási híreim vannak, aztán kikapcsoltam a ketyerét; „munkában ne zavarjon” címszóval. Pár perc erejéig nekidőltem a hideg falnak. Vártam, hogy egy kicsit megnyugtasson, mivel eléggé tréül állt a szénám. 10 perc volt hátra az első műszakom kezdéséig, és azt sem tudtam, hogy miképpen jutok el abba a szobába, amelyiket elhagytam 8 perce. Mert hogy arra az életemet mertem volna tenni, hogy az a férfi, aki leszajházott, az nem fog megvárni…

Ezen okokból kifolyólag szívem szerint valami töményet szívesen bevállaltam volna. Sajnos egy darabig be kellett érnem a hideg fallal…

Hirtelen kinyílt az ajtó. A jelenséget egy bekukucskáló férfi fej követte. Elmosolyodtam a „szajházó” megszeppent feje láttán, és mivel egy kis hanggal is járt ez a reakcióm, ő is észrevett engem.

- Minden rendben? – kérdezte, mire bólintottam. – Beszélsz németül, igaz? Hallottad, ahogy csúnyán minősítettelek, igaz? – Újfent bólintottam. – Sajnálom. De tényleg! Nem vagyok ilyen általában, csak havonta egyszer, három-négy napig. Három nő mellett nőttem fel, ragadtak rám olyan vonások, amik nem túl férfiasak, mint például a menzesszel járó hisztisség. Szerencsére a vérzés elkerül – mosolygott, mire én nevettem. – Mark vagyok amúgy, még nem volt lehetőségem bemutatkozni.

- Norina vagyok.

- Szép, különleges neved van, bár lehet, hogy én negyed annyira szépen sem tudnám kiejteni. Milyen nemzetiségű vagy?

- Hát, van bennem sok vonó, de igazából magyarnak vallom magam.

- Hungaroring, Budapest, Mogyoród, megvan – nevetett.

Észre sem vettem, hogy időközben leült mellém. Teljesen elvonta a figyelmemet az, hogy figyeljek a mondandójára, és közben levegőt is vegyek. Totálisan magába szívta minden normális emberi képességemet, köztük a gondolkodást is. Ebből következően úgy bámultam az arcának minden egyes szögletét, mint egy fogyatékos. Vagy, mint aki frissen átesett egy agyátültetésen – donorként. Emellett zavarban voltam, ami érdekes, mert „főgenerátor” nélkül elég nehéz érzéseket kibocsátani.

- Szerintem – szólalt meg Mark körülbelül két perc hallgatás után - lassan vissza kellene mennünk.