IV. fejezet
Helyzetjelentés: ülök a hármas villamoson, és pukkadozok. Utazásom célja: működőképes mikrofon vásárlása a pubba, ami nagy nehézségek árán sikerült is. Pukkadásom tárgya: egy pasas 4 perce és kerek 16 másodperce rajtam röhög –na, nem mintha számolnám. Akkor kezdte, amikor a telefonomat beejtettem a jegeskávémba. Szerintem is rettenetesen vicces.
Szerencsémre (vagy inkább az övére?) a következő megállónál leszállok. Bár lehet, hogy véletlenül ráborul a telefonos – jeget emlékfoszlányokban tartalmazó kávém az ő tökéletesen vasalt Red Bullos ingére (egymilliós kérdés: én miért nem tudok így vasalni?).
Leszálláskor csak egy kicsit nekikoccoltam a vállamat a felsőtestének –jobb a békesség alapon-, mire csak egy igazán szívdöglesztő mosolyt, illetve egy hatalmas akcentussal elhadart „excuse me, miss” volt a válasza. Teljesen megkedveltette magát velem, ugyanis még a villamosról is segített leszállni. Az viszont nem tetszett, hogy teljesen belemászott a tekintetével a dekoltázsomba. Soha nem voltam még zavarban, miért egy bájgúnár miatt esnék bele ebbe a csapdába? –tettem fel magamnak a költői kérdést, miközben a tekintetemet az órámra vonzotta valami. Ez alatt két dolog történt: a villamos ajtaja becsukódott, így a tökéletesen élére vasalt inges férfi eltűnt; illetve a csekély agyamba beötlött a felismerés: Dani kitekeri az ép lábamat is, azon egyszerű oknál fogva, hogy ismét kések. Pedig nem szokásom, csak néha. Na jó, az esetek döntő részében kések, de soha nem ismerem el.
- Késtél, kerek f… -fogadott Dani az ajtóban, én azonban egy szúrós pillantással csendre intettem.
- Ismerem az órát, oviban megtanították, bármilyen hihetetlen. Viszont, az éneklésre azt hiszem, készen állok, ha ez mentségem lehet. Már amennyire fel lehet erre készülni. Szóval, rakd össze a technikát, itt van ez a drága mikrofon is. Addig, legurítok valami erőset, és nem érdekel, hogy munkaidőben nem iszunk. Múltkor említetted, hogy van még az eredeti svájci abszintból… -mondtam testemmel félig visszafordulva, de már célként kitűzve a pultot.
Éppen, hogy le bírtam tuszkolni a torkomon egy kortynyit, Dani már a mikrofonba ordította a nevemet:
- És megkérem Szabó Laurát, hogy fáradjon fel a színpadra –mondta, miközben bájos mosolyt lövellt felém.
A „egy ütéssel elintézem, hogy ne legyen Colgate mosolya” gondolattól kezdve az „egy mozdulattal impotenssé teszem” gondolattal bezárólag minden átfutott a fejemen. Viszont tűrtem. Ő sem járt volna jól egyikkel sem, és én sem, úgyhogy kecsesen elballagtam mellette –már amennyire a gipszem engedte-, majd Peti, a másik pultos srác segítségével felültem a bárszékre, ami a napom további részére a munkahelyemül szolgált, a maga egy méterével, és körülbelül 40 centis átmérőjével.
Kényelmesen elhelyezkedtem, jobb kezem mellé kaptam a srácoktól egy kicsi asztalt is, amin víz volt, és pár szem gyümölcs, elvégre enni-inni kell.
Amikor mindent tökéletesnek ítéltem, intettem Daninak, hogy válasszon ki egy dalt, ezáltal tulajdonképpen rá bíztam magam. Előttem, gondosan elrejtve volt egy kis monitor, úgynevezett súgógép, amit én látok, a nézőközönség nem, így a baki lehetősége a nullával szinte egyenlő.
Egészen jól éreztem magamat, amíg meg nem jelent a képernyőn az elindított szám címe: Whitney Houston – I’ll always love you.
Nem lesz egy könnyű menet –sóhajtottam magamban, majd elkezdtem énekelni. Valahogy, megmagyarázhatatlan úton-módon jött valahonnan a zsigereimből. Annyira magaménak éreztem a dalt, hogy nyugodtan elkalandoztam, és újrajátszottam a mai napot a fejemben. Pontosabban egy dolog ugrott csak be: a délutáni ténykedésem a villamoson. Utólag visszagondolva, nem is volt rossz pasi. Viszonylag magas, szőke hajú, kék szemű (ha múltba ragadottan élnék, akkor könnyedén minősíteném tökéletes nácinak…), irtó helyes képe alapján anyuci kedvencének is beillene, de a csajozásról alkotott álomképembe is tökéletesen beillik a srác. Igazából, pont az esetem…
Mire ezt végiggondoltam, tapsviharban tört ki a kávézó. Nem értettem, hogy minek örülnek ennyire, így Danira néztem, aki szintén fülig érő szájjal vigyorgott, és tapsolt. Ezek szerint elénekeltem?
-Zseniális vagy, kicsi lány –jött oda hozzám Peti, miután elénekeltem még egyhuzamban hat dalt. – Gyere, pihenj egy kicsit, és nézd meg, hogy milyen kártya lóg ki a sortod zsebéből. Pár kamasz kölyök vette észre –majd lesegített a székről.
- Micsoda? Kártya? –Hátranyúltam, és tényleg ott volt egy pici papírlap, rajta hanyag kézírással egy német telefonszám, alatta: „hívj, ha vettél új telefont… a jegeskávés Nokia az életben nem fog újra bekapcsolni :-)” állt üzenetként, és egy név: Sebastian…
