Színfalak mögött - XIX.

Meg lettem szólva, hogy régen hoztam Noriékból. Itt van, tessék-lássék. :))

Nem tudtam mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy Mark, az a Mark áll előttem. És jól láthatóan ő sem tudta eldönteni hirtelen, hogy most „ismerjük-e egymást, vagy sem”.

- Ha nem haragszol Adrian, én inkább meghagynám a nevét – mondta Mark. – Egy órámba telt, mire Lindától nagyjából megtanultam kiejteni, de tudom. Norina, Norina, Norina.

- Ti ismeritek egymást? – kérdezett hirtelen az eddig szótlanul tevékenykedő Guillame, Vettel versenymérnöke.

- Hát, szegről-végről igen – válaszoltam.

- Ja persze! Mondta is Christian, hogy segítettél valami újoncnak. Csodálkoztam is rajta, hogy te, aki még egy kávét is duzzogva főzöl a másiknak, segítesz valakin. Azzal mondjuk számoltam, hogy nem egy szőrös lábú, hetvenéves az illető, de akkor is. Fejlődsz barátom.

- Köszönöm, Adrian, marha rendes vagy - mondta Mark, majd játékosan vállon paskolta főnökét. – Na viszont, hogy dolgozzunk is, átviszem Norinát a 244-esbe, áthozzuk a maradék papírstócot, oké?

- Jó, de el ne kapjon titeket a jeti, és el ne tűnjetek egy órára!

- Hülye Rocky – reagálta le Mark roppant könnyen a félreérthetetlenül kétértelmű megjegyzést, majd kinyitotta előttem az ajtót, és udvariasan előreengedett.

A „244-es”, ahogy Mark nevezte inkább hajazott egy papírgyűjtő konténerre, mint bármilyen irodára.

- Mit fogjak meg? – kérdeztem mindenféle mellébeszélés nélkül. A partnerem nem az a személy volt, akivel teadélutánoztam volna, így próbáltam a létező legkevesebb kommunikációt erőltetni.

Válaszként rámutatott két kisebb oszlopra. A kettőből csináltam egyet, az oldalamra vettem.

- Ennyi? – kérdeztem.

- Nem, nem ennyi. Tedd le azokat a hülye papírokat, és nézz rám! – Azt tettem, amit mondott, bár a szemkontaktus nem hiányzott volna az életemből. – Miért vagy ilyen karót nyelt Norina? Adrianéknál egy szót nem szóltál, miután beléptem, pedig előtte valószínű beszéltél, mert az agy nem szokott egy néma oszloppal társalogni. Most is, ezek a hülye, szűkszavú kérdéseid. A halál torkára kívánom őket! Mi bajod van?

Nem akartam a fejéhez vágni a különféle szitokszókat. Magamban gyönyörűen elküldtem a pokol legmélyebb bugyraiba. Tényleg azt hiszi, hogy elfelejtettem volna azt a csókos-lelépős affért? És hogy azt még magyarázni akarta? Magyarázni a magyarázhatatlant! Ekkora szarvasmarhának nézne? Lehet. De nem baj. Eldöntöttem, hogy nem foglalkozok vele.

- Nincs bajom – mondtam végül.

- Én pedig hamarosan megzakkanok az egy- és kétszavas válaszaidtól.

- Nem az én bajom. Ja, és mellékesen, ez négy szó volt. Boldog lehetsz.

- Ó Jézusom! Ha nem verem le azt a rohadt vázát, ha nem szállok bele a szilánkokba, ha tudom mindkét kezem használni, most azt hinném, hogy van egy tök jó fej szobatársam, aki értelmes, vicces, és nem mellesleg bármelyik FHM vagy Playboy magazinban elférne. Ehelyett van egy durcakirálynő, aki passzívan tüntet ellenem, csak nem tudom, miért. Mindegy, dolgozzunk, mert felharagítom magam, és akkor nem tudok számolni. 

- Rendben.

Kicsit megigazítottam az oldalamon a papírstócot, miközben Mark kinyitotta előttem az ajtót, majd be is csukta. Ugyanezt eljátszotta annál a szobánál is, ahol Adrianék voltak.

- Megtaláltatok mindent? – kérdezte Kenny, miközben azon ügyködtem, hogy a papírköteg minél kisebb zajjal landoljon az asztalon.

- Hát nagyjából igen, csak a tavaly előtti jobb első felfüggesztéssel kapcsolatos papírok közül az egyiket nem találtam meg. Hívtam Christiant, hogy szóljon be a gyárba, de szerintem megint összeveszett a nejével, úgyhogy nem lehet vele értelmesen beszélni.

- Alex olyan a főnöknek, mint Nicole Hamiltonnak – jegyezte meg Mark, mire elmosolyodtam, pont úgy, mint a szobában lévő négy férfi. – Mindegy, majd megoldja. Norina, gyere, ülj ide – mondta, miközben kihúzott maga mellett egy széket. – Annyi a feladat, hogy amit mondok, azt begépeled, oké? Tudsz gyorsan írni?

- Persze – bólintottam.

- Nagyszerű – mondta, majd el is kezdte a diktálást. 

Színfalak mögött - XVIII. + news

Halihó! :) 

Mielőtt hoznám a részt, pár közérdekűt írnék, ha nem probléma. 

Először is, ma 22.00-tól remélem Barcelona♥ gálaműsort fogunk látni! Ezért is hozom most, magamhoz képest korai órákban a részt, mert reményeim szerint nem itthonról nézem a meccset, és megígértem, hogy ma hozok újat. :) Szóval:  ¡Visca Barça! ¡Visca Catalunya! ♥♥♥

Másodszor. Mint ismeretes, az én közép-gyerekkorom Istene, hétköznapi néven csak Räikkönen a következő szezont az F1ben tölti. Ennek "örömére" (és persze azért, hogy Kimifaktor-hiányom csillapítsam), Zsu♥ azt tanácsolta, hogy írjak a Jéggel egy novellát, ha új történetbe még nem akarok kezdeni. Megfogadtam, íródik, karácsonykor szeretném kitenni. Csak az a kérdés, hogy hogyan. Kb. 6,5 résznek fog megfelelni a hossza, azt gondolom, hogy egyben az túl tömény. :D Azért, hogy ne riasszalak el titeket teljesen magamtól, részletekben tenném fel. Egész pontosan úgy gondolnám, hogy hárommá szedem, és 24., 25., 26. lenne a három dátum. Egyelőre ez a fő terv, de ha valakinek van jobb ötlete, akkor szívesen várom. :) 

Na és akkor, a rizsázásom után, jöjjön a rész. :)

***

A délután további része mindenféle gimnasztikai gyakorlat nélkül folytatódott – szerencsére. Olyan értelmes, fejlesztő dolgokat műveltünk, mint például a színezés. Anja roppant jól szórakozott, és én is – köszönhetően a telefonomnak és a Red Bull által biztosított Internetnek.

Linda délután öt óra körül futott be hozzánk, teljesen felborítva ezzel azt, amiért fél órát harcoltam: nyugodtan ült két kerek percig Anja.

- Jó volt a kisasszony? – kérdezte lányával a karjai közt.

- Fél zacskó gumimaci után a világ legjobb gyermeke volt! Eleinte szembeszálltam az akaratával, de utána elvet módosítottam. Sosem vitatkozom ilyen határozott nőkkel, mint Anja. Színtiszta időpazarlás.

- Látod, valamit örökölt tőlem is – kacsintott, majd kicsit komolyabb hangnemre váltott Linda.- Még van pár órád a munkaidőd végéig. És ki is találtam neked egy olyan feladatot, ami nem untat halálra.

- Nosza, oszd meg velem is!

- Egy kicsit elmerülnél a számok világában. Az egyik mérnöknek kellene ilyen írnok-féle, azt nem tudom, miért, de Christian személyesen jelzett, és azt is hozzátette, hogy ne legyen négerfenék agya az illetőnek, szóval biztos valami fejes lesz.

- Rendben van, szeretem a számokat, amíg nem nekem kell velük dolgoznom – mosolyodtam el.

- Oké, akkor menj fel a másodikra, ott az első folyosó balra, majd a harmadik ajtó balra. Mondjad nekik, hogy én küldtelek Christian kérésére, kérdezd meg, vihetsz-e valamit, illetve hol segítsél. De ezeket tudod, okos lány vagy te! – mondta, majd átfogta a vállamat. – Na, gyere, a liftig elkísérlek.

És valóban úgy lett, ahogy mondta. Amint a felvonóhoz értünk, valósággal belökött a 2x2 méteres fülkébe, dobott egy puszit, majd mielőtt becsukódtak volna az automata ajtók, elszambázott. Megnyomtam a második emeletet szimbolizáló gombot. Amint felértem, a Lindától kapott instrukciókat követve eljutottam egy szobához. Bekopogtattam, egy életerős férfihang odabentről szabad utat adott a belépéshez, így egy gyors frizurasimítás után határozottan lenyomtam a kilincset, és beléptem a szobába.

Magabiztosságom hamar a semmivel lett egyenlő, köszönhetően annak, hogy olyan személyek álltak előttem, mint Adrian Newey, Guillaume Rocquelin, vagy éppen Kenny Handkammer. Bár tény, hogy nem vagyok egy nagy F1-guru, de Dávid révén elég gyakran kaptam hírt és képet ezekről az emberekről, és gyakran felemlegette női nemű felmenőiket is.

- Biztosan te leszel az, akit árnyék-Christian, azaz Linda küldött ide. Adrian vagyok, üdv nálunk… Ó, emlékszem rád! Összefutottunk tegnap a motorhome előtt, igaz?

- Igen. –Rámosolyogtam, mert jól esett, hogy emlékszik rám.

- Hogy is hívnak?

- Norina vagyok.

- Elég kacifántos név, majd kitalálok valami rövidítést, amit ki is tudok ejteni, és nem is felejtem el. Ja, apropó, nyugodtan tegezz. Amúgy, ő Rocky – mutatott Guillame felé -, ő pedig Kenny. Pillanatok kérdése, és Mark is befut, akinek majd segítségére leszel. Tegezz nyugodtan mindenkit, senki nem szereti a Mr. megszólítást.

- Rendben, köszönöm. Hozhatok esetleg valamit, amíg Mark befut?

- Szerintem minden itt van, ami kellhet. Üdv kislány, Kenny vagyok, főszerelő – mondta, majd mosolyogva a kezét nyújtotta felém. Elfogadtam mindkét gesztusát, és viszonoztam is. – Sokat hallottam már rólad, Linda végtelenül boldog volt, amiért sikerült egy honfitársát betoborozni a csapatba.

- Én sem voltam a depresszió mintaképe, bár azt hiszem, ezt nem kell ragoznom.

- Ezt még ne kiabáld el, Nora. Ha nem bánod, így foglak hívni – mosolygott Adrian-, mert egy kedves barátnőmet így hívták, és neked is ugyanolyan szép a mosolyod, mint az övé, valamint ezt meg tudom jegyezni. Márpedig ez nem hátrány, mivel ahogy Linda szavaiból kivettem, elég gyakran leszel majd mellettünk, de nem lövöm le a poént.

Szóbeli reakcióra nem volt időm – bár valószínűleg az arcom halálsápadt színt öltött a hallottak miatt-, mert az ajtó hatalmas lendülettel kivágódott. Megjelent a látókörömben egy halom irat, illetve két laptoptáska, majd ezek mögött egy alakot is felfedeztem.

- Bocs srácok, akadt egy kis nézeteltérésem a recepcióssal, de megoldódott. Lekéstem valamiről? – kérdezte, majd lepakolt a kezéből.

- Nem sokról. Annyi, hogy megérkezett közénk a Nora.

- Kicsoda, Adrian? – kérdezte a berobbanó ember, miután egy íróasztalra lepakolt mindent a kezéből.

Megfordult, szembekerültünk egymással, és kölcsönös meglepettség ült ki az arcunkra. 

Színfalak mögött - XVII.

Elég gyenge, szerintem anno nagyon kínomban írtam, bocsi. :) 

***

Úgy meglepődtem a telefon túlsó végéről jövő hangtól, hogy másodpercekig elfelejtettem megszólalni. Szerencsére Dávid újabb halózása visszatérített a Föld nevű égitestre.

- Szia Dávid, Nori vagyok! Élsz még? Jó, persze, élsz, hiszen tudom, de te is tudod, hogy én hogy értettem! Mit csinálsz, hol vagy? Mi történt? Hol és mikor találkozunk?

- Norina, lassabban, hadarsz. Szóval, élek, jól vagyok. Nem vettek fel a Ferrari-hoz, téged nem tudtalak felhívni, úgyhogy anyudat tárcsáztam, ő mondta, hogy te viszont a Red Bullnál dolgozol! Ügyes vagy kislány, büszke vagyok rád! – mondta lelkesen.- Apropó, elküldtem a szállodátokba a bőröndödet, ahol mi vagyunk, vagyis voltunk, ott is vannak a csapatotokból srácok, ők megadták valami fejes számát, akitől megtudtam a címet. Amúgy már itthon vagyok, épp HÉV-ezek Pestre, most fogok beszélni az ex-munkahelyed igazgatójával, illetve megkeresem az osztályodat is, a kirándulás óta nem is láttam őket! Veled minden oké?

Túl sok volt az információ, amit átadott nekem, így inkább munkára hivatkozva – ami egyébként féligazság volt- gyorsan elhadartam pár mondatot, majd vonalat bontottam, mielőtt visszakérdezett volna.

A munkaidőm első fele a vendéglátó részlegen telt el. Szerda lévén nem sok dolgom volt, hiszen a csapat zömének ez az első napja ezen a versenyhétvégén, ilyenkor még mindenki elvan a hozott dolgaival. Tulajdonképpen ültem egy bárszéken, időnként kiszolgáltam egy-egy szerelőt, váltottam vele két kedves szót. Ebben a hatalmas munkában segítségemre volt egy Anna nevű dán lány, akivel közös nyelv híján nem vittem túlzásba a beszélgetést. Ha nagyon akartam volna, az angol gügyögését értelmezhettem volna, de úgy döntöttem, hogy nincs szükségem rá; és valószínűleg ez fordítva is igaz volt.

Már teljesen berendezkedtem egy nyugodt naphoz, amikor megjelent Linda az örökmozgó Anjával a háta mögött.

- Nori, megharagudnál, ha más melót akasztanék a nyakadba? – kérdezte Linda. – Bár, hogy őszinte legyek, a főnököd vagyok, szóval elvileg csak formalitás volt a kérdésem. Szóval, vigyáznod kellene erre a szülinaposra, mert lenne pár elintézendő dolgom, amit vele nem lehet megcsinálni. Itt pedig Anna tökéletesen elboldogul egyedül.

- Rendben, nagyon szívesen figyelek rá. Valószínűleg értelmesebb társaság, mint ez a lány – utaltam a néma dánra.

- Ja, igen, Anna egyike azoknak, akik megvoltak az egyik fejesnek, és azért van itt. Hülye is, kicsit csúnya is, de a lábait szét tudta dobni. Na mindegy, megyek, mert sosem érek a dolgaim végére. Ha nagyon nem bírsz a lánnyal, akkor szólj az apjának, ő mindig leköti valami ökörséggel. Na, gyere Anja, dobj egy puszit, megyek!

A szülinapos odarohant anyjához, a felszólításnak megfelelően cuppantott egy hatalmasat, majd Linda eltávozott az étteremből.

- Fejen állhatok? Vagy nézd, milyen cigánykereket tudok! – mondta Anja, majd mire felfogtam, hogy mire készül, már rég lerótta a maga 360 fokát. Csodálkoztam, és ezzel párhuzamosan az aggódás fénysebességgel töltötte tele a testemet. Előbbi érzés azért kerített hatalmába, mert legjobb tudomásom szerint egy háromévesnek még a bukfenc sem megy, nem még a cigánykerék. Az aggódást pedig nem kell túlmagyarázni; nem akartam belegondolni, hogy Linda hány darabra vagdosna, ha valami baja lenne a lányának.

Úgy gondoltam, hogy a további attrakciók megelőzése végett valami izgalmas programot kell kitalálnom.

- Anja, szerintem játszunk olyat, hogy keresünk egy tévét, és nézünk valami jó mesét, oké? – guggoltam le hozzá.

- Nem! – felelte határozottan. 

Ennyit a kreativitásomról...

Színfalak mögött - XVI.

Már a tizenhatodik. Hihetetlen - a részemről. :D

***

Az út további része is hasonlóképpen telt, leszámítva azt, hogy Linda elkobozta tőlem a golyóstollat, és kivágta az egyik útkereszteződésben az útra.

- Anya idegeees, anya idegeees, anya idegeees – nevetett fel a hátul ülő Anja.

- Te vagy az anyja? – kérdeztem Lindától, megdöbbenve.

- Hát, igen valószínű. Ki sem néznéd belőlem, igaz? – nevetett fel félig gúnyosan, de őszintén.- Egy karrierista picsa… akarom mondani tyúk vagyok, akinek az a legfőbb dolga a szabadságakor, hogy ellátogasson a milánói divathétre, mindenféle csajos programot szervezzen. Mindig ő legyen a társaságban a nagybetűs nő, akinek kifogástalan a sminkje, a ruhája, és fejben is össze van szedve. Aki cicababa és természetes egyben. Aki mindig érzékelteti, hogy a nő feljebbvaló, mint a férfi. Vagyis, már nem vagyok ilyen. Jött egy ökör…

- Aki az apám –szólt közbe hátulról Anja.

- De kislányom!

- Bocsi, tőled hallottam! Én mindent úgy csinálok, ahogy az anyukám mondja!

- Látod Norina, a saját lányom felhasznál mindent ellenem, pedig csak két éves!

- Pontosan három vagyok anyu, ne haragíts! – fenyegette meg komolyan a kislány Lindát. El kellett rejtenem a mosolyomat. Mégsem lehet kinevetni egy pontosan háromévest!

- Jogos, jogos. Majd egyeztetek apáddal, hogy mennyire voltál jó kislány, mit érdemelsz. Ja, amúgy visszatérve az eredeti témára – mondta immáron nekem-, teljesen beleestem a pasiba, aztán jött egy átmulatott éjszaka, örömittas állapot, felelőtlenség, aztán már azon kaptam magam, hogy fontosabb a lányom bölcsőjének összeszerelése, vagy hogy megfelelő mennyiségű édességet tömjek magamba, minthogy bulizni menjek, vagy épp beleférjek a kedvenc farmeromba. Durva, mi? – nevetett.

- Nem, nem az. Határozottan anyás megnyilvánulás volt – nyugtáztam mosolyogva.

- Akkor jó. Még nincs minden elveszve.

Az út további része csendben, és gyorsan elszaladt mellettünk. Vagyis, inkább mi száguldottunk az úton.

Amint odaértünk, megpróbáltam a létező legtöbb D-vitamint felszívni. Belgiumi tartózkodásom idején ez volt az első nap, amikor nem ború és eső fogadott. Már-már táncolni lett volna a kedvem, és ahogy Lindát elnéztem, neki is.

- És még a hajam sem göndörödik be! Édes lányom, ez a te érdemed! Neked sütött ki a nap! –mondta.

- Akkor legyen minden nap szülinapoooom! És mindig ilyen jóó meleg leeeesz! Anya kérlek, beszéljük meg apával, hogy legyen minden nap az én szülinapom! Nézd anya, ott van apa! Apa, apaaa! – kiabált immáron egy Red Bull egyenruhába öltözött férfi után. Arra valahogy számítottam, hogy nem civil Anja apja, de hogy ennyire nem az, arra azért nem. Ugyanis, a kislány hangjára tegnapi első kísérőm, Gio figyelt fel, majd amint észlelte a becsapódáshoz készülő Anját, előre nyújtotta karjait, majd a lánnyal együtt a levegőbe emelte.

Hosszú másodpercekig néztem a kettősüket. Jobban belegondolva, a hároméves vonásokban fel lehetett fedezni Giot is. A kislány nevetése, beszéde, hanglejtése, gesztusai és az egész személyisége, temperamentuma egyértelműen az anyjáéra hajazott, de külsőre tiszta apja volt, nőiesített kiadásban.

- Ugye, hogy halál édesek együtt? – törte meg a bámészkodásomat Linda, amire kicsit elszégyelltem magam. – Gionál jobb apát elképzelni nem tudnék! Odáig meg vissza van a lányától, a világ összes kincsét lehozná neki. Ha Anjának baja van, Giot nem zaklatja, hogy időmérő közepe van… Fogja magát, és eljön. Tényleg előrébb helyezi mindennél és mindenkinél a lányát. Erre én sosem lennék képes.

- Egyszer majd elmeséled a kettőtök történetét? Kérlek Linda! Olyan varázslattal beszélsz róla, és Gio is végtelen szeretettel mesélt rólad, amikor körbevezetett. Aztán előtte olyan lazán leosztott, sőt! Jóformán ő mert csak visszaszólni neked! Úgy érzem, mintha kínlódó szerelmesek lennétek, közben pedig úgy viselkedtek, mint egy húg és egy báty.

- Ez egy igen kényes felvetés, de lehet, hogy nem alaptalan, szóval kérlek, most ne feszegessük. Azt viszont megígérem, hogy egyszer elmesélem a történetünket. Nem nagy szám, de ha érdekel, én semmi jó elrontója nem vagyok. Kivétel ez alól a kedved. Úgyhogy, mint főnököd elzavarlak átöltözni, egy negyed óra múlva kezdesz. Segíthetek valamit, vagy boldogulsz?

- Köszönöm, azt hiszem megtalálok mindent – mondtam, majd becéloztam a motorhome-ot.

Könnyen bejutottam az épületbe a beléptető kártyámnak köszönhetően, megkerestem a szekrényemet, átvettem a pólót, és elindultam a kantin felé; cserkészni akartam magamnak egy kávét. Út közben tárcsáztam Dávidot – próba cseresznye alapon-, és meglepetésemre kicsengett.

- Haló! – szólt bele egy kásás hang. 

Színfalak mögött - XV.

Elküldtem Markot kezet mosni, hogy minél kevesebb vért lássak. Mire visszaért, nagyjából kitaláltam, hogy mihez is kezdjek.

- Szóval, most az lesz, hogy tűvel kipiszkálom az üvegdarabokat a kezedből. Előtte felteszem a könyököd felé ezt az érszorítót. Aztán pedig nem tudom mi lesz, mert nem vagyok orvos. Hülyén hangzik ez így? –kérdeztem.

- Nem győztél meg, de legyen. Kezedben a kezem –mondta, majd elmosolyodott.

- Oké, akkor lássunk neki.

Úgy tettem, ahogy elterveztem, és egészen jól haladtam. Néha egy-egy apró szisszenést hallatott Mark, amikor a tűvel kicsit beljebb szaladtam. Igazából azt is csodaként könyveltem el magamban, hogy a kezem kilengése nem volt több, mint 2 centi.

- Akarsz beszélni a csókról? – kérdezte Mark, derült égből villámcsapásként. Annyira meglepődtem, hogy kicsit tovább szúrtam a tűt a kelleténél. – Oké, ez elég egyértelmű válasz volt – nevetett.

- Már bocs, - mondtam egy beszív-kifúj után -  de mit lehet ezen beszélni? Kiöntöd a lelked, teszek feléd egy kedves, ugyanakkor érthetetlen gesztust, lefagyok, hopp, csókolózunk, aztán amikor igazán elkezdeném élvezni, akkor eltávolodsz, annyit mondasz, hogy nem kellene ezt csinálnunk, majd kiviharzol a szobából. Na, szerinted, mit kellene megbeszélnünk? Kielemeznéd a technikámat? Vagy azt ecsetelnéd, hogy túl kevés vagyok neked? Nem érdekel Mark, jó? Felejtsük el.

A „kifakadásom" utáni pár perc némasággal telt el. Az összes olyan szilánkot kiszedtem a kezéből, amit láttam, majd újra lefertőtlenítettem, és bekötöttem.

Egyszerre álltunk fel, aminek következtében az arcaink közötti távolság a megfelelőnél kisebb volt. Azonban, tanulva az előző baklövésemből, most uraltam a szituációt. Látszólag.

- Holnap mindenféleképp mutasd meg egy orvosnak – mondtam, és kicsit hátrébb hajoltam. Ha Mark nagyon erőszakos lett volna, simán megcsókol. De nem is erőszakos, és nem is akart megcsókolni.

- Feltétlenül – ígérte. – Köszönöm Norina!

- Ez a minimum azért, hogy beengedtél magadhoz. Úgyhogy én köszönöm. Viszont aludnék, álmos vagyok. Jó éjt!

- Neked is.

Az éjszaka további része azzal telt, amivel egy éjszakának telnie kell: alvással.

Istenigazából csak délelőtt tízig aludtam, de a lustaságomnak hála csak fél 12-kor tudtam elbúcsúzni az ágyamtól. Ezt követte egy villámgyors reggeli-rendelés, majd a szokásos fürdőszobai teendők. Mire utóbbival végeztem, előbbi eredménye a szobában illatozott, tojásrántotta formájában. Mint egy éhező, úgy nekiestem, és szinte egy lendülettel felfaltam az egészet. Evés után hosszú farmert kutattam a bőröndből, és a barna szín köré próbáltam meg felépíteni a ruhatáram, inkább több, mint kevesebb sikerrel. Felöltöztem, enyhe sminket raktam magamra, majd elhagytam a szobát. Okulva előző esti hibámból, most nem bámultam ki az udvarra, hanem céltudatosan mentem előre a lift felé. Le akartam jutni a hallba, ugyanis tegnap este Linda azt tanácsolta, hogy találkozzunk ott 1-kor. Abszolút pártoltam az ötletét.

Szokásomhoz híven korábban érkeztem a kelletnél, és eszembe jutott, hogy van egy elintézetlen telefonom. Pontosabban kettő: az egyiket anyuval, a másikat az ex-főnökömmel kellett elintéznem. Egyik sem ígérkezett leányálomnak…

Háromnegyed órával később Linda mellett kattogtattam egy tollat, idegesség-levezetésképpen, miközben Anja, a végtelenül jókedvű hároméves a hajam babrálta, és közben idegesítő hangszínen kiabált valamit, számomra felismerhetetlen nyelven.

- Lehet ez a nap ennél rosszabb? – tört ki Lindából egy megválaszolhatatlannak tűnő kérdés.

Színfalak mögött - XIV.

Ezt a részt azért, mert megígértem... :))

***

Csak álltam a zuhany alatt, és engedtem magamra a forró vizet. Élveztem, ahogy először összehúzódik, majd ellazul az összes izmom. A görcsökkel együtt a gondolataim is eltávoztak; a véren kívül semmi nem közlekedett a fejemben.

Igazából úgy éreztem, hogy öt percet töltöttem a fürdőszobában. Az óra azonban 11-et mutatott, így kisebb fejszámolást követően megállapítottam, hogy az öt perc valójában ötvenöt volt. Fáradtságot is diagnosztizáltam magamnál, így gyorsan átvettem a pizsamámat, ami valójában Mark pólója volt, és a mai alsóneműm, amit –lehetőségeimhez mérten- átmostam, és hajszárítóval megszárítottam.

Amikor arra került a sor, hogy megágyazzak magamnak, gondolkozóba estem. Markkal ugyan sokat hadakoztunk alvási helyünk miatt, dűlőre nem jutottunk. Így viszont, hogy a szobában teljesen egyedül tartózkodtam, a döntés jogát magamhoz vettem; kihúztam egy kicsit a kanapét, és a felhozatott ágyneműt arra pakoltam le. Kicsit megigazgattam, beállítottam az ébresztőmet (délelőtt 11-re, hiszen csak „délutános” vagyok), lekapcsoltam a lámpát, majd nyakamig felhúztam a takarót.

Már csak pár hajszál választott el attól, hogy teljesen álomvilágba kerüljek, amikor megcsörrent a telefonom. Miután szemem hozzászokott egy picit a fényhez, megláttam anya kancsal szemeit a készüléken. Már csak ő hiányzik a boldogsághoz – sóhajtottam magamban, majd felvettem.

- Szép dolog, hogy leléptetek Dáviddal. Örülök neki, de tényleg, remélem jól érzitek magatokat. Azt viszont nem akarom elhinni, hogy nem volt egy mocsok másodperced arra, hogy az anyádat visszahívd Norina! Rossz anyád voltam? Ha igen, mondd meg, hogy hagyjalak békén. Akkor legalább nem aggódom szét továbbra is az agyamat.

- Anyu, nyugi, kérlek! Először is szia! Másodszor: fáradt vagyok, hisztis vagyok, minden bajom van. Jól vagyok, remélem Dávid is, de most aludni szeretnék. Holnap délelőtt felhívlak, beszélünk, tisztáznunk kell egyet s mást, de most nem vagyok beszédképes.

- Oké Nori, de akkor hívj! Ha nem, akkor utánad megyek, és ennek beláthatatlan következményei lesznek! Na mindegy, aludj jól drágám! Csörögj holnap!

- Jó éjt, anyu. Hívlak, megígérem.

És ezzel vonalat bontottam. A telefont lecsúsztattam a kávézóasztalra, ami a kanapé mellett volt, aztán felhúztam a lábaimat a mellemhez, és az orrom közepéig takaróba burkolóztam. Pár másodpercig vacogtam, utána azonban átjárt a kellemes melegség, aminek köszönhetően gyorsan álomba merültem.

Egy nagy csörrenés, majd velős német káromkodás ébresztett fel. Nem nagyon akaródzott foglalkozni vele, így átfordultam a másik oldalamra, és megpróbáltam ismét országot váltani. Nem sikerült, hála Marknak, aki egyre csak a nevemet szajkózta, és még a lámpát is felkapcsolta.

- Aludni szeretnék – húztam össze a testemet még jobban, és a szemeimet is valósággal összepréseltem.

- Nem bánom, tiéd lehet az egész lakosztály, ha elállítod a vérzésemet.

Felkeltette az érdeklődésemet, így kinyitottam a szememet. Mire megbarátkoztam a fénnyel, kegyetlen vérszag csapta meg az orromat. Mark felé fordultam, és egy nagyon vérző jobb kézzel találtam szemben magamat…

- Mi az istent csináltál? – kérdeztem rögtön, miközben lerántottam magamról a takarót, és felpattantam, valami egészségügyi ládikó után kutatva.  A vérző közben bal kezével elszorította a jobbat.

- Bejöttem, hallottam, hogy halkan szuszogsz, gondoltam alszol. Nem akartalak felkelteni, úgyhogy a sötétben botladoztam. Azt gondoltam, hogy van annyi eszed, és az ágyat választod, nem ezt a hülye kanapét, úgyhogy ezt vettem irányba. A tapogatózásban levertem egy vázát, vagy valami törékeny dolgot, ez volt a csörrenés. Majd, próbáltam tovább haladni, de utamba került egy bőrönd, amin átestem, és tökéletesen telibe találtam a vázát a jobb kezemmel. Az üvegdarabok pedig belevésődtek a tenyerembe… De megérdemeltem.

- Ezt nem vitatom – mondtam, miután kinevettem magamat.

Találtam egy egészségügyi csomagot, amiben volt fertőtlenítő, géz, injekciós tű, kismillió gyógyszer és miegymás. Odavittem magammal Markhoz, majd leültem a férfi mellé. Vettem két mély levegőt, a feladatra összpontosítottam, és arra, hogy ne essek össze a vérszagtól… 

Színfalak mögött - XIII.

Miután körbenéztünk a szobában, vagy lakosztályon –talán ez a helyesebb megfogalmazás -, Mark egy kicsit összepakolta az iratait, és közben szabadkozott a kuplerájért. Hiába mondtam minduntalan, hogy tulajdonképpen én pofátlankodtam be, és nekem kellene őhozzá alkalmazkodnom, nem fordítva; hajthatatlan volt, és roppant szórakoztató is egyben.

Úgy pakolt össze, ahogy azt egy férfitól elvárná az ember: mindent egy kupacba, majd a kupacot eltenni egy olyan helyre, ahol nincs szem előtt.

- Na, azt hiszem, ez így egész elfogadhatóan néz ki – fényezte önmagát, amikor „összepakolta” a felesleges iratokat.

- Valóban – helyeseltem, majd nevetve hozzátettem: -, addig, amíg ki nem nyitod a szekrényedet, vagy nem keresel egy dokumentumot sem.

- Ünneprontó vagy Norina – mondta teljes komolysággal, tettetett felháborodottsággal.

- A nevemet még mindig nem tudod rendesen kiejteni – húztam tovább őt.

- Majd csiszolok rajta – ígérte, majd leült a kanapéra.  Hirtelen témát váltott. – Agyilag hulla vagyok. Egyszerűen annyira érdekes ez a pálya, minden kör más és más. Az ember azt hinné, hogy a gyorsaság elég, meg az, hogy el tudod tekerni a kormányt a megfelelő irányba, de nagyon nem így van. Nem mindegy, hogy mennyire van felgumizva a pálya, mennyire kopik a kereked, milyen ütemben fogy az üzemanyagod, hol nyomod a KERSt, melyik íven kanyarodsz, hol mész ki a rázóra… Tudod, annyira összetett ez az egész. Elég egy adatot elnéznünk, rosszul elemezzük ki, nem megfelelő üzenetet küldünk a többi főmérnöknek, ők rosszul állítják be a kocsit, és bottal ütheted az egésznek a nyomát. Fejben nem szabad leállnunk egy pillanatra sem, különben bukott angyal az egész. Nagyon komoly felelősség van rajtunk. Aztán, ha egyszer eltolunk valamit, akkor a legutolsó takarító is leszid minket. Kegyetlenség egy kevésbé jól sikerült versenyhétvége után vezetőmérnöknek lenni. Egy győzelem után pedig a fellegekben jársz, és ha kitörne a harmadik világháború, az sem érdekelne, mert tudnád, hogy jól végezted a munkád. Ez is nagyon nehéz számunkra; ez, hogy egyik végletből a másikba esünk; arany középút nincs.

Komolyan kellett koncentrálnom, hogy minden szavát megértsem. Tisztán, érthetően formálta a szavakat, de nem vagyok meggyőzve arról, hogy nem egy szuszra darálta le az egészet.

- Ne haragudj! – szabadkozott, amikor meglátta, hogy alaposan leterhelt az információ feldolgozása. – Amikor izgatott vagyok, csak úgy dőlnek belőlem a szavak. És elfelejtettem, hogy te is ugyanúgy dolgoztál, és te is fáradt vagy. Bocsi, bocsi, bocsi!

- Igazából érdekes volt hallgatnom a kis monológod. Ritka az olyan elhivatott ember, mint te – simítottam meg a vállát, valami Isteni vezérlettel. Abban a pillanatban lefagyott, majd én is kővé dermedtem.

Egy tizedmásodperc sem telt el, mire felfogtam, mit tettem. Vissza akartam húzni a kezemet, de Mark reflexei már alkalmazkodtak a Forma1-hez: gyorsabb volt a karjának a mozgása, mint az én gondolatom bármelyike, így könnyedén elkapta a kezemet, és roppant finoman, ugyanakkor vasmarokkal tartotta azt.

Szólni akartam, de nem tudtam. Őszintén bevallva; nem is akartam. Addig a pillanatig minden egyes perc arról szólt, hogy küzdöttem a jelenlétében. Foggal-körömmel viaskodtam a vágyaim ellen, rendszerint sikerrel. Még a gondolataim sem kalandoztak felé. Nem akartam beleesni abba a kategóriába, melyben azok a lányok tartózkodnak, akiknek elég a széles váll, formás fenék, végtelennek tűnő szemek, és pukk, máris cseppfolyóssá válnak. Ez nem én vagyok – mondogattam magamnak minden egyes momentumban, amikor Mark mellém lépett. Ő azonban bebizonyította, hogy félreismertem magam; én is ilyen vagyok, csak nem találtam meg azt a férfit, aki ezt kiváltotta volna belőlem. Egészen addig, amíg nem találkoztam vele. És, arra a kérdésre, hogy bele akarok-e kerülni ebbe a csoportba, nem tudtam választ adni.

Megtette helyettem Mark: ajkait mindenféle kertelés nélkül az enyémekre nyomta…

Színfalak mögött - XII.

Végül is, a leglogikusabb utat választottam: elfogadtam Mark ajánlatát.

A férfi ismét elment bájologni a recepcióra, leadta a nevemet, adataimat, és megcsinált minden hasonló formalitást. Visszafele mosollyal jött; ezt egyfajta jelként értelmeztem: talán mégsem lesz olyan rettenetes ez az éjszaka?!

- Gyere, felmegyünk, megmutatom a szobát.

- Nem ellenkezem. Liftezzünk, kérlek! 

- Rendben - hangzott a felelet.

Megkerestük a felvonót, majd Mark megnyomta a 3-as gombot, ami felszáguldott velünk a harmadik emeletre. Milyen logikus!

Ahogy kiszálltunk a liftből, előzékenyen előre engedett. Miután ő is kiszállt, megfogta a kezemet, és kicsit visszahúzott.

- Nézd! – mutatott balra. Fel sem tűnt, hogy a folyosó azon oldala végig üvegből készült, és csak a jobb oldalon vannak szobák. – Az ott a pálya. Ha fókuszálsz, akkor még a különféle reklámanyagokat is ki tudod venni a pacákból.

Csak hallgattam. Gyönyörű táj terült elénk. A pályát egészen körbeölelték a dombok; olyan volt, mint egy fuldokló, úszni nem tudó fiatal lány az óceán közepén: kapálódzik, de nincs elég ereje a fennmaradáshoz. Mivel távolra nem látok tökéletesen – a szemüveget pedig csak végszükség esetén hordom -, a propagandából sokat nem vettem ki. Olyanok voltak, mint a festékpacák, amiket első osztályban gyártunk: színesek, és semmihez nem hasonlítanak.

Miközben a tájat néztük, odalent nagy dudaszó, kiabálás hallatszott. Ekkor vettem észre, hogy Mark kezei a derekamra tévedtek, és egészen hozzám simulva áll. Valószínűsítem, hogy benne is tudatosult, ezért egy lépést hátrált.

Ezután elkövettem egy hatalmas baklövést: engedtem a kíváncsiságomnak, lenéztem az udvarra. Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy tériszonyos vagyok, ugyanis kezdtem elveszteni az egyensúlyom. A reflexeim a helyükön voltak, de Mark is rögtön kapcsolt, és kéz kezével kibiztosított.

- Jól vagy? – kérdezte rögtön.

- Persze. Csak tériszonyos vagyok, és elfelejtettem – mosolyogtam zavartan, és még kicsit szédülve.

- Hogy lehet ezt elfelejteni?!

- Bármi kitelik tőlem.

Nem szólt rá semmit, csak a fejét csóválta nevetve, és elhúzott az ablaktól, majd a kezét a csípőmön tartva elindultunk a folyosón. Ha a matematikai számításaim nem csalnak, a hetedik ajtónál álltunk meg. Na jó, igazából onnan tudom, hogy ki volt rakva a szobaszám az ajtóra.

Mark beillesztette a kártyáját a kódolvasóba, az ajtó csipogott hármat, aztán hallottuk, ahogy elfordult a lakat, szabad utat engedve nekünk. Kinyitotta előttem az ajtót, majd előreengedett.

- Na, szóval ő lenne az – mutatott körbe.

A szoba nem volt valami nagy wasistdas. Az ajtó mögött jobbra egy konyhapult és egy hűtő kapott helyet, mindkettő mélybordó színben. Előtte egy kis asztal, két székkel. Ezt a helységet egy boltív választotta el a nappali-hálótól. Egy háromszemélyes, minden bizonnyal kihúzható bőr kanapé kapott helyet itt, ami előtt egy kis kávézóasztal volt felállítva. Ezen rengeteg irat, és három számológép kapott helyet. A kanapéval derékszöget alkotva volt egy franciaágy. Ezzel szemben egy hatalmas plazma tv lógott a falon, ami alatt kandalló várt begyújtásra. A tüzelő bal oldalán egy hatalmas ruhásszekrény volt – érintetlenül, legalábbis ahogy Mark bőröndjét megláttam. Még ettől is balra egy monumentális üvegablak nyitott teret a világra.

- Ne nézz le – tanácsolta a „lakótársam” egy kis nevetéssel párosítva. Én is elmosolyodtam. – Gyere, megmutatom még a fürdőt.

Oda a kandalló jobb oldalánál lévő ajtó segítségével lehetett eljutni. Semmi extra felszerelés nem volt bent, csak a szokásos dolgok, amik egy fürdőbe kellenek: fürdőkád, mosdókagyló, zuhanykabin, WC, egy kisebb szekrény, egy nagyobb, illetve egy egész alakot mutató tükör. A mellékhelység is ugyanolyan színben köszönt rám, mint az előbbi másfél szoba: mélybordó, bordó, piros, narancs, bézs gyönyörű, egyszerűen nagyszerű elegye.

- Tetszetős, igaz? – kérdezte.

- Szemrevaló, az biztos – mondtam. 

Színfalak mögött - XI.

Ma pontosan egy éve lett Sebastian Vettel minden idők legfiatalabb világbajnoka... ♥

Seb, ez a rész a jövő évi harmadik címedé. 

***

A telefon a harmadik csörgés után foglalt jelzéssel válaszolt.

- A büdös vaffanculo olasz anyád Dávidka, az! –morogtam.

- Baj van? A pasid nem veszi fel a telefont?

- Nem a pasim. De ez a tényen nem változtat… Mindig akkor hagy cserben, amikor szükségem lenne rá. Ez igen gyakran kiakasztó tud lenni.

- Hát akkor, mi lesz? Hova vigyelek? Ha gondolod, intézhetünk egy szobát neked a csapatszálláson, elvégre RB-s  kártyád van, igaz?

- Igen, igen. Ez egészen elfogadható variáció lenne. Ja, meg persze neked sem kellene annyit feleslegesen vezetned.

- Nem lenne fáradtság, örömmel elvittelek volna, de így reggel is hozhatlak én melózni – nevetett azzal a Mark-mosollyal. A mosollyal, amitől egy meddő nő is hármas ikrekkel lesz várandós.

Nem feleltem rá semmit. A hallgatás arany – szokás mondani.

 Pár perc autókázás után megérkeztünk a „főhadiszállásra”. Szívem összes melegével azt reméltem, hogy hulla fáradt, és nem lesz kedve az udvarias köröket eljátszani. Köröket, mint például kinyitni az ajtómat, ezáltal túlságosan közel kerülni hozzá. Ha ez mégis megtörténne (az „új" testemet ismerve), annak beláthatatlan következményei lennének.

Azonban, szerencsére elég meleg a szívem, így ez nem történt meg.

Megbeszéltük, hogy én egyeztetek Lindával, ő pedig kibájolog nekem egy szobát erre az éjszakára.

Főnöknőm (vagy asszonyom, magam sem tudom) nem volt kifejezetten boldog, amikor elmeséltem a kalandomat, de körülbelül négyszer biztosított arról, hogy ő akár éjjeli 3-kor is felveszi a telefont, ha baj van. Udvariasan megköszöntem, jó éjszakát kívántam, aztán bontottam a vonalat.

Ugyanebben a pillanatban Mark illata érkezett meg mellém, majd egy féltized másodperc múlva ő maga is, faarccal.

- Ne akadj ki nagyon az első hírem után, hogy józanul át tudd gondolni a másodikat. Rendben?

- Oké, rendben. Csak essünk túl rajta – kértem, a létező legrosszabbra számítva.

- Ne aggódj, nem kannibálokkal fogsz aludni – nevetett, valószínűleg az arckifejezésemet látva. – Szóval, az a probléma, hogy egyetlenegy üres szobájuk van, de az is csak azért üres, mert tegnap este beázott. Viszont, szívesen felajánlom az ágyamat egy éjszaka erejéig.

Lefagytam. Szólásra akartam nyitni a számat, de nem ment.

- Norina, nyugodj meg, én sem vagyok kannibál. Egy éjszakát kibírok a kanapén – mosolygott.

Át kellett gondolnom a helyzetet.

Adott volt Dávid, akinek nyilvánvalóan nem volt túl rózsás kedve. Ezt bizonyítja az sms-e, és az is, hogy kinyomta a telefont. Ha tippelni kellene, azt mondanám, hogy nem vették őt fel.

Adott volt a szálloda, a szoba, amit Dáviddal közösen béreltünk ki a hétvégére. Csak a paramétereit nem tudtam megmondani. Még egy nyomorult beléptetőkártya, vagy valami idióta szórólapos papír sem volt nálam; előbbit reggel leadtam a portán, utóbbit reflexből kivágom a kukába.

Adott voltam én, aki smink nélkül, reggeli kómában gyerekeket ijesztgethet. Az volt a plusz, hogy semmiféle tisztálkodási szerem nem volt, sem váltás fehérnemű.

Ja, és adott volt a fél-adonisz, akinek külseje valószínűleg nők ezreit hozná felfokozott állapotba. És (tetszik - nem tetszik) nekem is be kell vallanom: igen érdekesen hat rám a közelsége. Na, ővele kellene eltöltenem egy légtérben egy teljes egész estét, éjszakát, majd reggelt.

Nem egy leányálom…

Színfalak mögött - X.

Kisebb jubileum. :)

***

Igazán fárasztó volt az első napom. Jobban oda kellett magamat tenni fejben, mint azt előzetesen vártam. Persze, fizikailag is igen megterhelő volt. Négyszer-ötször körbejártam a motorhome-ot, mire megtaláltam egy-egy helységet. Valószínűleg totál kattantnak nézett a recepciós lány, de nem foglalkoztatott. Mindig kedvesen mosolyogtam rá, de közben magamban számtalanszor elképzeltem, ahogy az alig 18 éves hölgyemény tökéletes mosolyát egy jól célzott bal egyenessel tönkreteszem. Vagy esetleg –ha nem lenne elegendő az első csapás- megspékelhetem egy jobbhoroggal. De nem tettem, és ezért igazán büszke vagyok magamra. Ahogy anya fogalmazna: fejlődőképes vagyok.

A műszakom végén megkerestem az úgynevezett dolgozói pihenőt, ahol mindenkinek volt egy szekrénye. Mint 10 perc szenvedés után megtudtam, a Red Bullos beléptetőm segítségével lehet kinyitni a szekrényemet. Beletettem a csapatfelsőmet és a csapatdzsekimet, illetve két csapatpólót. Átvettem a mai egyenpólómat arra a fehér felsőre, amiben érkeztem. A levett pólót leadtam a meglehetősen dekoratív recepciósnak. 

Jó kedvem volt, egészen addig, amíg nem léptem ki a motorhome-ból. Odakint azonban úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Épp ezért elpárolgott a remek hangulatom. 

- Isten hozott Belgiumban – szólalt meg valaki közvetlenül mögöttem. Megrezzentem. – Ne ijedezz, Mark vagyok.

Megfordultam, és tényleg ő volt. 

Az orraink között körülbelül zsebkendőnyi hely volt, ami a szívemnek igen komoly feladatot adott. Nem tudom, mi okozott mindenféle tipikus szerelmes nyavalyát akkor, amikor Mark a közelemben tartózkodott, de marhára elegem volt belőle. Egyrészről: szerelem első látásra nincs. Másrészről: első találkozásunkkor leszajházott. Az tény, hogy azóta kedves, de a tüskének meg kellene maradnia. Kellene. Kellene… Francba a feltételes móddal!

- Elvihetlek? Tudod, elég messze van innen a ti hoteletek ahhoz, hogy gyalogolj. Plusz, Belgiumban roppant lazán hivatásosnak néznek, ha az út szélén, sötétben sétálsz. Kérdezd majd meg Lindát, hogy mik a tapasztalatai – nevetett Mark.

- Nem szeretnék erőszak áldozata lenni, úgyhogy köszönöm, elfogadom a fuvart.

- Oké, akkor gyere, megkeressük a kocsimat. A szerelőbrigád megelőzött, úgyhogy elég hátul tudtam csak megállni. Amúgy, hogy kerültél ide, ebbe a végtelen világba? Fiatal van, előtted az egész élet…

- Valóban – szakítottam félbe -, csak én marhára nem láttam semmit az élettől. Kitakart mindent, és tudod, így elég nehéz bármit is kezdeni magaddal.

- Ezt hogy érted, Norina?

Felnevettem. Nem akartam elhinni, hogy a nevemet valaki ennyire felismerhetetlenül ejti ki. Hiába, a német akcentus…

- Mi olyan nevetséges? – kérdezte.

- Az, ahogyan a nevemet kiejtetted. Na mindegy. Elnézem, elvégre, legalább megjegyezted – mosolyogtam. – Az pedig, hogy miért vagyok itt, igen bonyolult történet… És nem kevésbé hosszú, mint unalmas, úgyhogy azt tanácsolom, hogy ne menjünk bele.

Roppant módon fáztam, talán még a fogaim is vacogtak, bár ebben nem vagyok száz százalékig biztos. És, a közvilágítás sem volt valami kitűnő, amit furcsálltam, mert a belgákról köztudott, hogy a legutolsó kis zsákutcát, vagy a legforgalmatlanabb főútszakaszt is Xenonizzókkal világítják meg. Mark látta, hogy nem érzem magam túl kellemesen, így tanácsolta, hogy induljunk el. Ötletét teljes mértékben támogattam.

Körülbelül egy perc múlva egy sötét színű autó indexlámpái kettőt villantak.

- Ő az én tündérem – mondta.

Sötét színű Audi A8-as volt, mint ahogy azt leolvastam róla. A tudásommal csak a márkáját tudtam volna megállapítani.

- Szép szerkezet – mondtam.

- A szerelmem – mosolygott rám.- Az európai versenyekre általában kocsival megyek. Szeretek vezetni –mondta, miközben beül a kocsiba. – A mi szállodánkban szálltál meg?

- Nem, mivel amikor ideérkeztünk, még nem volt állásom. Vagyis volt, de mindegy... Egy telefonhívást viszont le kell rendeznem, mivel fogalmam nincs, hogy mi a szállóm pontos címe. De még a nevét sem tudom! – mosolyogtam zavartan.

Előszedtem a telefonomat a zsebem legmélyéről, láttam, hogy 12 nem fogadott hívás, és 2 sms-t mulasztottam el az elmúlt órákban. A hívások 6-6 arányban megoszlottak anya és Dávid közt, az sms is 50-50 százalék volt. Anya beígért egy béltranszplantációt (kihúzza az útra a vékonybelemet, és átmegy rajta talicskával, ha nem hívom vissza), Dávid pedig csak annyit írt, hogy „Ez most nem jött össze Noresz.”

Fénysebességgel tárcsáztam Dávidot…

Színfalak mögött - IX.

Ezt a részt magamnak ajánlom, amiért olyan "ügyes" voltam.
Nem sokára újra jelentkezem a szereplők képeivel. :)

***

Igaza volt, tényleg mennünk kellett, hisz’ a másodpercek Usain Bolt sebességével száguldottak el mellettünk, velünk.

Mark lábra szökkent (testalkatához képest meglehetősen kecsesen, ugyanakkor férfiasan is), majd felém nyújtotta a kezét. Hezitáltam, de elfogadtam a segítő jobbot, így egy pillanat alatt én is talpon voltam. Kimentünk a mosdóból, majd visszaindultunk…

Némán mentünk egymás mellett. Ezen nem meglepő, hiszen nem volt mit mondanunk a másiknak. Fáraszthattuk volna egymást olyan kérdésekkel, miszerint szereted-e a Forma1-et, és társai, de én nem voltam vevő az ilyen kérdésekre, és úgy éreztem, hogy Mark sem az.  

Egyszer csak megálltunk egy ajtó előtt, melyen a 37-es szobaszám díszelgett. Furcsálltam, mert odafele valahogy sokkal hosszabbnak tűnt az út, mint visszafele. Ki érti ezt?

- Hát, megérkeztünk Norina. Gondolom új vagy, azért kellett kísérni.

- Igen, ez az első napom itt. És biztos, hogy háromszor eltévedtem volna, ha nem kísérsz vissza, úgyhogy köszönöm.

- Nem tesz semmit, máskor is nagyon szívesen elkísérlek bárhová – húzta féloldalas mosolyra a száját. Csoda, hogy nem rogytak össze a térdeim. – Ja, és persze üdv nálunk.

- Köszönöm!

Ezzel váltak el útjaink. És ezzel vesztettem el minden önbizalmamat. Huszonöt férfi óhaját-sóhaját kell odabent lesnem, ki tudja meddig. Még ez nem is lenne akkora probléma, ha olyan kaliberű lennék minimum, mint Linda: nyers, karakán, de ugyanakkor humoros, profi, és csinos. Ezzel szemben én egy csendes, visszahúzódó, kicsit őrült ugyan, de magányos farkas típusú vagyok. Ergo nem egy pasiideál.

Miután kellőképp elvettem magamtól a maradék önbizalmam is, egy nagyot szívtam a levegőből, és határozottságot tettetve benyitottam. Amint megláttam a semmit odabent, a semmit, ami miatt olyan ideges voltam, nevetni lett volna kedvem. Egy szál férfi nem volt a szobában, csak pár üres kávésbögre, egy tálca, amin kockacukor, tej és tejszín, valamint egy kancsó volt, ami egykoron valószínűleg színültig tele volt kávéval. Illetve, a nagy, tojás formára hajazó asztal túlsó végén lezárt borítékok. Közelebb mentem, és akkor láttam, hogy mindegyikre –természetesen alig olvasható betűkkel- egy-egy név volt felírva.

- Tartsd tőle távol a fúródat – hallottam egy női hangot tompán, a szoba ajtajának túloldaláról.

Ha tippelnem kellett volna, hogy kihez tartozik, Lindát mondtam volna. El is találtam volna, ugyanis két másodperc múlva a –már hivatalosan is- főnököm lépett be a helységbe.

- Ne tudd meg, hogy mennyire utállak most – szóltam neki nevetve.

- Mit tettem? – kérdezte éretlenül. Nem válaszoltam, megvártam, amíg magától esik le neki a tantusz. – Jaj, azt hitted, hogy rögtön óceánba doblak? Arra számítottál, hogy a srácok is itt lesznek, igaz? – nevetett.

- Ez nem az a szituáció, amikor nevetned kellene. Totál stresszben voltam.

- Ne haragudj, csak kicsit szét voltam esve. Elfelejtettem mondani akkor, hogy csak annyi lesz a feladatod ma, hogy ezeket a csészéket, meg a kávés cuccokat levidd a konyhára. Ja, meg azokat a borítékokat eljuttasd a címzettnek. Rendben?

- Oké, azt hiszem.

- Ja, és persze, hoztam neked egy kis ketyerét, amit mi csipogónak hívunk, ilyen van az orvosoknak is. Ezt munkaidőben mindig tartsd magadnál, ha nem tudjuk hol vagy, ezzel könnyen megtalálunk, tudunk erre feladatokat küldeni, meg ilyenek. Okos szerkentyű, ezt is Newey tervezte. Tudod ki ő?

- Persze, a zseni – mosolyogtam. – Nem tudom, mi az a kettős diffúzor, de az alap dolgokkal tisztában vagyok.

- Nagyszerű. Ez a ketyere jelzi majd a munkaidőd végét is, meg minden ilyesmi. Tényleg kincset ér. Hú, apropó kincs! Hoztam neked egy beléptető kártyát, ahogy bejövünk a főbejáratnál, ezzel – felmutatott egy kisebb kártyát – tudsz belépni. Minden versenyen új lesz, minden pályán más és más. Viszont ez – most egy árnyalattal nagyobb kártyát emelt a magasba- azonos lesz az egész szezonban. Ezzel tudsz a motorhome-ba belépni, és a szállodai szobádat is akkor kapod meg, ha bemutatod a hotelben. Azt hiszem, mindent elmondtam. Van kérdésed?

- Nem, nincs. Köszönöm Linda!

- Szuper, akkor megyek is, mert az egyik csajszi rosszul lett, és hisztizik. Jó munkát!

- Köszönöm – mondtam oda csak úgy magamnak, mert Linda a kezdősebességéből ítélve már hetedhét országon túl járt.

Összeszedtem a kávés csészéket, és rátettem arra a tálcára, ami ki volt lökve az asztal szélére...

Színfalak mögött - VIII.

Ezt a részt az ŐSZI SZÜNETnek küldöm. Köszönöm, hogy létezel!


***

Elgondolkoztam azon, hogy említette-e valaha Linda Gio nevét.

- Sajnálom, nem emlékszem arra, hogy mesélt volna valamit rólad, rólatok.

- Hát, kár. Bár, nem vagyok meglepődve a… - megcsörrent a telefonja, ami félbeszakította őt. Felvette. – Rendben, sietek, rohanok, futok. –Ezzel kinyomta a telefont, és felém fordult. – Egy pillanat Norina, mindjárt kerítek melléd valakit, aki tovább kalauzol. Á, ott is van Mark, ő biztosan ráér – mutatott egy olyan férfira, akinek úgy meg volt pakolva a keze iratokkal, hogy az izmai kidagadtak.

- Aha, tényleg úgy néz ki, mint aki ráér – mosolyogtam.

- Mark, tudnál segíteni egy kicsit? – kérdezte Gio.

- Hát, mint látod, esetleg még a vesekövem helyére tudott volna az a hülye Tom iratokat gyűrni... Komolyan mondom, úgy érzem magam, mint egy kiscsicskás, és nem mint egy vezető adatelemző mérnök. De persze, ráérek, mondjad – mosolygott negédesen, ami hihetetlenül jól állt neki. Rám azonban egy pillanat erejéig nem nézett.

- Nagyszerű! Add ide ezeket az iratokat szépen Gio papának. Uhh, ez tényleg marha nehéz. Szóval, annyi lenne a feladatod, hogy ezt a lányt  - ekkor nézett rám először az „iratcipelő”- elkíséred az első mosdóig, utána pedig vissza a 37-es mérnökszobába, oké?

A feladatnak nyilvánvalóan nem nagyon örült a „Mark” néven futó srác, azonban nemet nem mondhatott Giorgio-nak, mert a kinézetre és névre még mindig olaszos férfi Red Bull sebességgel kapitulálta magát a helyszínről.

- Na fasza – mondta németül. – Nem elég, hogy egy olyan ember parancsolt nekem, aki a ranglétrán alattam van, de még egy újszajhát is kísérnem kell. Lehet ez a nap ennél rosszabb?

Nem akartam elkezdeni sorolni a problémáimat, bebizonyítva ezzel, hogy lehet egy nap az övénél rosszabb, mert nem akartam leleplezni magam. Nem akartam, hogy tudja, hogy én tudom, hogy szajhának tart. Így csendbe burkolózva szépen lépdeltem mellette, kínosan ügyelve a lélegzetvételeimre, és arra, hogy hova teszem a lábam.

- Megérkeztünk – mondta immár angolul.

- Köszönöm! –válaszoltam, és rohantam be a mosdóba. A helyre, ahol végre rendezhettem a soraimat.

Kicsit felfrissítettem a sminkemet, átvettem a csapatpólót, írtam Dávidnak egy smst, hogy óriási híreim vannak, aztán kikapcsoltam a ketyerét; „munkában ne zavarjon” címszóval. Pár perc erejéig nekidőltem a hideg falnak. Vártam, hogy egy kicsit megnyugtasson, mivel eléggé tréül állt a szénám. 10 perc volt hátra az első műszakom kezdéséig, és azt sem tudtam, hogy miképpen jutok el abba a szobába, amelyiket elhagytam 8 perce. Mert hogy arra az életemet mertem volna tenni, hogy az a férfi, aki leszajházott, az nem fog megvárni…

Ezen okokból kifolyólag szívem szerint valami töményet szívesen bevállaltam volna. Sajnos egy darabig be kellett érnem a hideg fallal…

Hirtelen kinyílt az ajtó. A jelenséget egy bekukucskáló férfi fej követte. Elmosolyodtam a „szajházó” megszeppent feje láttán, és mivel egy kis hanggal is járt ez a reakcióm, ő is észrevett engem.

- Minden rendben? – kérdezte, mire bólintottam. – Beszélsz németül, igaz? Hallottad, ahogy csúnyán minősítettelek, igaz? – Újfent bólintottam. – Sajnálom. De tényleg! Nem vagyok ilyen általában, csak havonta egyszer, három-négy napig. Három nő mellett nőttem fel, ragadtak rám olyan vonások, amik nem túl férfiasak, mint például a menzesszel járó hisztisség. Szerencsére a vérzés elkerül – mosolygott, mire én nevettem. – Mark vagyok amúgy, még nem volt lehetőségem bemutatkozni.

- Norina vagyok.

- Szép, különleges neved van, bár lehet, hogy én negyed annyira szépen sem tudnám kiejteni. Milyen nemzetiségű vagy?

- Hát, van bennem sok vonó, de igazából magyarnak vallom magam.

- Hungaroring, Budapest, Mogyoród, megvan – nevetett.

Észre sem vettem, hogy időközben leült mellém. Teljesen elvonta a figyelmemet az, hogy figyeljek a mondandójára, és közben levegőt is vegyek. Totálisan magába szívta minden normális emberi képességemet, köztük a gondolkodást is. Ebből következően úgy bámultam az arcának minden egyes szögletét, mint egy fogyatékos. Vagy, mint aki frissen átesett egy agyátültetésen – donorként. Emellett zavarban voltam, ami érdekes, mert „főgenerátor” nélkül elég nehéz érzéseket kibocsátani.

- Szerintem – szólalt meg Mark körülbelül két perc hallgatás után - lassan vissza kellene mennünk. 

Színfalak mögött - VII.

Meghoztam a heti dózist. Megint majdnem elfelejtettem a szombati részkirakást. :))
Lassan majd hozok újabb képeket is. :)

***

Linda folyamatosan gépelt, miközben én egy kávét kortyolgattam.

- Kérdeznék párat – szólalt meg hirtelen Linda.

- Rendben.

- Név, születési idő, édesanyád neve, az a város, ahol élsz, vagy ami legközelebb van a településedhez, nyelvtudásod, esetleges végzettséged.

- Oké. Szóval, Tóth Norina Lilla a teljes nevem, ’86. augusztus 22-én születtem, az anyám Tóth Kata néven látta meg a napvilágot, Gödöllőn éltem idáig. Mi is van még? Ja, igen, angol-töri szakos tanár vagyok, szeretném letenni majd a későbbiekben a földrajzot is. Illetve ugye beszélek közel perfektül angolul, németül és franciául,  de középszinten olaszul is, és terveim közt szerepel az orosz nyelv elsajátítása is.

- Jézusom Norina! –sóhajtott fel Linda, miután bepötyögött mindent. – Kész szótár vagy! Hol ragadt rád ennyi nyelv?

- Kiskoromban anya sokat beszélt hozzám németül, mondhatni anyanyelvem lett, franciául apától tanultam, angolul ugye suliban, olaszt pedig anyám szeretőjétől, na meg a barátom, Dávid anyjától. Meg persze rengeteget utaztam fiatalabb koromban, amikor tökéletesítettem őket – mosolyogtam.

-Szótár vagy… -ismételte.

Még egy fél órát az irodában töltöttünk, aláírtam a szerződést, átvettem a csapatpólókat, aztán körbevezetett a monumentális épületen. Szépen szólva is szarrá jártam a lábaimat.

Bő két óra folyamatos járkálás után bejelentette, hogy ahova megyünk, az lesz az utolsó szoba, a mérnökök szobája. Halleluja – sóhajtottam.

Amint beléptünk az említett helyiségbe, huszonöt kíváncsi férfi szempárja meredt ránk. Visszaszívtam a sóhajomat, és a földet bámultam. Félő volt, hogy összecsuklik a térdem, és zakózok egy hatalmasat.

- Zsenikék –szólalt meg Linda, köszönés, vagy bármiféle kertelés nélkül -, ő itt Norina. Fiatal, csinos, roppant kifinomult, okos és művelt –valószínűleg folyamatosan vörösödött az arcom a dicséret hallatán -, szóval a zsetonürítésekre fizessetek magatoknak hivatásost, ha kérhetem.

- Linda, megint minket okolsz az miatt, hogy egy csajszi elhagyta a fedélzetet? – kérdezte egy férfi kissé felháborodottan. Fogalmam nincs, hogy nézett ki, mert a földet bámultam; elvileg az biztos pont. Nekem sajnos nagyon is mozgott.

- Sajnálom Gio– válaszolta a „főnököm”-, de be kell keményíteni. Nem tudom, honnan kerítenék még egy ilyen lányt, mint Norina. – Pontosan ekkor néztem fel rá, és melegen mosolygott. Ennek hatására kicsit felengedtem.

- Szia Norina – fordult felém ekkor a férfi, akit Linda Gio-nak szólított. – Giorgio vagyok, de a barátoknak, ismerősöknek csak Gio –nyújtotta felém a kezét, amit örömmel elfogadtam. És, meglepő módon elmosolyodtam.

Lám, azt hiszi az ember, hogy 25 év elég ahhoz, hogy kiismerje magát. A mosolyból fakadó önbizalmat meglovagolva szétnéztem a szobában. Nem kellett volna. Újra roppant kellemetlenül éreztem magam, és a hirtelen jött önbizalmam is olyan gyorsan elfogyott, mint egy liter víz a sivatagban. És, hogy még tovább nőjön a menekülés iránti vágyam, Linda finoman közölte, hogy az első műszakom 6 órakor elkezdődik, azaz mindösszesen 27 percem van megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy egy világbajnok csapat tagja lettem. Ráadásul rögtön mély vízbe dobott: ide, ebbe a szobába kell majd visszajönnöm, segédkezni. Ezután elegánsan kilépett a helyiségből, otthagyva engem egyedül.

- Elkísérjelek egy mosdóhoz? – kérdezte meg Gio, miután látta, hogy a sokk első része átért rajtam. – Gondolom, át kell venned a csapatpólót, meg ilyesmi.

- Persze, persze, megköszönném, hogyha elvezetnél.

Bevallom, meg sem fordult a fejemben az, hogy vannak bizonyos kötelezettségeim, így hálás voltam –a nevéből ítélve- olasznak.

- Mesélt neked valamit Linda rólam? Rólunk? -kérdezte rögtön, amint kettesben kiléptünk az irodából...

Színfalak mögött - VI.

Kettesével szedtem a lépcsőfokokat felfele. Berontottam a szobámba, felvettem egy fekete, elegánsabb cipőt, egy világos farmert, és felkaptam egy fekete kosztümfelsőt is. A táskámban kotortam egy napszemüveget, beleszúrtam a hajamba. Felfrissítettem a sminket, aztán elindultam lefele a lépcsőkön.

A portán leadtam a kulcsot, és követtem Lindát. Egy gyönyörű, fekete Renault Megane Coupe-ba szálltunk be. Hátul egy ülésmagasító volt, de nem tulajdonítottam túl sok jelentőséget neki.

Linda elfordította a slusszkulcsot, az autó hangjából egy szót sem hallottam, mert Chris Brown Justin Bieberrel karöltve énekelte, hogy „Next to you”.

- Bocsi – mondta, miután kicsit tompított a hangerőn-, de imádom ezt a számot.

- Szégyellem bevallani, de én is.

- Hát, akkor visszatekerem a hangerőt.

140-nel száguldottunk, így nem volt több az út, mint 2 perc. Azonban mi végigénekeltük a számot, és csak azután szálltunk ki.

- Izgulsz? – kérdezte, miközben a motorhome-ok mögött sétáltunk.

- Szerinted? Azon csodálkozom, hogy egyenesen tudok menni, úgy remegnek a térdeim. A gyomrom olyan görcsben van, mint amilyen valaha a gordiuszi csomó lehetett. De nyugodt vagyok, és relaxált.

- Aha, tényleg, relaxált –nevetett. – Hozzád képest Buddha idegbeteg volt, nem?

- Nézzenek oda –szólalt meg valaki a hátunk mögött angolul -, Linda, téged is látni?

Hátrafordultunk, és ledöbbentem. Adrian Newey állt előttem, teljes életnagyságban.

- Adrian, szia! –köszöntötte Linda a tervezőzsenit. – Nem láttad Christiant? Be szeretném neki mutatni őt. Ja, ő itt Norina, remélhetőleg jövendőbeli munkatárs, Norina, ő pedig Adrian, az agy.

Kezet nyújtottunk egymásnak, és a szokásos „örülök a találkozásnak – részemről a szerencse” mondatok után Linda vázolta a tervét.

- Nem láttam Christiant, bocsi. Amúgy, amikor legutóbb ennyire kutattad őt, akkor is egy hasonlóan csinos hölgy volt melletted –ennél a résznél rákvörös lettem-, aki a lánya volt. Szóval nem hiszem, hogy annyira csípi ezeket a spontán találkozásokat veled –nevetett.

- Ez most munka, te hatökör. Az alattvalóid kettyintgetik az én alattvalóimat, akik valamin mindig berágják magukat, és ahelyett, hogy a sarkukra állnak, inkább felmondanak, a legnagyobb örömömre. Ott megy Christian! –szakította meg a gondolatmenetét Linda, majd kiabálni kezdte Christian nevét.

A nevezett hátrafordult, meglátta a látszólag latin-amerikai szépséget mellettem, sóhajtott egyet, aztán csak annyit mondott:

- Erre most igazán nem érek rá Linda, úgyhogy a hétvégére szabad kezet adok. Persze ésszerű keretek között használd ezt, és ne úgy, hogy kirúgod a mérnöki karom felét, ha kérhetlek - mondta oda csak a nagyfőnök, elhaladva mellettünk.

- Nem rúgom ki őket, csak kasztrálom –tette hozzá csak úgy magának, mire felnevettem. – Te meg ne kacagj, mert szétrúgom a hátsódat.

- Oké főnökasszony, oké. Egyébként azzal, hogy szabadkezet kaptál, megnyertem az állást?

Linda bólintott egyet, mire én a nyakába ugrottam, köszönésképpen.

- Na, gyerünk be a home-ba, én megírom a papírokat, te addig iszol egy kávét, plusz túrsz magadnak csapatpólót, csapatpulcsit, meg dzsekit. Az alsó részt nem szabályozzuk, bár, ha elfogadsz egy javaslatot, akkor nem farmersortban szaladgálsz ennyi pasi közt. A lábbelire nincs írott szabály, de ha nincs nagy hajtás, akkor azért elvárjuk a magas sarkút. Munkaidő kötetlen, mindig beosztás alapján dolgozunk. A versenyhétvégéken kedd 6 órakor van az első csapat beosztott, és vasárnap, a futam leintése után 2,5 órával zárja le a melót az utolsó csapat. A Red Bull állja a szállodai költségeidet, itt is kajálhatsz ingyen, meg persze az utazás költségeit is. A bérezést pedig majd beleírom a szerződésedbe, mert fejből nem tudom. Megfelel? Mindent elmondtam? –kérdezte.

- Aha, azt hiszem. Egy kérdésem azért lenne. Mikor veszel levegőt?

-Te kis humorzsák, haha.

Amíg a kis monológját ledarálta, megtettünk lifttel két emeletet, és egy olyan ajtó előtt álltunk meg, amire „Melinda Zalai” név volt kiírva, alá pedig az, hogy „Hostess boss”. Ez utóbbi ráébresztett arra, hogy fogalmam nincs, mit is fogok csinálni.

- Nem nagy cucc Norina. Tulajdonképpen a hosztesz csak egy megnevezés, mert valamilyen módon le kell azért vezetnünk a törvénybe. Amúgy én inkább lótifutinak mondanám azt, amit csinálni fogsz. Néha az étterem részlegen leszel, máskor a mérnökök mellé beosztva, meg ilyesmi. Megfelel?

- Persze! –vágtam rá rögtön. 

Elnézést, múlt héten elfelejtettem kitenni. :) 

Színfalak mögött - V.

Ahogy ígértem... :) 

Annyira nem vagyok topon kedvileg, talán azért, mert már a futam előtt tudtam, hogy bőven meglesz az az egy pont. Tavaly nagyobb volt az extázis. :))Azért picit könnyeztem, amikor kiszállt a kocsiból, és odaszaladt a brigádhoz. :)

Sebastian, annyi címet kívánok neked, hogy az ujjaidon ne tudd majd megmutatni, mennyi is van. [Utalva ezzel arra a bizonyos "ujjfelmutatásra".] 

Résszel kapcsolatban: Isten hozott a Forma1 világában. :) [Udv a vilagomban. A Red Bull vilagaban.]

***

Reggel –bár relatív, kinek mi tartozik ez alá – üres volt mellettem az ágy. Két tippem volt, hogy miért: elment Dávid reggeliért, vagy ma van az állásinterjú. Ha fogadásra került volna sor, biztos, hogy az utóbbira tippelek.

Társaság híján előkaptam a telefonomat, és miután megütköztem azon, hogy délután 2 óra van. Ezután internet után kutattam, és találtam is. Fellibbentem a telefonom segítségével Facebook-ra, átnéztem az e-mailjeimet, aztán jelezte a gyomrom, hogy jobb lenne, ha étkezés után folytatnám az ilyen jellegű tevékenységeimet. Ezért nagyra nyitottam a bőröndömet, és újra átnéztem, hogy mit is tudnék felvenni. Ahogy nézegettem, pontosan 6 napra elegendő szett volt összeállítva. Valószínűsíthető, hogy utána nézett valamelyikük az időjárásnak, mert sortot, vagy miniszoknyát egyáltalán nem láttam – ami anyut ismerve, elég meglepő. Az viszont már kevésbé az, hogy csak magas sarkú szandál volt a bőröndben, illetve egy vízálló papucs, amiben véletlenül sem csángálhatok az úton.

Végül – mivel korgott még egyet a gyomrom – kivettem egy farmert, egy lila felsőt, az alatta lévő cipőt, kicsit összeráztam magamat a fürdőben, átöntöttem a tegnapi táskám tartalmát egy másikba, és útnak indultam.

Szerencsésen leértem a földszintre, ahol megkérdeztem a recepciós lányt, hogy hol jutok a legközelebb ételhez és vízhez. Ő az éttermüket ajánlotta; én elfogadtam.

Hatalmas terem volt az étkező, három oldalról szinte mindenhol üveg volt, a negyedik oldalon pedig gyönyörű lila csipke volt feltapétázva. A parketta egészen sötét színe remekül összhangban volt a fehér asztalterítővel, a püspöklila fedőterítővel és a hófehér étkészlettel.

Kerestem egy üres asztalt –amit nem messze a bejárattól meg is találtam-, majd leültem. Ezzel egy pillanatban egy 20-21 éves, szélesen mosolygó pincérlány mellettem is termett. Franciául –hiszen Belgiumban a francia is elég elterjedt- kértem egy pohár paradicsomlevet és sajtos-sonkás tojásrántottát, ami három percen belül előttem is volt.

Amint az étel illata elért az orromig, elkapott a hányinger. Hamar rájöttem, hogy a tegnap esti alkohol ily’ módon köszön vissza, így eltoltam magam elől a tányért, és inkább a paradicsomlevet kortyolgattam.

Egyszer csak egy csinos, magas, hosszú barna hajú nő robogott be az étterembe, és kezdett el igen életerősen, angol nyelvet használva szitkozódni.

- Ti, ti, ti utolsó hímsoviniszta állatok! –ordította.- A héten a harmadik lány lépett ki a csapatból, ebből kettő azért, mert felcsináltátok, a harmadik meg azért, mert nem akarta felcsinálni senki! A fenébe is, most voltatok otthon, nem volt elég az asszony?!

- De Linda – szólalt meg egy 35 éves, a nevezettől egy fél fejjel alacsonyabb férfi-, kikérem magunknak, nem biztos, hogy közöttünk van az, aki miatt elment. Tudod, a Red Bull nem csak Vettel szerelőgárdájának a harmadából, azaz belőlünk áll…

- Igazad van, ezért járom körbe az egész átkozott csapatot, és ezért ordítom le mindenkinek a haját tökszőrig! Szégyelljétek magatokat, ti, „házas emberek”! –mondta ironikusan, majd gyorsan hozzátette: - Meg a nem házasok is bújjanak el! Kettyinteni járunk ide, nem dolgozni? Na mindegy, további jó étvágyat.

Ezzel tőlük kicsit messzebb, a mellettem lévő asztalhoz ült. A pincérlány mellette termett, leadta a rendelését, utána pedig a telefonjával babrált.

- Nem igaz, hogy még ez az idióta ketyere sem úgy működik, ahogy én akarom –szólalt meg magyarul.

Na, -gondoltam- megvan az én emberem! Felálltam, és lassan közelítettem felé.

- Szia! –szólítottam meg, amikor mögé értem. Kicsit megijedt, de aztán felnézett, és elmosolyodott.

- Te is magyar? Szia! Hozd ide a cuccodat, gyere, ülj le! –mosolygott rendületlenül, én pedig úgy tettem, ahogy kérte. – Hogy kerül egy magyar lány Francorchamps-ba?

- Igazából csak kirándulok, mert a legjobb barátom jelentkezett egy állásra a Ferrari-hoz, én pedig elkísértem őt. Pontosabban anyámmal összebeszéltek, és megszervezték, hogy szülinapomra ide jöjjünk.

- Jaj, de izgi! –lelkesedett fel. – Viszont annyira nem tűnsz boldognak…

- Valóban nem dob fel a tudat, hogy a legjobb barátom járni fogja a világot, szinte szüntelenül, és alig fogok vele találkozni. Boldog szülinapot, nemde? –húztam fel cinikusan mosolyra az ajkaimat.

- Jaj tényleg, Isten éltessen!

- Köszönöm!

- És, ha átöltözöl valami sötét-fehér összeállításba, még ajándékot is adok neked. Gondolom hallottad, ahogy a srácokat kiosztottam – mondta lelkesen, mire elnevettem magam.- Tudod, hiány van a részlegemnél az ilyen csinos lányokból, mint amilyen te vagy. Illetve, ha jól értettem, akkor nagyon nem ízlik neked az a gondolat, hogy távol legyél a barátodtól, úgyhogy ha most átöltözöl, akkor erre a problémára is megoldást találunk –kacsintott, amit egy puszival díjaztam. – Ja, amúgy Linda vagyok –kiabált utánam.

- Norina – mondtam félig visszafordulva. 

Színfalak mögött - IV.

Ha Vettel a hétvégén megszerzi második világbajnoki címét (nem kevesebb, 2!!!!), akkor jövök még egy résszel. :) Ezt még mindig szenvedélyből írtam, azért olyan, amilyen...
Innentől már élhetek német barátom szavaival, hogy "Udv a vilagomban!" :))

A leszállást végigaludtam, Dávid akkor keltett fel, amikor már csak a „felállunk, és lebattyogunk a repülőről” rész volt hátra.

A monumentális főépületben megszereztük a csomagjainkat, rendeztük a formalitásokat, fogtunk egy olyan taxit, amelynek a sofőrje beszélte az angolt. Egyszóval: csak az ekkor szokásos dolgokat tettük.

Bő fél óra autókázás után, hajnali 5 óra körül megálltunk egy látszatra közepesnek ítélt szálloda előtt. Szívesen szálltam volna meg ötcsillagosban, de anyagi hátterünket ismerve… Örültem, hogy nem sátrat vertünk magunknak!

Dávid amúgy is szabadkozott, amiért ilyen „középszerű” hotelt választott, és azért is, hogy egy szobában kell aludnunk.

- A repülőjegy és a hétvégi bérlet mellett csak ilyen telt az örökségemből –mondta.

- Örökség???

- Ja, igen, kipurcant valami olasz üknéném, és ott az a szokás, hogy a legfiatalabb rokon örököl. Nem volt túl gazdag nő, ahogy az örökség is mutatja…

- Oké, felfogtam. Másik kérdés: hétvégi bérlet? Mi a halál az?

- Édes, nem képzeled, hogy kihagyom azt az F1-es versenyt, aminek a királya a kedvenc csapatom egyik versenyzője volt!  

- Jogos. Viszont én marha fáradt vagyok, és az is idegesít, hogy ennek a hülye Franco-akármi városnak sem tudom a nevét, én, aki földrajzot akart tanítani érettségi után… -sóhajtottam kissé csalódottan.

- Gyerünk inkább befele Nori, ne földrajzozz, mert pia szagunk is van, álmos is, éhes is vagyok, holnap, akarom mondani ma pedig korán kelek. Szóval – felemelte mindkét bőröndöt, és elindult befele- gyerünk!

Szó nélkül álltam mögötte, amíg bejelentkezett és elkérte a kulcsokat. Akkor is csak egy halk sóhajt hallattam, amikor a liftre egy „out of use” tábla volt kifüggesztve, ami azt hivatott jelezni, hogy nem működik. Így muszáj volt lépcsőn felmászni a 3. emeletre. Ez pedig nem kis kihívás volt hulla fáradtan…

Amíg én megnéztem a bőröndöm tartalmát (és körülbelül hatszor fojtottam meg képzeletben anyát), Dávid lezuhanyzott. Én gyorsan végeztem, és szerencsére –férfi lévén- Dávid sem sokat vacakolt, így megfordítottuk a felállást: én áztattam magamat a víz alatt, ő pakolászott a bőröndjében.

Bő fél órát sikerült eltöltenem a fürdőszobai teendőimmel, ezért arra számítottam, hogy Dávid már rég elterül majd az egész ágyon, mint a nagy Alföld. Kiérve a fürdőből viszont nem volt sehol a barátom. Valószínű, hogy éhen volt halva, rendelésre pedig ilyenkor (reggel 6 óra) még nem hoznak  reggelit, így fel kellett derítenie a terepet.

Én nem voltam éhes, úgyhogy felvettem egy bő pólót és egy franciabugyit, megágyaztam, felkapcsoltam a duplaágy másik oldalán az éjjeli lámpát, aztán bemásztam az ágyamba, és felvettem a szokásos alvópózom: bal oldalamra feküdtem, majd beszorítottam a takarót a lábaim közé. Dávid előtt nem voltam szégyellős, melltartóban és bugyiban bármikor mutatkoztam.

Már félálomban voltam, amikor meghallottam, hogy nyílik az ajtó, majd csukódik. Dávid halkan elbotorkált a bőröndjéig, valószínűleg megkereste a pizsamáját (ami nála is egy póló volt, és a boxere, amit minden bizonnyal már fürdés után felvett), majd éreztem magamon a tekintetét. Gyorsan behunytam a szemem, és alvást tettettem.

- Tudod Norina – súgta, csak úgy magának, miközben leoltotta a lámpát, és lefeküdt az ágyra -, ha nem félnénk az érzéseinktől, talán nekünk is lenne esélyünk, együtt.

Nem tudtam mit kezdeni ezzel a mondattal. Vagyis, átjártam ától zéig minden betűjét, de mindig más eredményre jutottam, úgyhogy arra az elhatározásra jutottam, hogy „aludtam”. Nem is hallottam semmit… 

Színfalak mögött - III.

Éppen akkor ébredtem fel, amikor elhaladtunk az „Üdvözöljük a Liszt Ferenc Repülőtéren!” feliratú táblácska mellett.

- Felébredtél? –húzott ki egy hajtincset Dávid az arcomból.

- Mint ahogy a mellékelt ábra –itt magamra mutattam – példázza, igen, felébredtem.

- Na, akkor amíg ilyen félkómás vagy, és az epés megjegyzéseidet a nyelved megakadályozza, vázolom, hogy mi a szitu.

- Te lány, én meg fiú, vagy melyik rész jön most? – utaltam Fluortól a Mizu című számra, amit annyira utáltunk, hogy már jól esett hallgatni. Elég gyenge poén volt, beismertem én is.

- Haha. Szóval, az van, hogy állásinterjúra megyünk. T/1, azaz mi, érted? Tudod, a hétvégén Belgiumban lesz a Forma1, és minden azzal együtt járó hacacáré. Olvasgattam a híreket, felléptem ilyen-olyan hivatalos oldalra, és megakadt a szemem egy álláshirdetésen. A Ferrari szakácsokat keres, olyanokat, akik velük utaznak, és a helyszínen sütnek-főznek. Azt gondoltam, mivel megvan a végzettségem, plusz ugye anyu révén perfekt az olaszom, megpályázom az állást. Írtam nekik egy e-mailt, csatoltam hozzá az önéletrajzomat, majd vártam. Két héten keresztül minden órában megnéztem a leveles ládámat, de csak nem akart jönni a válasz, így alábbhagyott a lelkesedésem. Másnap nézem a fiókomat, és ott volt a levél! Alig akartam elhinni Noresz! Engem, és másik 49 szakácsot behívtak egy meghallgatásra Belgiumba! Szívem szerint minden élőt és mozdíthatót megcsókoltam, de legalábbis megöleltem volna…

És csak mesélt, és mesélt. Miután megtudta, hogy el kell utaznia, megkérte anyut, hogy segítsen neki megszervezni mindent, hiszen „az nem történhet meg, hogy egy ekkora buliból kihagyjam az egyetlen nőt az életemben” –hogy az ő szavaival éljek. Anyu persze rögtön gratulált neki, és támogatásáról biztosította. Így kerül a bőröndöm a csomagtartóba…

- Hogy mi? –sikítottam fel ennél a résznél.

- Relax Noresz, relax –csitított, miután a taxisofőr irgalmatlan szemekkel nézett hátra. – Anna összepakolt neked pár cuccot, amíg mi csocsóztunk.

- És amíg én azt hittem, hogy pasival enyeleg…Szép, mondhatom! –tettem a felháborodottat.

- Elnézést kérek – szólt közbe a sofőr-, de megérkeztünk.

- Köszönjük! –feleltük egyszerre.

Kirángattuk a két bőröndöt (Dávidét és az enyémet), kísérőm rendezte a fuvarozás költségeit, aztán elindultunk a repülőtér bejárata felé. Ha sejtettük volna, hogy mekkora kalandnak nézünk elébe…

Már fél órája száguldunk a fellegek felett. A gyomorgörcsöm teljesen megszűnt, a hányinger is alábbhagyott, a fülem sem haragított tovább a monoton zúgásával, és az agyam sem riogatott az olyan teóriájával, miszerint egy légi útkereszteződéshez érünk, ahol egy másik repülő nem adja meg nekünk az elsőbbséget, és összeütközünk. Halkan felnevettem azon a gondolaton, ami tíz perce inkább sírásra görbítette a számat. Lám, milyen gyorsan változik az ember…

- Miért nem alszol Norina? –tette fel a kérdést kissé kótyagosan Dávid, miközben felemelte a párnájáról (értsd: bal vállamról) a fejét.

- Félek –feleltem teljesen őszintén, és meglepően egyszerű hangszínnel.

Hirtelen megnőtt az érdeklődése irántam, és mintha aggodalom cikázott volna jobb fülétől balig. Ezzel egy pillanatban fordult a kocka: a vállára húzott, és én használtam őt kispárnának.

- Ne haragudj, eszembe sem jutott, hogy ijesztő lesz a…

- Nem a repüléstől félek. –Ezen igen meglepődött Dávid, így rögtön helyesbítettem. – Vagyis már nem félek a magasságtól, mondhatni megszoktam. Viszont, az a tudat, hogy te megkapod álmaid munkáját, ezzel együtt megnyered azt is, hogy alkalomadtán több ezer kilométerre leszel tőlem, szebbnél szebb tájakon jársz, jobbnál jobb nők fognak hemperegni az ágyadban, a hülye magyar barátnőd pedig monoton tanít, majd amikor hazaesik hulla fáradtan, délután 4 órakor, rájön, hogy nincs mellette az a valaki, aki hozna egy kis változatosságot az egyhangú hétköznapokba. Persze tudom, telefon, de nem hiszem, hogy három órás repülőút, két kufirc, és tizenkét óra munka mellett olyan nagyon sok időd lenne rám, és az unalmas problémáimra… Tudod, attól félek, hogy elvesztelek.

Alighanem gondolkozott rajta, hogy mi bíztatót mondhatna, de hang nem jött ki a száján. Így inkább kiegyenesítettem a hátamat, majd visszafeküdtem Dávid mellkasára.

- Viszont – szóltam újra hozzá – ha döntened kell köztem és a karriered között… Nos, én elegánsan félreállok.

- Erre nem lesz szükség Norina. Ha megkapom az állást, majd kitalálunk valamit. Elég a problémával akkor foglalkozni, amikor már létezik…

Icunak ajánlva, aki alig pár nappal idősebb tőlem. :DD 

Sajnálom, hogy nem tudok pikánsabb részt hozni, de... :S :( Próbálkoztam egy katalán bikás novellával is, de.... :S :(