Teenage Dream

IV. fejezet

Helyzetjelentés: ülök a hármas villamoson, és pukkadozok. Utazásom célja: működőképes mikrofon vásárlása a pubba, ami nagy nehézségek árán sikerült is. Pukkadásom tárgya: egy pasas 4 perce és kerek 16 másodperce rajtam röhög –na, nem mintha számolnám. Akkor kezdte, amikor a telefonomat beejtettem a jegeskávémba. Szerintem is rettenetesen vicces.

Szerencsémre (vagy inkább az övére?) a következő megállónál leszállok. Bár lehet, hogy véletlenül ráborul a telefonos – jeget emlékfoszlányokban tartalmazó kávém az ő tökéletesen vasalt Red Bullos ingére (egymilliós kérdés: én miért nem tudok így vasalni?). 

Leszálláskor csak egy kicsit nekikoccoltam a vállamat a felsőtestének –jobb a békesség alapon-, mire csak egy igazán szívdöglesztő mosolyt, illetve egy hatalmas akcentussal elhadart „excuse me, miss” volt a válasza. Teljesen megkedveltette magát velem, ugyanis még a villamosról is segített leszállni. Az viszont nem tetszett, hogy teljesen belemászott a tekintetével a dekoltázsomba. Soha nem voltam még zavarban, miért egy bájgúnár miatt esnék bele ebbe a csapdába? –tettem fel magamnak a költői kérdést, miközben a tekintetemet az órámra vonzotta valami. Ez alatt két dolog történt: a villamos ajtaja becsukódott, így a tökéletesen élére vasalt inges férfi eltűnt; illetve a csekély agyamba beötlött a felismerés: Dani kitekeri az ép lábamat is, azon egyszerű oknál fogva, hogy ismét kések. Pedig nem szokásom, csak néha. Na jó, az esetek döntő részében kések, de soha nem ismerem el.

- Késtél, kerek f… -fogadott Dani az ajtóban, én azonban egy szúrós pillantással csendre intettem.

- Ismerem az órát, oviban megtanították, bármilyen hihetetlen. Viszont, az éneklésre azt hiszem, készen állok, ha ez mentségem lehet. Már amennyire fel lehet erre készülni. Szóval, rakd össze a technikát, itt van ez a drága mikrofon is. Addig, legurítok valami erőset, és nem érdekel, hogy munkaidőben nem iszunk. Múltkor említetted, hogy van még az eredeti svájci abszintból… -mondtam testemmel félig visszafordulva, de már célként kitűzve a pultot.

Éppen, hogy le bírtam tuszkolni a torkomon egy kortynyit, Dani már a mikrofonba ordította a nevemet:

- És megkérem Szabó Laurát, hogy fáradjon fel a színpadra –mondta, miközben bájos mosolyt lövellt felém.

A „egy ütéssel elintézem, hogy ne legyen Colgate mosolya” gondolattól kezdve az „egy mozdulattal impotenssé teszem” gondolattal bezárólag minden átfutott a fejemen. Viszont tűrtem. Ő sem járt volna jól egyikkel sem, és én sem, úgyhogy kecsesen elballagtam mellette –már amennyire a gipszem engedte-, majd Peti, a másik pultos srác segítségével felültem a bárszékre, ami a napom további részére a munkahelyemül szolgált, a maga egy méterével, és körülbelül 40 centis átmérőjével.

Kényelmesen elhelyezkedtem, jobb kezem mellé kaptam a srácoktól egy kicsi asztalt is, amin víz volt, és pár szem gyümölcs, elvégre enni-inni kell.

Amikor mindent tökéletesnek ítéltem, intettem Daninak, hogy válasszon ki egy dalt, ezáltal tulajdonképpen rá bíztam magam. Előttem, gondosan elrejtve volt egy kis monitor, úgynevezett súgógép, amit én látok, a nézőközönség nem, így a baki lehetősége a nullával szinte egyenlő.

Egészen jól éreztem magamat, amíg meg nem jelent a képernyőn az elindított szám címe: Whitney Houston – I’ll always love you.

Nem lesz egy könnyű menet –sóhajtottam magamban, majd elkezdtem énekelni. Valahogy, megmagyarázhatatlan úton-módon jött valahonnan a zsigereimből. Annyira magaménak éreztem a dalt, hogy nyugodtan elkalandoztam, és újrajátszottam a mai napot a fejemben. Pontosabban egy dolog ugrott csak be: a délutáni ténykedésem a villamoson. Utólag visszagondolva, nem is volt rossz pasi. Viszonylag magas, szőke hajú, kék szemű (ha múltba ragadottan élnék, akkor könnyedén minősíteném tökéletes nácinak…), irtó helyes képe alapján anyuci kedvencének is beillene, de a csajozásról alkotott álomképembe is tökéletesen beillik a srác. Igazából, pont az esetem…

Mire ezt végiggondoltam, tapsviharban tört ki a kávézó. Nem értettem, hogy minek örülnek ennyire, így Danira néztem, aki szintén fülig érő szájjal vigyorgott, és tapsolt. Ezek szerint elénekeltem?

-Zseniális vagy, kicsi lány –jött oda hozzám Peti, miután elénekeltem még egyhuzamban hat dalt. – Gyere, pihenj egy kicsit, és nézd meg, hogy milyen kártya lóg ki a sortod zsebéből. Pár kamasz kölyök vette észre –majd lesegített a székről.

- Micsoda? Kártya? –Hátranyúltam, és tényleg ott volt egy pici papírlap, rajta hanyag kézírással egy német telefonszám, alatta: „hívj, ha vettél új telefont… a jegeskávés Nokia az életben nem fog újra bekapcsolni :-)” állt üzenetként, és egy név: Sebastian…

Teenage Dream

Megjavult a bloggerem, éjlájlá! Ezt a részt rakom ki, ennek a végével már elindul a cselekmény, legalábbis bízom benne, hogy nincs tehetségem a további húzáshoz, mert már én unom :DD Amúgy, aki kombinatív, és unatkozik, az kezdhet gondolkozni bizonyos összefüggéseken ;)

Frissről ne kérdezzetek, egyelőre ez van csak kész :) És ezt sem olvastam át...

Extra unalmas, extra gagyi, de az enyém :D

III. fejezet

Hol vagyok? Nem tudom. Mit keresek itt? Még annyira sem tudom…

Ezt, a „magamba fojtom a nevetést, mert nem szabad felvisítanom” típusú kuncogást, ami valószínűleg felriasztott az álmaim közül, ezer közül felismerném: Danihoz tartozik. Ebből egyenesen következik, hogy itt van a közelemben, ergo nem vagyok egyedül. Éppen ezért nyugodtan nyitottam ki a szemem.

Az elém táruló kép is csak egy picit volt meghökkentő: egy középkorú férfi nyúlkált alattam, szó szerint, és talán a testhelyzetemen próbált változtatni. Segítőkész emberként oldalra fordultam, amire egy őszinte röhögés volt Dani reakciója.

- Mi a baj? –könyököltem fel az ágyon, miután szememmel megtaláltam Danit.

- Semmi, semmi. Csak az ápolód körülbelül húsz perce szenved azzal, hogy az oldaladra fordítson. Aztán ahogy te könnyedén megtetted… az arckifejezése… -Nem tudta befejezni a mondatot, mert elkapta egy újabb nevetési roham. Pasiból van…

- Kackacbankukac –ironizáltam a röhögését, majd az ápoló fele fordultam. –Uram, megkérhetem, hogy hagyja abba a matatást? Marhára idegesít, hogy idegen kezek nyúlkálnak alattam. –Persze előbb beszéltem, mint gondolkoztam, úgyhogy picit elpirultam a félreérhető mondatok miatt. Szerencsémre az ápoló sokkal vörösebb színt vett fel, és frenetikus gyorsasággal húzta ki kezeit alólam, majd egy halk elnézés után szélsebesen távozott a szobából.

- Elárulod, hogy miért vagyok itt? –törtem meg a legkézenfekvőbb kérdéssel pillanatok múlva a már-már kínosnak is mondható csendet.

Válasz gyanánt bólintott egy aprót, majd pár másodperc alatt rendezte sorait, összeszedte gondolatait, és elmesélte a versenyünket, majd azt, hogy megijedt, mentőt kellett hívni hozzám, őt majdnem bevitték a rendőrségre emberölési kísérlet miatt…

- Huhh –hallattam a roppant értelmes reakciót.

- Ennyi? –lepődött meg őszintén Dani. –Azt hittem, hogy minimum Japánig üldözöl a hülyeségem miatt.

- Én inkább gyerekesnek nevezném ezt, nem hülyeségnek. Viszont, ha azt hiszed, hogy ennyivel megúsztad, akkor tévedsz! –Igyekeztem a leginkább brutalitásra hajazó hangnememet elővenni, több-kevesebb sikerrel. –Ha kikerülök innen Dani, és leszedik a lábamról ezt az őrült hülye gipszet…

- Ami amúgy azért van ott, mert eltörted a lábad… -szúrta közbe, majd amikor folytatni akartam a fenyegetőzést, hadarva hozzátette: - és ne lepődj meg, de a nyakadon is van merevítő. De ne legyél nagyon mérges, neked még ez is jól áll!

- Ja, szuper. Nem elég, hogy járni nem tudok, még a harminc fokokban is sálat kell hordanom. De nem is ez a poén! Hogy fogok így egyetemre menni, dolgozni? A tömegközlekedés maga a megtestesült orgazmus egy magamfajtának amúgy is, nem még törött lábbal! Ja, amúgy meg pincérnő is vagyok. Egyik kezemben a mankón támaszkodjak, a másikban pedig a tálcával egyensúlyozzak? Kész balerina leszek, mire leszedik!

- Szusza Bells, valahogy megoldjuk, ezt megígérem! Egyrészről szívesen hordozgatlak a kocsimmal, majd apának kitalálok valami kampányszöveget. Melóval kapcsolatban meg… majd beszélünk a főnökkel. Ennyire kegyetlen ő sem lehet.

- Ezt úgy mondtad, mintha nem ismernéd Meklárent! Brümm-brümm! –tettem hozzá kezdetben nevetve, majd felsikítva a fájdalomtól. Valószínűleg a nyakam nem bírta a nevetést.

- Bells, maradj nyugodtan! Hívok nővért, hoz fájdalomcsillapítót, jó? Attól kiütöd magad, és nézhetlek, miközben alszol. Néha olyan többszörösen összetett mondatokat alkotsz, hogy komoly kisenciklopédia…

- Elég a rizsából –szóltam közbe erélyesen, pironkodásomat leplezve ezzel. Dani engem les, miközben alszok? Még egy rúgás jár neki, ha leveszik a gipszem. –Szólj annak a nővérnek, hogy jöjjön ide, de marha gyorsan.

Szerda reggel van, 7 óra lesz 3 perc múlva, szokás szerint kihagytam a reggeli kávémat (remélem, hogy lekapcsoltam a kávéfőzőt…), elfelejtettem magammal hozni a telefonomat, késésben is vagyok –ugyanis 3 perc múlva nyitva kell lennie a Yellow nevű pubnak, ahol dolgozom vagy dolgoztam máig-, és a gipszes lábammal is beleléptem az egyetlen pocsolyába, ami nyár közepén elég abszurd. Lehet ettől szebb napom?

Amúgy igen, tegnap este hazaengedtek a kórházból. Ott is megunták a képemet, bár ez nem meglepő.

- Késtél kerek 21 percet és 42 másodpercet. Mi a mentséged? –támadott le a főnököm, mihelyst beértem a pubba. – Bár Bella, tudod mit? Már nem érdekel a magyarázkodásod. Amúgy, már rég ki lennél rúgva, ha nem lennél ilyen dögös, és a vendégek fele nem a te mosolyod miatt járna ide. Következtetés: ha meghízol, vagy történik valami a fogaiddal, rögtön repülsz. Ja, és beszéltem Danival, elmondta, hogy milyen balfék vagy. Viszont azt is megtudtam, hogy tudsz énekelni, szóval itt a mikrofon, és tűnj fel a színpadra! Amíg le nem kerül a lábadról a gipsz, addig ez lesz a feladatod, természetesen félbérért. Na szép napot!

- Marha szép lesz… -jegyeztem meg középhangosan, a főnököm távolodó alakját figyelve.

Biztos nem volt gyerekszobája –nyugtattam magam.

Teenage Dream

Ezzel a fejezettel beindulnak az események :)
Igazából 0 tartalma van a fejezetnek, de ez legalább jellemzi a kedvemet... :)

II. fejezet

- Bella kedves, ébredj fel, itthon vagyunk! –hallottam meg Dani hangját valahonnan a messziségből.

Igyekeztem gyorsan reagálni a szavaira, de előtte össze kellett szednem magam. Gyors helyzetfelmérést végeztem. Ennek köszönhetően rájöttem, hogy Dani autójában ülünk a házunk előtt, és valószínűleg megint elaludtam. Viszont emlékezetemben az volt az utolsó kép, hogy a pubban beszélgettünk. Kész rejtély az életem, nem?

- Bells, Bells, kelj már fel! –lökdöste újra finoman a vállamat, azonban én alvó kislányt tettettem. – Oké, felviszlek az ölemben a hatodik emeletre, de két hétig tied az összes házimunka.

- Jó, jó –tértem magamhoz a házimunka szóra.- Ébren vagyok már, na.

- Persze, a liftnek is hétfőn kell elromlania, véletlenül sem szombaton, amikor karbantartás van, á, minek is –bosszankodtam, amikor felfogtam, hogy fel kell másznom a hatodikra, a saját lábaimon.

Dani csak megmosolyogta a bosszankodásomat, majd kipattant a kocsiból, megkerülte azt, kinyitotta az én ajtóm is, és kirángatott az ülésből. Meg vagyok róla győződve, hogy nagy lendülettel húzott ki, mert másképp nehezen sikerült volna kiszednie a meleg bőrülésből.

- Már csak három lépcsőforduló Bells! –mondta fülig érő vigyorral Dani, mikor már teljesen elegem volt a jobb láb emel - bal láb emelből.- Gondolj arra, hogy eggyel több szelet sütit ehetsz holnap, és a mászás hátsó feled is formálja!

- Valahogy ez sem vigasztal most. Egy lépcsőfokkal nem megyek tovább, az biztos. Hulla vagyok, ráadásul az egyensúlyozás sem az erősségem 12 centisben. Ezen a szent helyen megállok –így is tettem, de aztán újra elindultam. - Vagyis még elmegyek addig a fordulóig, ott bekopogok, és szállást kérek, asszem a vén pedomaci lakik itt. Te menj csak tovább, nyugodtan!

- Bella, húzd a segged felfele rohadt gyorsan. Különben is, a negyediken leszünk négy… három… kettő… egy… Már alig két emelet! Azon meg versenyzünk, jó? Egy hétig az csinál minden házimunkát, aki veszít, jó?

- Wáberer Dániel… Szerinted nekem ehhez mennyi kedvem van? –ültem le a következő lépcsősor legaljára.

- Nem érdekel, őszintén megmondom. Három, kettő, egy… Verseny indul!

Általában jó a reakcióidőm. A hangsúly az általábanon van. Kedd hajnalban, laza 18 órás ébrenlét után ne várja el tőlem senki, hogy azonnal kapcsoljak! Nem is tettem meg, inkább átgondoltam, hogy mi vár rám az elkövetkezendő egy hétben, ha most nem rohanok Dani után, és előzöm meg.

Az előttem megjelenő képre a rettenetes szó is igen gyenge kifejezés, úgyhogy eszeveszett lépcsőzésbe kezdtem, ami magas sarkú cipőben nem bizonyult a legjobb választásnak, annyi eszem pedig nem volt, hogy megszabaduljak tőle, így Lady Gagát megszégyenítő mozdulatsorokkal vágtattam felfele a lépcsőkön…

Nem is volt semmi probléma, lassan, de biztosan haladtam felfele. A stratégiám igen egyszerű volt: a lépcsőket figyelni, haladni előre, szélsebesen, de fenntartani közben az egyensúlyt. Nem is volt problémám vele, egészen az 5. emeletre érkezve.

Ott ugyanis Dani egy felmosó nyelével elém ugrott, én pedig az ijedtségtől hátrahőköltem. Rám abszolút jellemzően félreléptem, egyensúlyom felborult, hátrazuhantam. Magatehetetlenül gurultam végig a lépcsőfokon, ám magamban még tízig elszámoltam: ennyiszer éreztem a fejem koppanását a lépcsőfokon…

- Laura Sophie Taylor a neve, és angol-magyar állampolgár. Az én nevem pedig Wáberer Dániel, és a lakótársa vagyok.

- Ha jól tudom, akkor már leírta a kollégámnak, hogy mi történt, igaz? –szólalt meg közvetlenül a fülem mellett egy érces hang. Nem volt egy túlzottan kellemes érzés.

- Így van, biztos úr!

- Rendben, akkor vihetik! –adta ki az utasítást az érces hangú rendőr –mint kiderült.

Aztán elindult alattam a föld… 

Miheztartás végett

Elnézést, hogy ilyen sokáig nem jelentkeztem, de meg volt halva a bloggerem, és ezért nem írtam komit azoknak, akinek akartam, eddig! Ma ugyanis csodák csodájára be tudtam lépni, és tadáám, everything is ok :)

|Később valszeg jelentkezek egy résszel :) |

Az elmúlt pár napról is szeretnék írni. Egyedül Kathynek (aka Kitti, Ket) meséltem erről az egészről, de MIATTAD (bocsánat, annyira lealacsonyodott a szememben, hogy nem írom ki a nevét) tisztába teszem az egészet.

Hétfő délután rám írt Facebookon egy ismerősöm (az előbb említett, aki azt sem érdemli meg, hogy megnevezzem), és letámadott, hogy miért lopom a sztorit. Persze, köpni-nyelni nem tudtam, nem is tudtam mire vélni a kirohanását. Miközben azt ecsetelte, hogy mekkorát csalódott bennem, blablabla..., a fejemben olyan gondolatok kavarogtak, hogy valaki belelát a fejembe? 

Mindegy, amikor kinyávogta magát, kértem tőle, hogy adjon már valami támpontot, ami alapján én is meggyőződhetek arról, hogy lopom a történetet (vicces, nem? :D). Nem mondom, hogy nem ment fel bennem a pumpa, de megpróbáltam józan maradni: tudtam azt, hogy én nem loptam. Mondtam annak a BIZONYOSnak, hogy a bloglopó bejegyzése az én bejegyzésem után jelent meg, de szegényke nem akarta felfogni...

Végül nem bonyolítottam túl a dolgokat, írtam két levelet a lopónak (egyet magyarul [szépen, kulturáltan], a másikat angolul [fuck your bictch mother... kezdetű dolgokkal] , mert ő pár szót megváltoztatva tette ki a magyart, majd azt lefordította még angolra... legalább gyakorolja az idegen nyelvet), ő pedig elnézést kért, és törölte mindkét blogot. 

El kell mondanom:

SOHA NEM ÁLLT SZÁNDÉKOMBAN LOPNI! Ha nem lenne ihletem, akkor inkább nem írnék, és ezt bebizonyítottam már többször is.

Bocsánat a kirohanásért, muszáj volt ezt ide kiraknom, remélem, HOZZÁD is eljutott. 

csóközön (bocs, erre most rá vagyok szokva :D)

Teenage Dream

Helobelo :)
Nem írtam bevezetést, mert még ahhoz is lusta voltam. A rész kritikán aluli, de ezzel nem okozok meglepetést... :)

1. fejezet

- A magyar polgári jog az autonóm jogalanyok mellérendeltségi kapcsolatából keletkező vagyoni viszonyok, a jogalanyiság és az ebből eredő személyiségi jogok szabályozásával… mit is csinál? Ja igen, foglalkozik. Úr Isten, hogy sosem megyek át ebből, az is tuti! –sóhajtottam fel, majd mérgesen a pulthoz csaptam a jegyzetfüzetem. A körülöttem lévők egy emberként hőköltek hátrébb a bárszékükkel.
- Látod Bells –fogta meg valaki óvatosan a vállam-, ez van, ha az ember nem halaszt egy évet.
- Kuss van Mr. Minden Héten Más Nőt Viszek az Ágyamba, oké? Én legalább tudással nehezítem a nyakam, nem AIDS-sel, illetve olyan picsákkal, akik utólag közlik, hogy csesztek a védekezésre, és terhesek, de nem merik megmondani az anyjuknak, hogy mi a szitu…
- Úh –szakított félbe-, úgy látom, piros betűs napjaid vannak. Ilyenkor tegyél ki egy táblát a nyakadba, hogy hagyj békén, és tudni fogom. Vagy, másik megoldás lehet az, hogy én is számolom veled… Mennyi is egy ciklus? 28 nap? Hogy is…
- Na, Dániel pajtás –szakítottam félbe én is-, most elég. Te szépen elpucolod a beled ahhoz a két szőke tyúkhoz, akik kirakatba pakolták a félmilliós melleiket, és megkérdezed őket, hogy mit akarnak inni, enni. Érhető voltam, vagy nyújtsam be kérvényként?
Költői kérdésnek szántam, de csak akkor indult el, amikor a szememmel jeleztem neki, hogy ha nem veszi fel a rendelést, akkor a golyói felugranak mandulának.

Dani egyébként igen jó arc, másfél éve egy lakásban is élünk, csupán három baj van vele: dúsgazdag szülők egyetlen kisfia; nem elég hogy gazdag, még jóképű is; pasiból van. Utóbbi a legnagyobb probléma, de talán ellensúlyozza a rengeteg jó tulajdonsága, mint például…
- Kegyetlenül jóképű vagyok, a stílusom lehengerlő, kockás a hasam, formás a hátsóm, széles a vállam, és mindenki azt hiszi a boxeremre, hogy akkorát rejt, amekkorának kinéz… -fejezte be szóban a gondolatomat, majd leadta a rendelést, ami két pohár ásványvízből állt. – Ja, és istenkirály vagyok, hogy ilyen rendeléseket hozok össze a kávézónak.
- Nem akarlak elkeseríteni, de annyira nem is lehetsz sem jóképű, sem tetszetős testű, ha van olyan nő, aki idestova másfél éve nem lágyult meg neked soha, és sajnos az is valószínű, hogy nem ebből a két szőke nőből lesz az e havi fizunk.
Persze az első fele kampányszöveg.
Minden hónap közepe fele eljön az, amikor teljesen a padlóra kerülök, és másra sem vágyom, hogy reggel én is őszintén nevethessek az ő kómás fején, ne csak ő az enyémen (ugyanis én rendszerint elalszom akárhol a fáradtságtól, és olyankor ő kelt fel), zongorista ujjaival a hajamat csavargassa, és amikor közlöm, hogy megint híztam egy kilót, akkor csak hozzám vágjon egy párnát, és vigyorogva megjegyezze: "betonkeverő vagy, de szeretlek".
Viszont minden hónap közepén –a legnagyobb szerencsémre- a szüleit látogatja meg, majd utána pár napig a tőlük kapott pénzt herdálja szét, azaz ekkor esélyem sincs rámászni, neki mindig van valami kurvaféleség, plusz a nap 98 százalékában részeg.
Persze neki is vannak rosszabb napjai, de olyankor én vagyok észnél. Mindketten tudjuk: nem szabad elrontani a barátságunkat, szerelmet pedig sosem fogunk egymás iránt érezni…

- A mai bevétel sem érte el az előírtat, és ez már hetek óta így megy! -fakadt ki a főnök egy picivel éjfél után, amikor már minden vendég elhagyta a pubot, és csak a dolgozók maradtak. –Nem lesz egy így rendben, nem fogom ezt annyiban hagyni. Remélem, ezzel mindenki tisztában van... -tartott egy kis hatásszünetet.- Mit is akartam? Ja igen, holnaptól, azaz keddtől személyzeti átcsoportosítások várhatóak, ha ez sem segít rövid időn belül, akkor bércsökkentés, leépítés. Igyekeztem világos lenni, kérdés nincs. Jó éjt! –Ezzel felkapta a kiskabátját, és dívaként kivonult a pubból. Beült a Mini Cooperébe, és másodszorra sikerült neki eltalálni az egyest, úgyhogy elindult. Újabban a tolatással meg sem próbálkozik; ami nem megy, azt kár erőltetni.
A főnök eltávozásával számomra, pontosabban Daninak és nekem nem ért véget a munkaidő. Még várt ránk a piszkos munka: felmosás, törölgetés, pakolászás...

- Szokás mondani, hogy jó társaságban csak úgy repül az idő, igaz Bells? -súgta alig hallhatóan a levegőbe Dani, miközben a vállamat rázta meg egy picit. Gondolom, hogy hoztam a szokásos formám: simán elaludtam az asztalok törülgetése közben. – Hát még alvás közben hogy repülhet az idő… -mosolygott rendületlenül.
- Bocs, hogy elaludtam, de… -beszéd közben ádáz csatát vívtam a szemhéjammal. 1-0.
- Hé Bells, nem kell magyarázkodnod, jó? -simított véig az arcomon.- Így is egy csoda vagy, más ember biztos nem bírna ki ennyi robotot, mint te. Én is csak azért nézek még ki ilyenkor is félig emberien, mert alszok 10-11-ig, de te fél 7-kor már talpon vagy, és mész az egyetemre. Ott leszívják az agyad, aztán jössz ide, ahol mindenféle hülye pöcs piszkál, többek közt én is. Te mégis tudsz még éjjel fél 1-kor is mosolyogni. Ráadásul ez a mosoly szebb és őszintébb, mint bármi. Illetve ez a mosoly az, ami megszépíti a hétköznapjaimat is.
Felelni nem tudtam rá; a meglepődöttségtől torkomon akadt a szó.
Soha nem gondoltam volna, hogy valaki csodának fog nevezni valaha. Dani szájából pedig különösen jól esett ezt hallani. Soha nem nyilvánított egyértelműen véleményt, egyetlenegy alkalommal nem hallottam volna becsmérelni őt, most ezt is átéltem. És rögtön a lecsó közepébe huppantam ezzel: én kerültem a górcső alá.
Eredménye: azt hiszem, nem ért találat…

Elbújjak vagy felesleges?

Haalihó :)

Tudom, hogy nagyon régen volt kint friss, de (igen. a kifogások ideje) rengeteg dolgom van, plusz bevallom, hogy sok kedvem sem volt kipakolni a részeket. Merthogy igen, vannak részek. Sőt, befejeztem a történetet :)
Viszont... Mivel nem vontam bele különösebben pilótát (alias nem egy love-story valamelyik pilóta és egy saját szereplő jóvoltából), és nem is lett csúcs szuper -már az elejét elcsesztem...-, úgyhogy arra jutottam a kb. 35. rész fele, hogy nem csinálok belőle Rómeó és Júliát, illetve Agatha Christie-feelingűt sem akartam (bocsánat, ezt most nem tudtam kihagyni, bár akinek szántam, az úgysem fogja felfogni :DDD), inkább csak magamnak elszenvedek vele. Ergo: nem hinném, hogy valaha is kint lesz a blogon :)
Apropó, blog... Van egy új ötlet a fejemben, amit írhatnék/kirakhatnék, csupán három probléma van vele... 1. ha valaki volt olyan elvetemült, hogy olvassa, és Fernando Alonso (őrülten utálom őt mostanában, bocsánat :DD) szurkoló, tutira megutál. Ezt pedig nem szeretném megkockáztatni :D 2. valószínűleg elveszteném a motivációm, 3. nagyon-nagyon csak a körvonalai vannak meg (mint amikor házat építünk; nos, nekem még csak az ország van meg, ahova építkezni akarok).
Viszont az tutira F1es-szerelmes-habosbabos rózsaszín (nnna jó, aki ismer, az tudja, hogy utóbbitól a falra mászok :D) lenne, és tutira olyan ötlet, amit még soha senki nem használt fel ---> egyedi. (Az egyedigés nem egyenértékű a fantasztikussággal.)
Viszont nagy a kockázat, úgyhogy nem biztos, hogy behúzom :)

Ennyi voltam, XoXo

(Hogy ez a bejegyzés mennyire jellemző lett volna rám, ha minden megjegyzésem benne hagyom, az hihetetlen kb. :DDD)

Boulevard of broken dreams - 24. fejezet

Csak a szokásos színvonalat hozom, bocsi :S
Innentől nem kalandozgatunk sehova, Chelsea hivatalosan is belecsöppen a F1 világába (egyébként ez az első fejezet, ahova írtam Wordbe magamnak megjegyzéseket... hát normális vagyok én? :D).



- Szóval, engedjétek meg, hogy bemutassam Chelseat. Kérlek titeket, hogy kezeljétek profi módon azt a tényt, hogy egy nő keze alatt kell dolgoznotok. Akinek nem tetszik, kérem már most jelezze, nem akarok ebből konfliktust. Ha kell, azonnali hatállyal felbontom a szerződését, senki nem pótolhatatlan –mindezt olyan tekintélyes, rendre utasító hangon mondta Chris, hogy mindenki vigyázzban ült. Még hogy nem tud fegyelmet tartani…
- És meg lehet fektetni a csajt? –kérdezte valaki semleges hangnemben, a leghátsók egyike volt.
- Az ő dolga, egyéni szociális probléma Dan –válaszolt készségesen Christian. Biztos hozzá van szokva az ilyen jellegű kérdésekhez. –Most viszont mennék, ugyanis van máshol is dolgom. Szépen bemutatkoztok, nem szemtelenkedtek srácok! Kérdés, óhaj, sóhaj, panasz? –körbenézett, majd amikor látta, hogy mindenki alig várja azt a pillanatot, amikor ő kilép az irodámból (tényleg az enyém, a nevem oda van gravírozva a kis fém táblácskába), és elkezdődhet a megismerkedési procedúra. –Látom senki semmit. Oké, akkor sziasztok!

Azzal, hogy Chris kilépett az irodából, minden bátorságom elillant. Én sem tudtam megszólalni, és ők sem. Kezdett roppant kellemetlenné válni a helyzet, amikor a két lány egyike megszólalt:
- Szóval szia Chelsea, üdv köztünk! Amanda Denilson vagyok, a főszakács. Amy, Mandy, Dennie becenevekre különösen, amúgy még a kutyára is hallgatok –majd egy fülig érő mosollyal kezet nyújtott.
- Az én nevemen ne lepődjetek meg, vagy csak magatokban. Amúgy Chelsea Pfeiffer-Speilberg, és bármit elviselek, csak ne legyek Chelsea –fogadtam el a nyújtott kezet, féloldalas mosolyra húzva a számat, mire a másik hölgy -akinek még a nevét sem tudom- kirobogott az irodából. Na, vele sem leszünk puszipajtások, az biztos.
- Ohh, Monika kisasszony eddig bírta, hogy a te búrád Chels jobban bírjuk, mint az övét! Ne is foglalkozz vele, egy hülye lotyó. Sajna az apja a Red Bullnál valami főfej, és nem lehet őt kiirtani a főpincéri állásból. Amy-vel nem lesz bajod, ő jópofa csaj. Ha kell, akkor viszont helyrerakjuk Monika-t is, általában nem sok esélyt adunk neki a főnökösdi gyakorlásához. Amúgy Ben vagyok, és ha megdönthetlek, akkor haverok leszünk.
Láttam rajta, hogy vevő a humorra, így az ö megnyilvánulásához hasonlóan szóltam vissza.
- Örülök Ben, és köszönöm az ajánlatot, de puhapöcsökkel nem foglalkozom.
- Nesze neked Beni baba. Fasza csaj vagy Chels, bírni foglak, legalábbis pár perc alatt az jött le, hogy normális vagy. Ja, amúgy Dave vagyok. Viszont azzal a szutyok nővel…
- Itt Monika-ra gondolsz, igaz? –kérdeztem vissza.
- Persze, hogy rá! Szóval vigyázz vele, nagyon kis szemétláda tud ám lenni! Plusz ha elkezdi lökni neked a hülyeségeit… Nem irigyellek kislány.
- Egy, nem vagy vagyok kislány. Ránézésre jóval fiatalabb vagy tőlem Dave. Kettő, hogy is van az a mondás? –Gondolj, gondolj, gondolj Chelsea! – Tudod, az ilyen Monika félék fecsegnek, a gyávák titkolóznak, a bölcsek pedig végighallgatnak másokat, Chelsy pedig visszavág, de persze akkor, amikor senki nem látja.

Jó pár órát elhülyéskedtünk, időközben az idősebb korosztály elment, így létszámunk lecsökkent 12 főre. Amy nem mert magamra hagyni a srácokkal, legalábbis ezt állította. Közben egészen nyilvánvaló, hogy odáig meg vissza van Bentől, és minden pillanatot kihasznál, hogy egy légtérben lehessen vele.

Őszintén megmondom, hogy csalódott voltam, amikor a takarítónő zárórát kért tőlünk, fél 1 fele. Meg lehet érteni őt, de én roppant jól éreztem magam a srácokkal.

Még a lámpafénynél átkutattam a táskám a telefonom reményében, így nem kellett kipakolni a táska tartalmát, hogy megleljem a sötétben. Helyzetjelentést akartam adni Candy-nek, már éppen a fényt adó gombot nyomtam meg, amikor Ben megbökte a vállam.
- Kislány! –szólított meg bátran így, mivel megengedtem nekik. Mi mást tehettem volna? –Lenne kedved eljönni velünk a kedvenc kocsmánkba? A fővárosban van, de ezen belül passzolom a helyet. Egy kis pincének tűnik a hely, de rohadt zúzós. Iszogatunk egy kicsit, ökörködünk. Kérlek szépen, ne kelljen egyedül hazacipelnem ezt a sok jövendőbeli részeg buzit! –aztán elővette a legcsábosabb mosolyát, amivel a lányok ágyába könyörgi be magát –gondolom én. De vajon jó ötlet elmenni velük?

Next

Nos igen, egy darabig biztosan folytatom a publikálást is, ezt kb. fél perce döntöttem el. Gondoltam kiírom addig, amíg meg nem gondolnám magam :D
Mellesleg írom, hogy -a lassan, de biztosan alapelv alapján- a főbb szereplők képei is kezdenek kikerülni. Azonban rengeteg olyan lesz, aki fontos, de annyira mégsem. Őket csak linkelni fogom (gondolok azokra, akiknek lassabb az internet, látjátok? ;)).
Akik ki lesznek rakva képpel: Chelsy, Candy, Seb, Kimi, Fer.

Említettem már, hogy ma lesz friss? Időpontot nem tudok mondani, de lesz! :D

XxX

(Kreativitás-hiány a címhez)

Háát, sziasztok! :)
Tudom, tudom, elegetek van már belőlem, de igyekszem magam még elfogadhatatlanabbá tenni xD
Szóval... igen nagy sötétség teng most a mellkasom közepén, nem kifejezetten érzem jól magam lelkileg (konkrétan egész álló nap bőgnék).
Illetve van egy másik ok is, amiért nem hozom a folytokat.
Teljesen értelmetlennek, fölöslegesnek tartom (mindenki ízlelgesse a számára tetszetősebb szót) a hülyeségem publikálását. Viszont van egy hatalmas problémám...
Chelsea karakterébe menthetetlenül beleszerettem (egoista vagyok, hát na), így "teljesen eltüntetni" az életemből 200%, hogy nem tudnám.
Nos, erre egy olyan megoldást gondoltam ki, hogy megölöm szegénykét (legalábbis a szemeitekben halott lesz), én pedig tovább írom a Wordben az életét, mintha misem történt volna ;) Így ti is jól jártok (mert nem kell olvasni), és én is (mert nem kell megszabadulnom tőle).
Vélemény?

Boulevard of broken dreams - 23. fejezet

Bocsibocsibocsi :)
Csütörtökön Dunakeszire készültem egész nap, és este meccs volt, ezért maradt el :)
Most viszont hoztam (igaz, továbbra sem szól semmiről...).


Pár perc fulladozás után végre újra tüdőmbe áramlott a levegő. Eddig ugyanis megakadályozott eme létfontosságú tevékenységben a röhögés.
- Candy, te komolyan ezt akarod rám adni? –mutattam fel a pólót.
- Miért ne? Egy farmerrel tökéletes lesz szerintem! Persze, mi más lenne, hisz tőlem kaptad!
Valóban, ő vette nekem a VB alatt. Nem bírta felfogni, hogy a hollandoknak és a németeknek szurkolok, de nem ám!
Egy spanyol mezt akart rám tukmálni, ami talán David Villa nevét viselte. Mondanom kell, hogy egyszer sem volt még rajtam?
- De hisz a Ferrariban ott van Alonso, aki spanyol! Legalább lesz egy ember, akinél bevágódsz. Bár Alonso kedvence Casillas. Nem baj, akkor is jó lesz! –győzködött tovább.
- Tudod mi a baj Candy szívem?
Gondolkozott, mert az ujjait tördelte. Candy és az agy használata igencsak két különálló fogalom, de értem mégis megtette. Hát nem imádni való?
- Persze, hogy én mekkora egy méretes barom vagyok! A Toro Rossohoz mész dolgozni. De hisz ott is van spanyol! Jaime! Hú, de jó pasi. És Jézusom, de szép…
- Candy, repdesek az örömtől, hogy ilyen széleskörű ismeretekkel rendelkezel. Csak az a baj, hogy én a Red Bull Racingnél fogok dolgozni, ahol zömmel angolok és németek dolgoznak. Ne kelljen már spanyol mezben feszítenem, ezzel párhuzamban az első napomon megutáltatni magam a dolgozókkal, okés?
- Jó, csak egy ötlet volt. Viszont nézd ezt a sárga felsőt! Azzal a farmerral tök jó lenne! Plusz ott a szandi, amit el akartam tőled lopni! Egyszerre elegáns, de annyira mégsem. Megfelel kisasszony?
- Persze Candy, Istennő vagy!
Majd összeszedtem a ruhadarabokat, és bevonultam a fürdőbe, aminek itt akkora az alapterülete, mint az én házam egészben. Durva, nem?

- Húúú! Ez… egyszerűen… dögös! –adott tömör, de velős választ Candy, miután teljes harci díszben megpördültem előtte.
- Biztos, hogy jó lesz? Nem túl kihívó? Illik az egyéniségemhez?
Nem tagadom, tele voltam aggályokkal. Mi van, ha mindenki egy szupermodellre számít? Vagy egy elvetemült plázacicára? Netán egy ereit felvagdosó EMOsra? Na jó, a szupermodellnek van a legtöbb esélye, de akkor is!
- Chels, nyugi van! Egy farmer sosem lehet rossz választás, kivéve amikor igen.
- Nyugodt vagyok, nem látszik?
Csak nevetett rajtam.
Megcsináltam még a sminkem, ami konkrétan egy nagyon gyenge, szinte már a mattal azonos szájfény volt, icipici pirosító, szempillaspirál, fekete szemceruza. A hajamat tök egyszerűen szétengedtem, aztán egy fésűvel nekiestem.

7 órára beszéltük meg Christiannal a találkozót, de én 6 óra 55 perckor a jövendőbeli irodám előtt róttam a köröket, mert nem ment a megnyugvás.
Nem volt nagy forgalom –kedd lévén- a folyosón, ami picit segített nyugodtan maradni (legalábbis azt próbáltam elhitetni magammal, hogy nem idegeskedem).

Aztán egyszer csak –derült égből villámcsapásként, de ez az én esetemben nem szokatlan- megjelent előttem egy 25-30 emberből álló csapat, élen Christiannal, és két nővel.
Amikor további női munkatársak után kutattam, kissé kétségek közé estem. Most én komolyan 30 pasival fogok együtt dolgozni? Atyám, borogass!
Újra meg újra átfutottam a szemeimmel az embertömeget, de tényleg csak két nő volt, akiket Chris előre rakott, valószínűleg hírmondónak (na jó, nyilvánvaló azért, hogy ne első látásra essek pánikba, hanem másodikra).
- Fiúk, lányok, ő itt Chelsy, a többit majd az irodában –szólalt meg Chris, majd kinyitotta előttem az ajtót, egy mosolyt dobott bátorításképp, majd beléptem az irodába.
Szívből remélem, hogy élve jutok ki innen…


http://www.jeanstyle123.com/wp-content/uploads/2009/11/Jeans-and-high-heeled-shoes-summer-four-collocation-solution-1.jpg
Valahogy így képzelem el a ruhát (a felsőt nem ennyire rikítóan, picivel több narancsos árnyalattal)

Szösszenet

Nem vagyok én ám ilyen depressziós kislányka, de amikor elolvastam...
Elképesztően döbbenetes adatok ezek...
A végéről rám minden igaz, és mégis elégedetlen vagyok ez életemmel.
Mától viszont nem panaszkodom egy mukkot sem.
(Friss tegnap [mába lógóan] volt, és csütörtökön lesz :) )

"Ha a világ egy falu lenne...


Ha a világ lakosságát egy száz lelket számláló faluba redukálni lehetne, és minden nép aránya megmaradna, ez a falu a következőképpen lenne összeállítva:

57 ázsiai

21 európai

14 amerikai (észak-, közép- és dél-amerikai)

8 afrikai

Lenne benne:

52 nő és 48 férfi

30 fehér és 70 nem fehér

30 keresztény és 70 nem keresztény

89 heteroszexuális és 11 homoszexuális

6 személy birtokolná az összes vagyon 59%-át és minden 6. az USA-ból származna

80 élne omladozó házban

70 lenne analfabéta

50 szenvedne alultápláltságban

1 éppen meghalna

1 éppen megszületne

Egynek lenne számítógépe

Egynek (igen, csak egynek) lenne egyetemi végzettsége


Ha a világot ilyen módon szemügyre vesszük, az elfogadás és megértés iránti igény nyilvánvalóvá válik.

A következőket is meg kell gondolnod:

Ha ma reggel felkeltél és akár egészséges vagy, akár beteg, jobb sors jutott neked mint annak a millió embernek, akik a jövő hetet már nem fogják megérni.

Ha még soha nem voltál egy csata veszélyében, a fogság magányában, a kínvallatás haláltusájában vagy az éhezés satujában, jobb helyzetben vagy mint 500 millió ember.

Ha templomba járhatsz anélkül hogy attól kéne félned hogy megfenyegetnek, megkínoznak vagy megölnek, szerencsésebb vagy mint 3 milliárd ember.

Ha van étel a hűtődben, ruha a testeden, tető a fejed fölött és egy hely ahol alhatsz, gazdagabb vagy mint a Föld lakosságának 75%-a.

Ha van pénzed a bankban, a pénztárcádban és a malacperselyedben, a világ legkiváltságosabb 8%-ába tartozol.

Ha a szüleid még élnek és még mindig házasok, akkor már tényleg egy ritkaság vagy.

Ha ezt elolvastad, akkor örülhetsz, hogy nem ahhoz a 2 milliárd emberhez tartozol, akik még olvasni sem tudnak."

Boulevard of broken dreams - 22. fejezet

Kis rásegítéssel (és a fél óra csúszásom elnézésével) ráfogható, hogy ez a keddi rész.
Hagyományt ápolok, ugyanis ismét übergagyi.
Ha valami hiba van benne, elnézést kérek, de hulla fáradt vagyok, és a lustaság eluralkodott rajtam xP
Azt hiszem, hogy mestere vagyok azon részek megalkotásának, ami nem szól semmiről :P
(Ne felejtsük el, utoljára Chels még a londoni kórházban volt, a brit nagydíj hetében!)


És valóban, a doki a Magyar Nagydíj hetére már mindenféle nyakmerevítő, és gerinctámla nélkül engedett utamra. Furcsa volt, hogy nem egy masszív vas- és gipszszerkezet tartja össze a testem, hanem a gerincoszlopom, de a lábaim hálásak voltak.

Kedd este volt az első találkozóm az én kezem alatt dolgozó csapattal, csapatommal.
Igazából nem tudtam, hogy mégis milyen ruhában jelenjek meg, mennyire illik sminkelni magam, ilyesmi. Egy biztos volt: rengeteg pasi –és lehet, hogy csak az- fog körülvenni. Így a kihívó stílus alapból kilőve (bár úgy gondolom, hogy öltözködés terén sikerült megtalálnom az arany középutat, ha már más téren nem, itt legalább összejött). A magas sarkú cipő biztos, mivel aminek nincs legalább három centis sarka, abban nem tudok menni. Ezzel szemben érdekes, hogy alkalomadtán egy 10 centis is meg tud tréfálni (a küszöböket egyenesen gyűlölöm).
Végül másfél óra kőkemény tanakodás után úgy döntöttem, hogy felhívom Candyt, ő az én mindenkori és utánozhatatlan stylistom. A harmadik csörgés után viszont valaki kopogott az ajtón.
Egy francia bugyi volt rajtam, felül egy melltartó, amire gyorsan rákaptam az alvópólóm, amin „Alcohol, drugs, Rock’ n’ Roll, and f**king on the street” felirat volt olvasható., majd óvatos léptekkel megközelítettem az ajtót. Olyan lassan néztem ki a kukucskálón, mintha minimum az életem múlna azon, hogy ki áll az ajtóm mögött.
Amikor megláttam, ledöbbentem, majd egy őrült jót nevettem magamon. Mégis kit vártál Chelsy? –kérdeztem magamtól.

- Chels beengedsz, vagy hagyod, hogy még egyszer végignézzen rajtam az a pedofil állat szomszédod? –Az érintett erre fülét-farkát behúzta, majd Candyt képzeletben még egyszer végigtapizta, és becsukta maga mögött az ajtót.
Egy ölelés után ő is belépett a lakosztályomba (bezony ám!), majd szétnézett.
- Atyám, borogass! –szólalt meg két perc után. – Ilyen kupit sem láttam még ott, ahol te vagy!
- Candy, ne akassz ki! Te komolyan a kupin vagy fennakadva?
- Dehogy a kupin! –majd őrületesen magas hangon felvihogott. –Ahhoz otthon már hozzászoktam. Viszont a ruháid mindig katonás rendben vannak a szekrényedben, vagy sehogy! Most pedig itt egy ruhadarab, ott egy szandál, ami rohadt jól néz ki, és el fogom lopni tőled -mondta halkulóan.
- Na, legalább már tudom, hogy hova tűnnek a ruháim… És arra is rájöttem, hogy lakatot kell tenni a gardróbomra.
- Felesleges Chelsy, a gatyáid úgysem jönnek rám. Gigantikusan kis méretű hátsód van. Múltkor rájöttem, hogy a sok sport mégis jó valamire. Bár én inkább másképp tartom karban magam –és rám kacsintott.
Hiába tagadnám, ez Candy. Örökké mosolygós, kegyetlenül igaz, és az őrültek elnöke. Egyetlen egy szerencséje van: imádom.
- Amúgy mizu? –kérdezte csak úgy mellékesen, csevegő hangnemben, miközben a barna szandálom csodálta a lábán.
- Azon agyalok, hogy mit vegyek fel ma. Amúgy hívtalak, éppen ezért.
- Milyen apropóból kell ruhát felvenned? –láttam, hogy totál izgalomba jön. Ha valaki öltözködéssel kapcsolatos témát dob fel, akkor Candy-nél nyert ügye van.

Percek óta azon gondolkoztam -volt időm, amíg nyakig benne volt a bőröndömben-, hogyan csinálja azt, hogy bármiben van, megnézik őt. Most éppen egy tök snassz sötét farmerhalász volt rajta, egy még egyszerűbb fehér póló, a nyakából fekete kockás sál lógott, ami a sok mozgástól picit rendezetlenné vált. Fekete balerinacipője orránál egy apró masnit véltem felfedezni, és egy sötét farmerkabát volt hanyagul a barna táskájára hajtva. És mégis, egyszerűen fantasztikusan nézett ki.

- Azt hiszem, megtaláltam a tökéletes darabot –mutatott fel egy ruhát, lesöpörve kezéről a további variációkat. A lélegzetem is elállt...

Boulevard of broken dreams - 21. fejezet

Sziasztok, újra itt!
Egy igen felemás hét áll mögöttem, több-kevesebb szép pillanattal. Naivan gondoltam, hogy majd a futam felvidít. Csak úgy úszok az örömmámorban, remélem mindenki látja.
Kaptam olyan tanácsokat, hogy írjak, de miután ismertettem mindenkivel, hogy ez mivel járna (hümm, ki szeretné holtan látni Chelst? ;) ), egytől egyig visszavonták az ötletet.
A happy endes szavazást pedig köszönöm :) Így abszolút szabad kezet adtatok nekem ;)



Picit lefagyott a hármas társaságunk. Chris nem tudott mit mondani, a doki valószínűleg a képzeletbeli vudu babám szívébe szúrt pár tűt, én pedig az öltözékem alapos tanulmányozásába kezdtem. A kórházi trend sosem lesz az én stílusom.
Egyébként a szoba elég unalmas volt. Fakó sárga falak, kék kiegészítők, bútorzat néven volt egy komód és ruhásszekrény. Ezeken kívül csövek, gépek, gyógyszerek, mindenféle „földi jó”, illetve egy icipici tv. Hiába, aki luxusra vágyik, az ne a kórházakat válassza.

- Hát jó. Azonban ne is álmodjon arról, hogy hazaengedem –törte meg a csendet a doki.- Ha jól tudom, akkor a brit nagydíj van ezen a hétvégén, ahol önnek meg kellene jelennie. Közlöm, hogy ez lehetetlen, ne is háborogjon. Mr. Horner kérem erősítsen meg, hogy a Magyar Nagydíjra kell összedrótoznom, majd a továbbiakban forrasztanom a hölgyet!
- Így van Dr. Peinn. Addig valahogy megleszünk a szolgálatai nélkül.
Hát ez fenomenálisan fantasztikus! Hiszen péntek este van, a brit nagydíj kellős közepén járunk, ahol nekem a boxos fiúk ellátásán kellene agyalnom, és gőzerővel robotolnom. Erre nem, én naná, hogy összetöröm magam, és most egy rohadt kórház szobájában veretem szét magam az ideggel! Na, ha ezek után egyszer is meg merem szólítani azt a hülyét odafent, akkor valaki vágjon fejen, tépjen szét, vigyen el orosz rulettezni, dobjon ki a terroristák elé, bánom is én, csak végre találkoznék azzal a beszívott majommal, akit az emberek 99 százaléka egyszerűen Istennek szólít... Biztos Lucifer kishúga vagyok...
Chris is látta rajtam, hogy konkrétan egy idegszálam maradt, és ő a dokival szinkronban balettozik –éppen azon. Így nyugtatólag tenyerébe tette jobb kezemet, majd hüvelykujjával köröket rajzolt kézfejemre. Elérte célját, könnyedén lecsillapodtam.
- Szóval kisasszony, szeretnénk önt megkérni, hogy ne tegye ki magát semmiféle veszélynek, illetőleg maradjon a Magyar Nagydíj hetének hétfői napjáig kórházunkban, hogy mindenféle komplikáció nélkül meggyógyulhasson, és ne terhelje túl szervezetét!
-Igyekszem, bár semmi jóra ne számítson! –ígértem meg, majd kivonult a doki.
Ez most mégis mit képzel? Én képes vagyok 3 hetet a négy fal között eltölteni? Semmi életveszélyes mutatványt bemutatni? 3 kőkemény héten keresztül ebben az ódivatú pizsamában lenni, az ötvenes éveik végén járó dokik 2 hete borotvált képét lesni? Kizárt. Sosem tudtam elviselni a bezártságot, majd pont most kellene? 28 éves fejjel végül is tud változni az ember, rengeteget. De a mai világban ki mer ellenkezni egy diplomással? Ja bocs, egy orvosi diplomával rendelkező emberkével…
-Bazd meg Chelsea a jó édes anyádat, hogy a legjobb barátnődnek annyit nem mondasz, hogy mukk vagy makk! Betegre aggódom magam, szétszedem a stewardess fejét, hogy mikor érek már ebbe a nyomorult városba… Naiv fejjel gondoltam, hogy csapunk egy nagy bulit… Felhívlak, erre bemutatkozik egy hülyegyerek Robert Pattinson néven, és közli, hogy kórházban vagy. Persze, nem vettem komolyan. Aztán elgondolkoztam az okos fejemmel, hogy ha a sima földön is képes vagy összetörni magad, akkor miért ne ájulnál el egy repülőről lejövő lépcső izén, és miért ne esnél ki a korláton?
-Candy, befejezted? –szakítottam meg legjobb barátnőm kisebb regényét.
Igen, a legjobb barátnőm. Michalina Kaczyński néven született, a névből nem nehéz kitalálni, hogy ízig-vérig lengyel. Utálja a nevét –hozzám hasonlóan-, mivel apja hosszú éveken át jelentős politikai tevékenységet folytatott [[[szerk.: XD ]]], és pályája mellett egészen haláláig kitartott. Ugyanis április 10-én lezuhant a repülőgépe, és feleségével odaveszett.
Candy (aka Michalina) teljesen magába zuhant –érthető módon. Menekülni akart Lengyelországból, minél messzebb akart kerülni, nehogy valaki felismerje. Hogy kerültem a képbe én?
Candyt apja mindenféleképp óvni akarta a nyilvánosság elől, ugyanis nem teljesen törvényes gyerek. Így kiköltöztette Candyt és anyját Los Angelesbe, tőlünk nem messzire.
Rengeteget bébicsőszködtem felette, így jó kapcsolatba kerültünk. Rengeteget tanult tőlem, főleg a rossz dolgokra volt vevő -mindig is. Szája –azok kedvéért közlöm, akik a kirohanásából… ööhhm, a berohanásából nem vették volna ki- meglehetősen nyitott a csúnya beszéd felé.
Szóval kiköltözött hozzám, és mai napig az én Los Angeles-i házamban él. Legalább valaki rendben tartja, nem?
-Igen Chelsy, befejeztem –szólt vissza Candy.
-Jó, ezt örömmel hallom –bosszús arcára amíg élek, emlékezni fogok. –Viszont ha jobban körülnézel a szobában –és bármily’ meglepő módon, talán életében először követte a burkolt célzásom –, láthatsz ott egy úriembert. Nos, ő a főnököm –mondanom kell, hogy az álla a padlóig szaladt, vagy kitaláljátok? – Christian, ő itt Candy, vagyis Michalina Kaczyński. Candy, Christian Horner.

Miután lefutottuk a tiszteletköröket, Candyt elzavartam a londoni házamba, pihenjen egy kicsit. Chris hajthatatlan volt, így ő nálam éjszakázott. Az együtt töltött idő alatt rájöttem, hogy Alexa miért Mrs. Horner még mindig…

Boulevard of broken dreams - 20. fejezet

Megígértem, hogy több F1et hozok bele, mint az előzőekben volt :)
Őszinte embernek tartom magam, ezért elmondom, hogy nem akartam bepótolni a keddi részt, de a futamokkal próbálom magam tartani, így felteszem :)

Jav.: Egy bekezdést lefelejtettem az elejéről, 10 millió bocs... Orsi, neked köszönöm ♥♥♥



Három dolog történt egyszerre. Először is Rob jobb keze segítségével a fejemen „leskelődő” napszemüveget lehajtotta a fejemre. Majd bal mellső végtagjával egy kapucnit is a fejemre hajtott. Ezekkel azonos momentumban a tekintetem Robot tűzte ki célul, és bölcsen megállapítottam, hogy ő napszemüvegben, kapucnival a fején lépett ki.
Basszus, ezt már a rutin teszi, lefo… Majd egyensúlyérzékemet hátrahagyva bukfenceztem előre, végig a lépcsőfokokon.
Pár szörnyülködő hangot hallottam, időnként kitűnt közülük a nevem is (na, itt nem Istenemre vagy Jézusomra gondolok, félreértés ne essék), azonban megtettem még két 360 fokos fordulatot, és minden elsötétült…

- Christian, nem tudom, neked feltűnt-e, hogy jelenleg eszméletlenül fekszik a beosztottad, miközben mindenféle izé lóg ki belőle…
Csak azt tudnám, hogy mégis mi a francért kell ordítozni a fülem mellett, drága Sebastian. Aztán hihetetlen, már-már a fény sebességét megszégyenítő gyorsasággal esett le a tantusz. Valószínűleg egy kórházban fekszem, mert összetörtem magam egy cseppet. Eszméletlen vagyok, király. Csövek állnak ki belőlem, csúcsszuper. Csipog a fülem mellett ez a hülyeség, miért ne? Ja, plusz ez a kis majom is ordítozik itt. Istenkirály szituáció, mondhatom.
- Ebben igazat adok neked, ifjú német barátom. Viszont neked holnap időmérőd van. Tehát örülnék neki, ha elpucoltnál alukálni Dorothea maciddal –szólalt meg Chris sokkal könnyedebb, és halkabb hangon.
- Mikor tanulod már meg Christian, hogy DoroTHY annak az átkozott macinak a neve?
Bármennyire is utáltam abban a pillanatban Sebastian ordítozását, ezen már muszáj volt hangosan felnevetnem. Egy ekkora Kinder-Mátyás macival alszik. Legalább nem hazudtolja meg kölyök mivoltát, igaz?
- Hát… Ez… Öööö… Aaaa…
-S ebastian mondom én, hogy menj lefeküdni, mert már egy értelmes mondatot sem tudsz kinyögni! –dorgálta kocsányon lógó szemekkel Chris a „beosztottját”.
Majd én is megerősítettem „nagyfőnök” álláspontját.
- Így van, vegyél egy fél Kindertojást a szádba, a másik felét meg add oda Dorothydnak, hátha korog a gyomra.
- Nagyon viccesek vagytok, de tényleg. Azonban megint a legkisebb lesz a legokosabb.
- Ezt hogy érted Seb? –méregette Christian az említettet.
-Csapatvezetőkém, szólni kellene egy orvosnak, hogy Chelsy felébredt.
Ránéztem Chrisre, és az ő tekintetében is ez látszott: igaza van a kis törpének. Azonban engem nem olyan fából faragtak, hogy elismerjem mások győzelmét, ezért rögtön kontráztam.
- Seb! Kezdjük ott, hogy én nem is tudom, mi történt velem. Egyébként te amúgy is készültél haza, nem? Utadba ejthetnéd a nővérke pultot, és közölhetnéd velük, hogy ébren vagyok. Kettőt pislantasz rájuk, a bugyijukba olvadnak, aztán szélsebesen ideküldik a dokit. Na, mit szólsz, milyen remek ötleteim vannak?
Reakcióként se szó, se beszéd nélkül, a Red Bullját megszégyenítő gyorsasággal vágtatott ki a kórtermemből.
Fel sem fogtuk, hogy elment, amikor lassabb léptekkel (ez már csak egy sima Renault volt) berontott szobámba, ágyam mellé sétált, arcomra puszit nyomott, vigyorgott rám egy sort, majd egy halk sziasztok mellett újra a folyosón láttuk őt.
Én még elvarázsolódva néztem utána, amikor Chris magához vette a szót.
- Jól vagy kislány?
- Hol látsz te itt kislányt? Érett, felnőtt nő vagyok, bár néha ez nem látszik. Amúgy köszönöm, megvagyok, vagyis megmaradok.
Persze kamu volt az egész. A szemeim minimum kétfelé álltak a fájdalomtól, a fejem szét akart foszlani, mint egy rongylabda túlzottan sok használat után, bár végtagjaim egyben voltak, legalábbis úgy saccoltam.
- Pontosan úgy nézel ki, mint aki fitt és egészséges. De mindegy, hamarosan jön a doki, és őt nem tudod átverni. Na látod, ez az én szerencsém.
Amint kimondta, egy vészesen őszülő fazon lépett be a terembe, párszor végignézett rajtam, majd a leleteimet vizslatta. Néma csend volt, Chrissel mozdulatlanul és hangtalanul néztük a dokit, aki csak hümmögött, csóválta a fejét, gúnyos pillantásokat küldött a kettő között felém.
Remek! Kikapom a legnagyobb tahót! Ez az én formám...
594-ig számoltam el, mire végre megszólalt dr. Peinn.
- Nézze, Ms. Pfeiffer-Spielberg –mintha nem tudná a kórteremben lévők közül senki a nevem… cööööhhh-, nem túl rózsás a helyzet. Tele van zúzódással, enyhe agyrázkódás, csontrepedések tömkelege található a testében…
- Tudja mit, doktor úr? –untam meg, hogy monoton löki a szöveget. –Nem izgat, sajnos. Lökje ki, mi a halált kell tennem, hogy kiszabaduljak ebből a betondzsungelből, és végre főzhessek magamnak egy igazi feketekávét, két cukorral, kevés tejjel, és jó sok kalóriával telítve! Plusz elterüljek a franciaágyamon, miután magas sarkú cipőben végigtotyogtam a fél házon. Na látja, ez most biztosan segítene a gyógyulásomban!
És valóban, nem is hazudtam. Minden vágyam az volt, hogy otthon legyek. Abba a sarokba dobjam le a táskám, amelyik szimpatikus, és azt tegyek, amit csak akarok! Mert mindenki életében van egy hely, ahol azt csinál, amit a legvadabb képzelete is csak félve néz; ezt a helyet hívjuk közönségesen otthonnak.

Díjak :)

Láss csodát, rászántam magam, hogy a díjaknak is szenteljek egy bejegyzést :)
Köszönöm Icunak, Dahlianak, Carlienak és Fülinek :)



Ez a Szimpatikus Blogger Díj
5 dolgot kell írnod magadról,és 5embernek kell továbbküldened
[[Bocs, én utóbbit kihagyom, mert már úgyis megfordult mindenkinél, akire gondoltam :) ]]

1. Általában nyuszi -csendben meghúzódó- vagyok, de amikor elengedem a gátlásaim, akkor "ami a szívemen, az a számon".
2. Véleményem szerint nincs undorítóbb dolog, mint a hazugság.
3. Mindenféleképpen idegen nyelvvel akarok foglalkozni (tudom, a 15. évemhez közel eléggé távolinak tűnik ez még...), az anglisztika rettenetesen vonz.
4. Életcélként kitűztem magam elé, hogy egy igazi, pörgős nagyvárosban éljek.
5. Utálom azokat az embereket, akik azt hiszik magukról, hogy értenek valamihez, közben pedig nem is. (Példaként felhoznám magam és a politikusokat...)


És a másik... :)



6. Imádok mosolyogni, nevetni. Bár amikor rajtam nevetnek, az sokkal jobb érzés :)
7. Már azt is elterveztem, hogy miként fogok meghalni. "A" verzió: leülök pár öreg barátommal orosz rulettezni, és fejbe lövöm magam. Ha nem, akkor nyerek egy rakat pénzt, és elviszem egy bankba, ahol életbe lép a "B" verzió. Egy bakrabló jön az OTPbe (xD), és engem kritikus helyen meglő. Én azonnal meghalok, de őt elkapják a rendőrök. Így legalább valaki bűnhődik a halálomért :P

Még1x köszönöm lányok, hogy gondoltatok rám :)
[Azt vki megsúgná, hogy mivel érdemeltem ki? x)]

Boulevard of broken dreams - 19. fejezet

Nem tudom, mit is fűzhetnék hozzá...
Elnézést a srácot (nem lövöm le a poént, csak azért sem) nem kedvelőktől, de jobb személy nem jutott eszembe :)
Ja, és még annyit, hogy utánanéztem annak, hogy miképpen kell a párbeszédeket helyesen írni :) Rajta vagyok az ügyön, de néha-néha még lesznek hibáim, ezért előre is bocs :)
És egy utolsó megjegyzés: jó 1-1,5 hónapja írtam ezt a részt, és fogalmam sincs, hogy miért, de most pont idevágott, és beletettem :)




Zavartan felnevetett, maga elé meredt, kavart kettőt a kávéján, majd felém nézett. Szemei kimerültséget, összetörtséget, fájdalmat tükröztek.
Lelkiismeret-furdalásom támadt, mivel nem tartottam esélytelennek, hogy én váltottam ki belőle ezt a mérhetetlen szomorúságot. Légy okos kislány, udvarias is, és kérdezz!
- Ne haragudjon, de én váltottam ki ezt magából? –puhatolóztam óvatosan a –még- érintetlen „paradicsomban”.
- Kérlek Chelsea, tegeződjünk. Egyébként ne izgulj, nem azon akadtam ki, hogy felismertél. Amióta Los Angelesben élek, lassan eljutok arra a szintre, ahol az lesz meglepő, ha vidám leszek. Persze otthon, Londonban… Tudod, minden más -majd elhallgatott.
Nem tudtam mit mondani. Igazából azt sem fogtam fel, hogy mit mondott, mert leragadtam ott, hogy tudta a nevem. Ráhibázni lehetetlenség, apu filmjében még nem szerepelt, anyuval még nem játszott egy filmben, és egyikük sem említette, hogy új alak költözött volna a szomszédságukba. Tényleg vannak természetfeletti képességei?
- Tegeződési kérelem elfogadva! –szedtem össze magam eszmefuttatásom után. –Azonban lenne egy kérdésem. Szabad?
- Amennyiben a magánéletemről szeretnél kérdezni, nem mondok határozott igent. Más esetben jöjjön az a kérdés.
- Magánéletnek magánélet –itt fintorra húzta a száját-, de nem a te magánéleted –majd ugyanazzal a lendülettel továbbhúzta mosolyra ajkait.
- Hát akkor, mit is szokás ilyenkor mondani? Most ugrik a majom a vízbe?
- Valami olyasmit. Szóval… -Jézuskám, mit is akartam kérdezni? Ja, megvan.-Honnan tudtad, hogy Chelsea a nevem?
Szemeivel arcomat fürkészte, kezdetben a kedvenc féloldalas mosolyommal, majd arcvonásai hamar átcsaptak igazi mosolyba, végül egy „nyugalmi állapot” fogta el arcát. Leesett a tantusz.
Jézusom, ez azt hiszi, hogy nem kérdeztem komolyan. Vagy már azon gondolkozik, hogy London melyik nagynevű elmegyógyába szállíttasson?
- Ezt a kérdést ugye csak poénból tetted fel, Chelsea?
- Nem, bármily’ hihetetlen. Őszintén várom a válaszod, és kérlek hanyagold a Chelsea-t, mint teljes nevet. Bármelyik becézett formáját elfogadom, csak ne mondd ki a labdarúgócsapatot, személynévként használva. Így is elég necces, hogy Chelsea a Chelsea-nak szurkol, nem?
- Szóval. Első kérdésedre a válaszom az, hogy ott van a névre szóló repülőjegyed, amire hatalmas betűkkel rá van nyomva –feldolgozhatatlan módon- a neved. Második válaszom pedig az, hogy az út hátralevő részében felejts el. Nem állok szóba egy Chelsea szimpatizánssal. Arsenal a legjobb.

Hogy még nagyobb „tiszteletet” nyerjen szavainak, napszemüvegét lehúzta szemeire, baseball sapkáját fejére húzta.

Hihetetlen, de kibírtam, hogy ne szóljak hozzá egész úton. Bár ahogy magamat ismerem, tuti leégettem volna magam még jobban…

- Hey, Chelsy, riadj! Jobbra-előre nézz! Az már ott a Big Ben!
Valóban, Londonban voltunk. Valószínűleg átaludtam az Atlanti-óceánt, de istenigazából nem bánom. Tipikusan az a dolog, amit addig akarsz, amíg meg nem szerzed.
Én is így voltam vele. Az első pár repülés még teljesen extázisba hozott. Aztán szépen lassan elmúlt ez az érzés is. Kísértetiesen hasonlít az eddigi párkkapcsolataimra…

Gondolataimból egy életerős bökés szakított ki, majd miután kinyitottam szemeim –mikor csuktam be??- egy bárgyú vigyorral néztem farkasszemet.
- Chelsy, már nem kellene visszaaludnod, hallod?
- Felfogtam, kedves Robert.
- Apropó! Be sem mutatkoztunk egymásnak. Robert Thomas Pattinson, de csak Rob.
- Chelsea Anna Marie Pfeiffer-Spielberg, de csak Chelsy.
Kezet ráztunk, majd gentleman módjára levette a cuccomat, azt a keveset, amit feldobtam a tartóra.
Nevetve sétáltunk le a repülőről, amikor –részemről mindenféleképpen- nem várt dolog történt.
- A francba! Ezek a piócák még hazaérkezni sem hagynak nyugodtan?

Boulevard of broken dreams - 18. fejezet

És hát, hosszas "várakozás" után megérkezett a 18-as rajszámmal ellátott izé is.
A fejezetről annyit, hogy elég unalmas lett, lényegében semmi izgi nem történik benne, a fogalmazás is gagyibb még az előzőeknél is, de itt van :)



Úgy 3 perce hagyhattam el Michaellel a Circuit Gilles Villeneuve-t, és már félúton voltunk a Pierre-Elliott-Trudeau reptér fele. A rádióban stílusosan megszólalt a BEP Meet me halfway-e.
- Hümm. Ezek érzik, hogy félúton járok hazafele? –törtem meg a csendet (ez esetben tekintsünk el a rádió által okozott hangoktól).
- Ez teljesen nyilvánvaló Chels. Már ha szólíthatlak így –mosolygott.
- Persze Schumi, már ha szólíthatlak így –ismételtem meg azonos hangsúlyokkal.
- Persze! –és újra feltornázták magukat nevetőráncai.

Majd német barátom a kormányon lévő gombok segítségével egy kis hangerőt varázsolt a rádióra, és úgy utaztunk tovább.
Montreal gyönyörű város, ezt egészen biztosan állítom. Este lévén minden felhőkarcoló észveszejtően ki volt világítva, mindenhol nyüzsgés, pörgés, hatalmas élet szűrődött ki a többemeletes irodaházak, lakóházak közül. Ugyanakkor egy őserdő is volt egyben: bekeríthetetlen, terjedő, felfedezetlen szépség.
Hogy miért felfedezetlen? Egyszerű a kérdésre a válasz. Tételezzük fel, hogy megkérdezel két ember: hol töltötte a vakációját. Az egyik Montrealt mondja, a másik Hawaiit. Kérdezem, te melyiket választanád? Egyértelmű, Hawaii. Ám ha jobban belegondolsz, akkor Hawaii csak a végtelen vizéről híres. Mi van, ha megunod a vizet, egyszerűen rosszul leszel tőle? Töltöd tovább a vakációd egy hotelszobában. Izgalmas, nem?
Ezzel szemben Montrealban ott a rengeteg park, mozik, szórakozóhelyek, bárok, plázák, kulturális központok; egyszóval minden korosztály megtalálja az ínyére valót, és megspórolsz egy fél vagyont.

Kanada második legnagyobb városa –véleményem szerint- az USA legnagyobb városára, New Yorkra hajaz, azzal a különbséggel, hogy Montreal amerikai társát már felfedezték a turisták.

Azt hiszem, Montreal lesz a hatodik otthonom. Olyan városok társaságába lép ezzel, mint a fentebb említett New York, aztán Los Angeles, London, Las Vegas és Monaco.

Elmélkedésemből a repülőteret jelző tábla szakított ki. Teljesen elpilledtem az ülésben, pedig alig jöttünk… na jó, nem tudom, hány percet jöttünk.
Olyan kábult voltam, hogy csak arra tértem magamhoz, amikor a német „big brother” szorosan magához ölelt, búcsúzóul két puszit nyomott az arcomra, majd karomat utoljára megsimítva elbúcsúzott tőlem.
- Chels! –kiáltott még felém visszafordulva.
Újra egymás felé közeledtünk, és a kezembe nyomott egy apró szatyrocskát, ami tartalmazott mindenféle földi jót (ez a nőknél alapvetően csokira értendő, egy kis csokival körítve, és hogy le ne fogyjunk, még több csoki) (na jó, némelyik pasira is igaz ez) (szerintem Schumira is) [[Ezt úgy értsétek, hogy különböző hangsúlyokon van 'mondva', kisebb hatásszünetekkel -szerk.]]. Köszönésképp megöleltem, mert egy szó nem jött ki a torkomon, annyira megörültem a kedvességnek. Azt hiszem, Michael személyében megtaláltam az általam olyannyira áhított bátyót.

Még a repülőn is könnyekkel a szememben ültem, és vártam, hogy a repülő elinduljon, és végre elvigyen Londonba, vagyis haza (elvégre ott a haza, ahol a kaja).
Semmire és senkire nem figyeltem, csak ültem bambán, amikor egy férfi megszólított.
- Elnézést kisasszony, köztünk van még? –kérdezte udvariasan.
Igazából semmi kedvem társalogni vele. De mégsem bunkózhatok, ha már ilyen illedelmesen érdeklődött. Legalább tudom, hogy biztosan értesíteni fog, ha le kell szállnunk a gépről. Mert -magamat ismerve- simán képes vagyok bármire...
- Persze, a Földön tartózkodom egyelőre. Csak tudja repülök haza. Másfél hónapja nem jártam otthon, végig édesanyámnál kellett bébicsőszöset játszanom. Ja, és dolgoztam is. Tudja, imádom Los Angelest, illetve Montrealt is, bár itt alig egy napot tartózkodtam, meg minden. Azonban néha jó dolog messzire elhúzni a fénytől és a csillogástól, majd egy hétköznapi ember bőrébe bújni otthon, Londonban. Ezt azonban csak az értékeli, aki élt már más városokban is. Más nem is tudhatja, milyen érzés -mindezt úgy mondtam, hogy egyszer nem pillantottam felé, csupán a függönyt bámultam.
- Azt hiszem, pontosan tudom, mire gondol…

- Csak nem maga … -Mindenhatóm, ez most tényleg ő?

Kinek lesz előbb elege belőlem?

Millió bocsánat, hogy tegnap nem tettem ki részt, de -mint mindenre- van magyarázatom.
Ugyanis a borzasztó tehetséges fejemmel olyan jóféle kis víruskákat csináltam a gépemre, hogy magam is elcsodálkoztam tudásomon. (De tényleg. Néha úgy érzem, hogy Domestost [ez itt a reklám helye] kell rányomni.)

Most is laptopról vagyok, és imádkozom, hogy ne vesszenek el az előre megírt részek. Bár megpróbálok még bepofátlankodni a rendszerembe, és a fontos dolgaimat megmenteni, de nem ígérek semmit :)

Boulevard of broken dreams - 17. fejezet

Ezzel pótolom a vasárnapi részt, így viszont be van tartva a tervezett részpakolás ;)
Illetőleg szeretném különösképpen Füligszájnak címezni :)



- Schumi nézd, itt a kártyája… -Ja anyukám, ott van, de örülnék neki, ha a seggem tapizása helyett elárulhatnád, hogy miképp kerültem ide, mi történt, hol vagyok, egyáltalán ki vagy te…
- Nico, én tudom, hogy ki ez a lány, nem kell átkutatnod...
- És megosztod velem, vagy még tapogassam őt egy darabig, hogy rájöjjek… -Schumi barát, kérlek, mondd meg neki!
- Chelsea a neve. Párszor összefutottam vele. Nem úgy, te hülye! –Én most ebből miért nem értek egy szót sem?!?! –Kiskorú volt, és az apja felugrasztotta volna a golyóim mandulának, plusz akkor már meg volt Corrie. Tudod Nico, akkoriban még menő volt hűségesnek lenni. –Legalább már a nevét tudom. Nico…
- Höh. Ez enyhe célzás volt felém?
- Annak veszed, aminek akarod. De valamivel magához kellene téríteni, nem Rosberg? –És Rosberg is. Tehát Nico Rosberg. Szép neve van…
- Talán nem tetszik, hogy megfeküdt?
- Nico, kezeltesd magad!
- Egyszer kidobtak egy elmegyógyintézetből, mert a többi beteg depressziós lett tőlem, azonban ez lényegtelen. De el kell ismerned, hogy szép lány. –Itt lett elegem Nicoból.
- És mi van akkor, ha szép vagyok? –Kapcsolódtam be a beszélgetésbe. –Neked semmi közöd hozzá. Egyébként is, az iróniád kifejtését gyakorolnod kell, ugyanis nem éreztem a hangodban.
- Talán mert nem iróniából mondtam, Einsteinkém? –És még vissza is beszél, pedig csak 25 körül lehet…
- És ezt el is kellene hinnem? Hiszen az igazolványképemmel dobják fel az unalmasabb horrorfilmeket. Sőt, néhanapján az óvónők is azzal ijesztgetik a gyerekeket, hogy ilyen fejük lesz, mint nekem van… -Nico és Michael egymás vállát fogva röhögtek, amit csak most vettem észre, mivel eddig a padlót fixíroztam. –Most mi van? –kérdeztem sértődve.
- Schumi, és nekem mondtad, hogy kezeltessem magam. Ez a nő oda-vissza ver...
- Csak szeretnéd hogy verjen, ifjú német barátom.
- Jézusom! –sóhajtottam fel teátrálisan- Hova keveredett szegény kicsi fejem?
- Jó kedélyű embere közé. Amúgy Nico Rosberg vagyok, örvendek.
- Tudod Nico, a Mikulás is azért vigyorog folyton-folyvást, mert tudja, hogy merre laknak a rossz kislányok. Amúgy Chelsea Pfeiffer-Spielberg, és szintúgy.
- Jézusom. Van valami közöd Michelle Pfeifferhez vagy Steven Spielberghez? –Most ez kajakra elengedte a füle mellett a megjegyzésem? Tipikus pasi, egyszerre csak egy dologra tud figyelni.
- Nem tudom, hogy a szülő-gyerek kapcsolat nálad minek minősül…
- A szüleid? –Szakított félbe Nico ismét, tátott szájjal.
- Nem, csak úgy hülyeségből mondtam. Ha olyan messze laknál, mint amilyen hülye vagy, sosem érnél haza. [(by Vavyan Fable)]
- Így sem gyakran vagyok otthon…
- Nicoo! –Sóhajtottunk egyszerre Michaellel.
- Jól van na, csak valahogy reagálni akartam Chelsea megjegyzésére.
- Ne, könyörgöm, még egyszer ki ne ejtsd a teljes keresztnevem. Bármilyen formáját elviselem, csak ezt ne. Amúgy… -a szemem a faliórára tévedt- Istenem! Nekem már negyed órája a becsekkolási folyamatokat kellene véghezvinnem. Valamelyikőtök ki tudna engem szállítani a reptérre villámgyorsan?
- Egy hétszeres világbajnok megfelel? –Kérdezte az egyszer már visszavonult német.
- Határozott igen a válaszom, amennyiben autósportban ért fel a csúcsra.
- Hát akkor Nico, kiviszem a hölgyet. Van valami cuccod valahol kislány? Csak mert amikor a karjaim közé rogytál, akkor nem volt mögötted semmi cucc… -Tehát elájultam, remek. Valószínűleg ide vonszolt be. Még jobb. Valami, ami felülmúlja ezeket??
- Nem kislány, már jó néhány éve nem az. Amúgy egy napos túra volt, ezért csak ez a táska van nálam…
- Oké, akkor már repülünk is. Vagyis még nem, de igyekszem olyan sebességgel menni. – Majd Schumi megfogta bőrkabátját, és már húzott is ki az ajtón.
- Még találkozunk Nico! –Hagytam rá az információt (na ezzel kezdjél valamit haver), és két puszi után követtem a világbajnoki gyorsasággal sétáló őrangyalom.

Boulevard of broken dreams - 16. fejezet

16-os rajtszámmal megérkezett a mai (első) fejezet. (Esetlegesen feltehetem a vasárnapi részt is, de ez eléggé függ a kedvemtől :)


Hihetetlen, de igaz. Együttes erővel lejutottunk a földszintre, ahol viszont könnyes búcsút kellett vennünk egymástól.
- Kicsi lány! Ugye nagyon vigyázol magadra?
- Persze Alex, pont úgy, ahogy eddig tettem.
- Ja, hallottam hírét. Frissen lett levéve a nyakmerevítőd.
- Basszus! –csodálkoztam el jólinformáltságán.- Ezt már melyik életadóm közölte veled?
- M betűvel kezdődik a neve, és ichelle-re végződik. Kitalálod, ki volt?
- Anyuuu. Mindig is tudtam, hogy besúgó…
- Nem besúgó, hé! –kezdte védeni anyát… -Csak tudja jól, hogy rám még úgy, ahogy hallgatsz, és egy cseppet kihasznál.
- De…
- Chels, még nem fejeztem be. –Nem hagyja, hogy végigmondjam, jellemző.- Szóval. Gondolj bele, hogy én mire használlak fel? –Csúnya szemeim hatására helyesbített. –Többnyire?
- Hogy leinformáld a lányaid. Jó, oké. Ismét igazad van. De most tényleg mennem kell –igyekezem gyorsan témát váltani-. Légy jó és határozott! –Majd egy ölelés után a duplaajtós kijáratot célként kitűzve elindítottam lépéssorozatomat.
Az ajtó nyitása előtt lehúztam az eddig hajpántként funkcionáló napszemüveget a szemeimre, hogy érjen is valamit.
Jobb lábbal átléped a küszöböt, bal lábbal átléped a küszöböt. És sikerült! –Gondoltam én. Ám roppant naiv vagyok, és az újra bebizonyosodott.
A bal cipőm sarka ugyanis fennakadt a küszöbben. Kell neked a 10 centis cipődben virgonckodni, te őrült! Most huppanhatok le a földre. Remélem kiszakítom ezt a szoknyám is, ha már egy fél vagyont fizettem érte. Vajon ez normális, hogy ennyi gondolat végigfut egy esés alatt a fejemen? Bár hol vagyok én a normálistól...

Lelkiekben felkészültem, hogy hamarosan felnyalom a saras lábtörlő tartalmát, és elég csúnya horzsolást szerzek, talán még a szám is szétverem, amikor a hideg, piszkos lábtörlő és lépcsőszegély helyett valami sokkal kellemesebb közeg fogadott.
- Hüm. Ha a mennyben lennék, akkor nem lenne kicsavarodva a derekam. –Upsz, ezt ugye nem hangosan mondtam ki?
- Elnézést kisasszony… -Ezek szerint de… -Te vagy az, Chelsea? –Kérdezte az a személy, aki valószínűleg elkapott, miután fordított testhelyzetemen. De ez a hang eszméletlenül ismerős!!
- Már megint maga? –Kérdeztem, amikor annak az ölnek a tulajdonosát mértem fel, akiében éppen elterültem, mint az Alföld…

- Már megint én, Chelsea. –Szólalt meg Michael.
Igen, Michael Schumacher, megkockáztatom: milliónyi kissrác legnagyobb példaképe, a németek hétszeres világbajnoka (ezzel egyébként a Forma1 legeredményesebb pilótája –nem meglepő módon). Neve egybeforrt a Ferrarival, ám kevesen tudják, hogy az első két világbajnoki címét a Benetton csapat színeiben szerezte.
Felesleges is több szót ejtenem róla, a neve valószínűleg az örökkévalóság része lett. Egy igazi legenda karjaiban fekszem, immáron harmadszor. Nem is rossz…
Igen, harmadszor hullottam az ölébe. Először a jégpályán, amikor pedofil állatnak neveztem, aztán a kórházban is, ahol viszont nem ragasztottam rá jelzőt (meglepő…).
Erről jut eszembe. Valamit ki kellene rá találnom, elvégre ő az én egyetlen és utánozhatatlan, ráadásul saját bejáratú őrangyal.
Egy zseni vagyok! Saját bejáratú őrangyal, aki egy legenda! Cöhh, valaki be mer szólni ezek után?

Öhhm... :)

Szóval sziasztok :)
Van pár dolog, ami miatt most kénytelen vagyok magyarázkodni...
Elsőként megemlítem, hogy a budapesti kiruccanásom kicsit tolódott, így csütörtök este értem haza, hulla fáradtan, elég durva "élményekkel" gazdagodva. És mivel a laptopon -amit használtam, és ami nem az enyém, bármily' meglepő- nem volt rajta a sztorim, ezért felpakolni sem tudtam Pestről :)
A második kicsit bonyolultabb. Három kedvenc csapatom van -válogatott szinten-, megnevezve: brazilok, hollandok, németek. Egyik kedvencem kiütötte a másikat, tehát alapból maradt 2, azaz kettő. Aztán kipottyantak a németek, a spanyolok ellenfeleként, mint ismeretes.
A mai nap a döntőben végérvényesen sikerült megutálnom a spanyolokat, mivel megverték a hollandokat is -gyengébbek kedvéért.
Borzasztóan szomorú vagyok, a My Immortal megállás nélkül ordít a fülem mellett...

Leszögezem, van jó pár előre megírt részem, tehát nem az miatt marad el a friss, amit -gondolom- annyira nem is bántok :)

Hát, ennyi lettem volna. Ez majdnem felér egy új résszel, nem? :P

Ui. konkrétan eddig semeddig nem tartottam magam a frissekhez, de tőlem nem is várta el senki x)

Boulevard of broken dreams - 15. fejezet

Sziasztok :)
Elhatároztam, hogy kedden, csütörtökön és vasárnap fogom felrakni a részt. Azonban ez már a jövő héten borulni fog, mivel unokanővéremnél leszek "a nagy Pesten", és terveim szerint szerda estefele jövök haza :)
Egyébként én is kíváncsian várom, hogy miképp fogom betartani a részpakolgatást...


- Chelsy, talán majd máskor elmeséljük neked a sztorit. Most mennünk kell Adrianhoz. –Majd Sebastian jelentőségteljesen a két másik férfiú felé fordult, és elindult az ajtó felé.
- Ja lányok, most lelépünk. –Erősítette meg a legifjabbat a legidősebb, azaz Seb Christ.
- Persze fiúk, tuti halál ciki sztori, azért menekültök –kontráztam-. De nem felejtek, azt megígérem.
Még kaptam egy mindenre választ adó tekintetet Kimtól: igazam volt. Majd csukódott az ajtó, és Alexával ketten maradtunk az irodában. Ő még hozzátette:
- Előtte pisilj, mert közben nem tudsz majd kimenni, és eléggé gyötörni fog az inger…

Jó kedvvel indultunk ki az irodából, ahol rájöttünk, hogy szét kell válnunk. Ugyanis nekem a reptér fele kellett vennem az irányt (Jézusom, már fél 5 van!), neki pedig…
- Hova mész most, Alexa? –Kérdeztem meg, mivel rájöttem, hogy nem tudom. Jó, nem?
- Megkeresem Horner papiékat. Most lebuknak, hogy nem is Adriannál vannak, hanem a pincércsajokat méregetik hátulról.
- Hmm. Munkaidőben? Ez tetszik. Egyre inkább ínyemre való ez a meló. És még bele sem gondoltam, hogy a csapat 95 százaléka pasi. Hűha!
- Bizony ám. Maga a földi paradicsom, csak a liftekkel nem ápolok szoros barátságot. Általában akkor romlanak el, amikor 10 centisben vagyok, a negyedik emeleten... De most kihasználom, hogy velem vagy. –És már húzott is maga után.

Szerintem az ajkam folyamatosan az O betűt formálta utunk során.
Három jellemzőt tudnék a főhadiszállásra mondani, pedig csak az egyik folyosóját láttam: világos, tágas, és otthonias. Mindenhol a piros, a kék, a narancs, a fekete és a fehér dominált, rengeteg üveggel kiegészülve. A növényeknek köszönhetően üde, friss illat áradt szét a folyosón; élmény volt végigsétálni. Még az sem zavart, hogy előzetesen lehetetlenül hosszúnak tűnt a liftig vezető út.
- Jópofa kis folyosó, nem? –Kérdezte Alex féloldalas mosolyra húzva a száját, majd megnyomta az első emelet gombját.
- Alexa…
- Igen?
- Úgy látom, nem csak engem varázsolt el a folyosó.
- Ezt hogy érted Chels?
- Alex szívem. Nézz rá a vezérlőpultra, vagy mi a fenének nevezik ez a módosabbak…
- Jé, ez az első emeletre visz minket. De én a földszintre akarok menni… -Egy ötévest meghazudtoló hangnemben közölte velem mindezt.
- Úgy, ahogy én is.
- Akkor nem kellene valamit csinálnunk?
- Nem Alex, neked semmit nem kell csinálnod, majd én csinálom. Húh, ezt most ne értsd félre. Csak arra akartam kilyukadni, hogy majd ÉN –erősen hangsúlyozva a névmást- megnyomom a földszint gombját, rendben van így?
- Ja. De leragadtam ott, hogy mit is kellene félreértenem?
- Hagyjuk Alex. Te reménytelenebb vagy, mint én…
- Pedig az már tényleg nem piskóta.

Boulevard of broken dreams - 14. fejezet

Hát, újra itt boldogítok mindenkit :D
Vmit ki kell találnom, mert borzasztóan rendszertelenül rakom fel a részeket :D
Azonban félek, hogy nem leszek készen a következővel az időpontra. És sajnos kezdenek elfogyni az előre megírt fejezetek is... :( :(
Mindegy, majd megálmodom :)
Addig is itt az új, üdv. újra a jelenben :D


- Chelsy, megérkeztünk! –Szakított ki Alexa az emlékképek sokaságából.
- Hümm. Szokás mondani, hogy jó társaságban csak úgy repül az idő. –Mosolyogtam rá.
- Valóban. Nekem is két pillanatnak tűnt a séta, pedig az órám szerint 8 percet gyalogoltunk. Ideje újat beszerezni, azt hiszem. –Viszonozta mosolyom. – De izé. Szerinted kopogjunk, vagy simán törjünk be, vagy mégis mit tegyünk? Teljesen tanácstalan vagyok. –Megerősítésképp megvakarta a feje búbját.
- Alexa figyelj! Ha valaki beronthat kopogás nélkül az ajtaján, az a felesége. Vagyis az idegességtől félőrült neje. –„Gyengén” továbbítottam neki a gondolataimat, hogy miként képzeltem őt el.
- Értem Chelsy, hogy mire akarsz célozni, azt hiszem. Rosszabb vagy, mint én. Ez nem piskóta.
Majd párat hátralépett, hogy kellő lendülettel jusson túl az ajtó által létesített akadálynak. Szinte keretestül tépte ki a helyéről a nyílászárót, cipőjének sarka (te jó ég, az egy Jimmy Choo szandál a lábán) elmebeteg módon kopogott először a csempe-féleségen, majd a –minden bizonnyal egy kisebb vagyonnal felérő- parkettán is.
Abbamaradt a kopogás, egy puffanást hallottam. Talán ez volt a két bőr; az emberi és az állati érintkezése. Bár Alex néha állatként viselkedik, szóval mondhatom úgy is, hogy a két állat bőrének érintkezése. Csak az egyik lélegzik, a másik fotelra van kifeszítve. Hiába, az ember mindenek felett áll. Még szerencse.
Tudtam: eljött az idő.
Jóval határozatlanabban közelítettem meg az ajtót, és igyekeztem felvenni a tökéletes pókerarcot. Ezen helyet kapott a fájdalom, a sértettség, az undor, a félelem, az utálat, és ráadásként még több fájdalom. Miután tökéletesnek éreztem magam, sarkam felemelve –hogy ne koppanjon a padlón- hátráltam pár lépést, majd elindultam az iroda fele, jóval visszafogottabb talpcsapkodással, mint színésznő barátnőm. Sea, a küszöbre figyelj! A küszöbre figyelj! Lépd át a küszöböt! Gyerünk, még egy lépés! Most lépd át! Átléptem!
Általános döbbenet fogadott. Mindenki csak hápogott, majd az arcom vizslatta. Amíg Sebi és Christian egy azon momentumban Alexa felé fordította fejét –tökéletesen játszotta a szerepét, ne felejtsem el megdicsérni-, addig Kimi a szemeivel végigmért. Méregesd a farkad, ne engem, te barom. Majd amikor észrevette, hogy látom, mit tesz, akkor zavartan –két társához hasonlóan- Alexára kapta a fejét.
Próbáltam minél többet elkapni a reakciókból, azonban Chris –miután mindent alaposan felmért- megakadályozta a tervem, és elkezdte a kérdőre vonási procedúrát.
- Elárulnád Alexandra Kapp Horner, hogy mi a francot csináltál ezzel a lánnyal? –Kezdte dühtől fortyogó fejjel. –Teljesen elment az a maradék józan eszed is? Nem tanultad még meg, hogy a tettek előtt kérdezni is szokás? Ráadásul le merem fogadni, hogy csak a „csókot” –a levegőben mutatta a macskakörmöt- láttad, semmi előzményét. Arra is a nyakam teszem, hogy a mai naptól kezdve az egész épületben tudja mindenki, hogy ki az az Alex Kapp Horner. Remélem mindenki szeme láttára tépted meg, és ezzel még mélyebbre süllyedtél.
Úgy tűnt, hogy Chris befejezte a mondandóját, így sikerült levennem a férfiről a szemem, és Alex reakcióját követtem figyelemmel. Nevetőráncai már alig bírták magukat simán tartani, az enyémeket viszont még visszafogta a kétkilónyi vakolat, amit előzetesen rápakoltunk alapozó és társai néven.

Chris küldött még pár gyilkos tekintetet Alexandra felé, majd tett pár lépést felém. Kezét végighúzta az alaposan kipirosított területen. Kétkedve megismételte újra és újra, én pedig tudtam: rájött. Szerencsére kapcsolt Alex is, és gyorsan magához vette az irányítást.
- Chris, ezt a kiselőadást fel kellett volna venni, komolyan mondom. – Csukladozott a nevetéstől, mire férjétől pár megvető pillantást kapott.- Szerinted komolyan képes lettem volna megtépni az alkalmazottad egy műcsók miatt? –A műcsók után Kimi és Sebastian együttes erővel felszisszent.
- Szóval te végig tudtad, hogy műcsók volt?
- Színésznő vagyok, édesem. –Horkant fel Alex jogosan.
- De akkor meg sem tépted Chelst, és jól láttam, hogy csak smink van rajta? –Most megkönnyebbült, vagy a tréfán húzta mosolyra a száját?
- Még a végén kiderül, hogy nem is ejtettek annyira a fejedre Chris. –Alexa megjegyzésén még a két fiú, Seb és Kimi is bazsalygott. Majd utóbbi szólalt meg.
- Ha van élet a Holdon, akkor tuti, hogy a Földet használják elmegyógyintézetnek. Legalábbis a női egyedeket ide küldik.
- Kimii. –Kezdett bele a védőbeszédbe Alex mézesmázos hangon. – Ti, magatokat pasiknak nevező egyedek sem vagytok különbek, hidd el nekem. Amikor elhitettétek velem, hogy vámpírok vagytok, arra már nem is emlékszel?
- Vámpíírooook?!?!?!?! –Fulladoztam a nevetéstől.- Elregélitek nekem srácok?
- Háát, az úgy volt...

Boulevard of broken dreams - 13. fejezet

Bruhahaha. Tövig lerágom a kezem, ha valaki kitalálja a kétszeresen megmentő kilétét :D :D
Kivételesen nem dobok nektek önbizalomhiányos dumákat.
Ja, és egy jó hír: végre letudtuk a múltas részeket. Bocsi, hogy eddig untattalak vele titeket (ez után sem lesz jobb... :D), de ötlethiány esetén ezekbe fogok kapaszkodni.


Ja, és itt a rész :D

Érdekes, hogy alaposan elgondolkoztam a döntésen. Átrágtam balról jobbra, majd jobbról balra is mindkét eset velejáróit, és kezdtem a „boldog, de rövid élet” opcióra hajlani, amikor anya elővette a leghisztérikusabb hangját.
- Chelsea Anna Marie Pfeiffer-Spielberg –itt már éreztem, hogy nagy a baj, mert végigmondta az igen kacifántos nevem, amit a legvadabb idegállapotában is ritkán szokott eldarálni-!!! Ugye most csak az idegeimmel játszol, és egy pillanatra sem gondolkoztál el a válaszodon? Ugye nem? Chelsea! Könyörgöm, kérlek, kérlek, kérlek, kérlek mondd, hogy nem!
- Arra tanítottatok, hogy soha ne hazudjak, nem igaz? –Anyának valami kezdett gyanús lenni a válaszomat hallva.
- Így van –felelte bizonytalanul, majd magabiztosan folytatta-. De ezzel hova akarsz kilyukadni?
- Tényleg akarod tudni?
- A-ka-rom. Most a-zon-nal. Különben je-le-ne-tet ren-de-zek.
-E zzel a szótagolt beszéddel kb. olyan vagy, mint egy szellemileg retardált, alias gyagya alak. Azonban –véleményem szerint- jól áll.
Ha valaki szemmel tud ölni, az anya. Volt pár paprikás megjegyzés a nyelvemen, de a szemek láttán jobbnak láttam, ha kicsit meghúzom magam, mert tűzzel leégeti a fejem, eltöri a gerincoszlopom, aztán meg is nyúz. Úgy éreztem mindenkinek jobb lesz, ha nem feszítem tovább azt a bizonyos húrt, minden megjegyzésem lenyelem.
- Szóval Chelsy?
- A rohadt életbe, igenis elgondolkoztam rajta, hogy mi a hétszentséget csináljak. Éljem le az életem az életem nélkül? Ez érdekes mondat volt… -Ezen mindenki elmosolyodott, még én is.- Anyu –fordultam a nevezett felé-, te tudod milyen vagyok. Legyek egy olyasfajta alak, aki minden nap csak punnyad és unalmasan tengeti az életét, zéró izgalommal? Hagyjak fel minden extrémsporttal, egy ilyen kis hülyeség miatt?
- Hülyeségnek éppen nem nevezném… -szúrta közbe apa.
- Akkor nevezd, aminek akarod. Tudod mit? Nem érdekel. Élek… Őőőő… Vagyis életben maradok –egy darabig biztosan-, aztán majd meglátjátok, hogy mi lesz belőlem. A sarokra elvégre bárki kiállhat. Bár lehet, én még ahhoz sem értek.
Meg sem vártam az ilyen kifakadások utáni fejmosást, táskámat vállamra kapva, magas sarkú cipőmtől megszabadulva eredtem futásnak. A kórház kantinjába még elvergődtem, amikor azonban megéreztem a teremben terjengő szagokat, majd a következő szemhunyásomkor minden megváltozott…
Tüdőm teleszaladt párás levegővel, ami nem is nagyon akaródzott onnan kijönni. Szívem egyszer szétverte a gátorüregem, máskor sztrájkolt. Ereimben a vér megállt, majd űrhajókat megszégyenítő gyorsasággal áramlott szét testemben. Mindeközben a szemem előtt nevető hangulatjelek rajzolódtak ki. Na, akkor végérvényesen bebizonyítottam magamnak, hogy a buksimban található, hétköznapiasan agynak nevezett dolog belőlem kimaradt. Van ez így.
Amikor már a szemeim előtt is sötétültek a smileyk, a buksim úgy döntött, hogy ideje a végtagokat erőtleníteni, és a földre huppanni. Már fel is készültem az érintkezésre, ami a bőröm és a hideg, piszkos föld között jött volna létre, amikor valami erős, nagy, legfőképp tiszta és meleg dolog közt éreztem magam…
Hát ez kibaszott jó, mondhatom. Pár másodpercig még szólongatott, de semmi reakciót nem kapott, mert azt tanították, hogy idegenekkel ne álljak szóba. És kedvem sem volt dumcsizgatni.
Jézusom, ez de ismerős hang! Ezzel egy időben mást is felfedeztem: nem tudok megszólalni. Pedig a hang kifejezetten hasonlított valakiéhez…

Pár napot a kórházban töltöttem, és megállapították, hogy súlyos vashiányom van, legalábbis a sok latin nyavalya közül ezt tudtam kivenni. Nagy kaland, ebcsont beforr, nemde?

Egy keveset hisztiztem a dokinak, hogy adjon az agyam nem megfelelő működéséről is papírt (suliban jól jött volna), de ő minduntalan elutasított, pedig mindent bevetettem. Tuti van felesége.
Kiderült az is, hogy ki mentett meg a jégpályán is, és a kórházban is. Ha tudtam volna, hogy mekkora személyiség lesz pár év múlva (még nagyobb, mint akkor volt!), akkor tuti nem bunkózok vele…

Boulevard of broken dreams - 12. fejezet

Ígérem, ez az utolsó előtti fejezet a múltból.
Semmi poénosat nem fejlesztettem bele, mert ez a fejezet hűen követi a mai kedvem.
Jó szórakozást -a tehetségtelenségemen {ez milyen szó már :O} :D



Március 4-e volt, este 10 óra. Kati már elment 7 órakor, mert 8-kor neki edzői megbeszélése volt. Tudtam, hogy másnap már nem tudok gyakorolni, csak a verseny előtt 1-2 órát. Ugyanakkor annak is a tudatában voltam, hogy a testem legyengült teljesen már a 12 óra gyakorlás után. Jóformán csak evéssel, ivással, és 5 perces pihenőkkel szakítottuk meg a reggel 10-kor kezdődő edzésem. Eredetileg 6-ig volt szokásunk lent maradni, de Kati megengedte –szerinte teljesen fölöslegesen-, hogy azon a napom 8-ig maradjak.
Én persze nem hallgattam rá, és csak gyakoroltam. 10-kor megláttam, hogy mennyi az idő, és el kezdtem gondolkozni azon, hogy mi lenne, ha Kati megtudná, hogy én mennyire leterheltem az izmaim így, a verseny előtt.
És persze gondoltam, hogy azt sem venné kitörő örömmel, ha megjelennék két karikával a szemeim alatt másnap.
Így azt terveztem, hogy megnyugtatásképp ugrok még egy Rittbergert, mert amíg nem volt Kati, azt is szinte tökéletesre fejlesztettem.
Neki kezdtem, talán már az eszem sem ott járt, ahol kellett volna. Éppen az első fordulat után jártam, amikor bevillantak a baleset előtti képek, és éreztem ugyan azt a fájdalmat, amit ott.
Ez elég is volt ahhoz, hogy többet ne az ugrásra figyeljek… A következő pillanatban már csak a hideget éreztem magam alatt, aztán elsötétült a világ…

Éreztem, hogy valami nem stimmel. Bal oldalamon feküdtem, szinte már nem is éreztem semmimet azon a részen, ami a szilárd dologgal érintkezett. Eléggé égető érzés volt csak ott lenni. Emlékszem, hogy azt gondoltam, hogy már Lucifernél járok.
Kezdtem volna megszólítani őt, hogy miért nem akkor hívott magához, amikor a kocsit csaptam a falnak (pár címlaptól és fejmosástól megkímélt volna), amikor valami megszüntette az égő érzést, és a fülembe súgta, hogy engedd el magad.
Ha az ember el tud képzelni mindennél bársonyosabb, csendesebb, békésebb, varázslatosabb, és gyönyörűbb hangot, az volt az. Ráadásul a nevem skandálta.
Kezdtem volna élvezni a nevemből szőtt muzsikát, amikor az kezdte elveszíteni vonzerejét, és egyre emberibb lett. Inkább hasonlított már egy basszusgitár legmélyebb hangjához, mint az előbbiez, az én angyaloméhoz.
Eltűnt az a csepp motiváció is, amit a hang adott ahhoz, hogy kinyissam a szemem. Meg szerettem volna nézni, hogy mi adja ki azt, és magam mellett marasztalni. Ám az egyszer csak tovatűnt, helyette egy, az angolt elég erős akcentussal beszélő férfi kért, hogy térjek magamhoz, vagy adjak valami jelet, hogy hallom, amit mond. Persze megmakacsoltam magam, és hisztiztem, hogy az angyalom akarom. Az viszont nem hisztizett vissza…

Ugorjunk egy picit az időben...
Az illető (anyuék előttem Anonym-ezték az „angyal-űzőmet”) bevitt a kórházba, és valószínűleg mindent elmesélt Katinak is, és a szüleimnek is. Mindent- a legkisebb részlettől a legnagyobbig. Valószínűleg végignézte az edzésem. De mi a francért? Ki ő, hogy csak úgy bemerészkedjen a csarnokba, és kiskorú lányok után nézelődjön? Majd felugranak neki a golyók mandulának, csak egyszer kerüljek vele négy szem közé. Máig emlékszem a gondolataimra. És arra is, amikor a Bad Neuheim-i sportklinikának főorvosánál, Dr. Johannes Peil-nél ültem, és lélegzetvisszafojtva vártam, hogy közölje velem a földre huppanásom miértjét.
Érdekes beszélgetés előtt állunk -gondoltam magamban, mivel a kedvenc orvosunk az angollal állt hadilábon, míg nekem a németből csak a „danke” ment, illetve a „gern”. Úgy éreztem, hogy ennyi bőven elég, mert a köszönést például letudhatom egy „helo”-val.Több időm azonban nem volt időm agyalni, mivel kitessékeltek a szobából, megelőzve azt, hogy látványosan unjam halálra magam.
A váróban az Abba örökzöld slágereit kezdtem el dudorászni. Éppen a „Dancing Queen” közepénél jártam, amikor anyu lefolyt szemfestékkel, de rezzenéstelen arccal közölte, hogy vagy abbahagyom a sportot, vagy megdöglök. Persze ő picit finomabban bánt a szavakkal, de a lényeget így is kristálytisztán meg tudom fogalmazni, és ha nem muszáj, akkor minek beszéljek –jelen esetben magyarázzak- többet a kelleténél?

Boulevard of broken dreams - 11. fejezet

Sziasztok :)
Megérkezett a hétre az utolsó fejezet is. Bár nem terveztem, de eszembe jutott, hogy Noncsinak megígértem. Őt kell okolni a szenvedésért :D



Tehát 1999. január 2-án kiengedtek a kórházból. Egy leheletnyivel több volt hátra, mint 1 hónap a felkészülésemre. Ugyanis 1999-ben, Finnország fővárosában, Helsinkiben tartották az éppen esedékes műkorcsolya és jégtánc világbajnokságát.
6 éves korom óta jégtáncoltam, és egész addigi életemben arra vártam, hogy abban az évben, amiben betöltöm a 16. életévem (mert akkoriban ez volt az előírás), pályára léphessek a VB-n, és megmutathassam magam Európának is. Mert addig csupán az USA-ban nyertem sorra a junior versenyeket.
Ez miatt volt egy kis gubanc az engedélyem terén is. Mivel nem csak az életkor volt előírva, hanem az is, hogy bizonyos számú és pontszámú megnyert versennyel rendelkezni kell ahhoz, hogy valaki akár a selejtezőbe bejuthasson. Akkor még így volt.
Nekem persze bőven akadt kupám, minden ujjamra (lábujjakat nem felejtjük el!) akadt 1-2. Addig úgy gondoltuk, hogy semmi akadálya nem lesz annak, hogy a selejtezőkön részt vegyek. Addig.
1998. júniusáig be kellett nyújtani a jelentkezést. Én április első napján (bolondok napja, nem hiába) születtem, így éppen hogy, de benne voltam a 16 éven felüli csoportban. Számításaink szerint úgy nézett volna ki a dolog, hogy még a selejtező első körét sem kell megfutnom, csupán a másodikban, az egyéni programban kellett volna bemutatkoznom, mivel akkora előversenyzéssel rendelkeztem.
De ha minden ilyen simán ment volna…

Éppen a balesetem napján kaptam meg az értesítést, hogy rendkívüli eset állt fent a szövetségnél. Össze kellett hívni az összes főmuftit, hogy megvitassák az esetemet. Nem volt gond a korommal, a versenyeimmel viszont annál inkább. Hiába volt háromszor annyi győzelmem, mint az előírt, és az erősségük is jóval meghaladta a minimumot, nem az ISU (International Skating Union) által felügyelt versenyek voltak, így alapjáraton egyből kizárás lett volna a sorsom. De az ISU akkori vezetője (talán látta bennem a tehetséget, vagy elolvasta a nevem...) kiharcolta, hogy legalább vitassák meg.
A levél teljesen összetörte a szívem. És mivel éppen a kocsi kulcs volt kéznél, felkaptam… A többi már ismerős.


Szilveszter napján –hatalmas lázban égtem a kórházi „ünnepeljük együtt az új évet gyerekpezsgővel” típusú összejövetel miatt-, anyu rumbázva berontott a kórtermembe, és a szemem elé nyomta a levelet, amiben ez állt:
„Ms. Pfeiffer-Spielberg,
Szeretnénk önt tájékoztatni arról, hogy az 1999. évi Műkorcsolya és Jégtánc Világbajnokságra 02/A kategóriájában leadott nevezését elfogadjuk.
Indoklás:
Az előírt életkort betöltötte 1998. április 1. napon.
Az előírt eredményeket a Bizottsági Tanács döntése alapján kivétellel elfogadjuk. A selejtezősorozat első körében való megjelenést elfogadhatja, vagy visszamondhatja.
Továbbiakban telefonon tájékoztatjuk Gondviselőjét.”

Az örömöm leírhatatlan volt. Innentől kezdve a kórházban töltött napok villámként suhantak el mellettem.
Összegezve: decemberben félholtra töröm magam, márciusban VB-re készülök. Említettem már, hogy a szélsőségek embere vagyok?

Azon kaptam magam, hogy március 1-je van, és én egyik kedvenc városomban, Helsinkiben vért izzadva hajtom magam, és készülök a VB-re. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy ilyen dolgokat műveltek.
A napok vészesen közeledtek március 5-e felé, amikor a selejtezősorozat első köre elkezdődött.
Addigra az edzőmmel, és egy jó barátommal, Katarina Wittel (aki egyébként számos címe mellett a németek kétszeres olimpiai bajnoka, és többszörös VB és EB visszavonult műkorcsolyázó) tökéletesen kész állapotba tettük az előírt programokat, amiket teljesítenem kellett. A rövidprogramom több volt már, mint tökéletes (elcsíptem, amikor Kati telefonon beszélgetett valakivel, akinek agyonra dicsérte azt), de a kűrben volt egy tripla Rittbergerem, ami nem mindig jött ki.
A Rittberger a legnehezebb ugrás. Ún. hátra-kifelé ívből ugrunk fel, és –attól függően, hogy sima, dupla vagy tripla- megfelelő számú forgást hajtunk végre a levegőben, majd ugyanarra a lábra érkezünk, amelyikről indítottuk az ugrást –jellemzően ez az ügyesebbik lábat takarja. A nehézsége abban rejlik, hogy hátra-kifele ívbe kell visszaérkeznünk.
És sajnos ebben megmutatkozott, hogy milyen sérüléseket is szedtem össze az akciómmal...

Boulevard of broken dreams - 10. fejezet

Hola!
Megérkezett a szokásos gyengélkedés.Most pár rész erejéig újra visszaugrunk a múltba.
A múlt utolsó momentuma az volt, hogy Chelsy elkötötte anyja kocsiját, és sikeresen összetörte, majd egy nagy fehérség követte...

Múlt

Arra ébredtem, hogy körülöttem minden karácsonyi hangulatban úszik. Későbbi kutatómunkám során megtudtam (azaz megkérdeztem édesapám, hogy mi a mai dátum), hogy december 25-ét írtunk, azaz Karácsony első napja volt. Körülöttem ajándékhegyek, a tetején legjobb barátaim, illetve anyu, a legnagyobb dobozon. Az ágyam melletti komódon rózsatenger (mert nem egyszerű szinten volt teli a szobám sárgarózsával), a bal kezembe apu kapaszkodott görcsösen. A szemeimet, apu által fogott bal kezemet, és a jobb lábamon lévő nagylábujjamat leszámítva mindenem sajgott. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy beképzelem-e a fájdalmat, vagy tényleg bennem van. Aztán megbeszéltem magammal, hogy semmi bajom, otthon vagyok, csak a szobám lett a karácsonyi ajándékozás központja, és ez okból át is lett alakítva az.

Később –mikor már kezdtem megbarátkozni az elméletemmel- észrevettem, hogy csövek állnak ki belőlem, és kórházi szag van. „Akkor most mi van?”, és egyéb ehhez hasonló gondolatok vágták át elmém röpke 5 másodperc alatt. Utána arra eszméltem, hogy hamarosan a vizeletem utat tör magának, és én nem tehetek ellene semmit. Ilyen okok végett megcéloztam a mosdót, amit –ha otthon vagyok- a szobám mellett balra találok.

Óvatosan kihúztam magam a gépek fogságából (azaz kitéptem magamból mindent, ami nem jött, azt a gépről távolítottam el), kicsúsztattam apu feje alól a kezem, és kifejtettem azt övéi közül.

A dolog kezdett gyanússá válni. „Kórházi szag, csövek, átrendezett szoba (a karácsonyi díszeknek köszönhetően roppant hangulatos egyébként), egyszemélyes ágy (basszus, lassan nálam fognak aludni a fiúk, meg különben is, 5 éves korom óta franciaágyam van), az ablakok nem olyanok, mint otthon, és a kilátás sem. És a mosdó sem ugyan ott van, ahol lennie kellene. Jelenleg rögtön az ágyam mellett, jobbra. Legalább nem kell messzire másznom miatta.” Felkeltem, majd a térdeimen végighullott ez az ódivatú pizsi. A VS-esem akarom, most!

Elszáguldottam az ajtóig, majd bementem. Amint elhelyezkedtem ülő pózba, ordítozást hallottam. A nevem skandálta 4 különböző hangszín, 4 különböző erősséggel. Az összesbe vegyült egy kis hisztéria is, majd amikor befejezték (valószínűsítettem, hogy bőgésben törtek ki), kiszóltam, hogy mosdón vagyok.

- Anyu, éppen folyóügyeim intézem…

- Chelsea Anna Marie Pfeiffer-Speilberg! –Kezdett bele anyám lelkes mondandójába. –Hogy a francba képzeled, hogy csak… csak… -Hápogott rendületlenül. - Azt mondták az orvosok, hogy van 12 órád arra, hogy felébredj, különben leszednek a gépről. Így is csak miattunk tartottak életben, mert azok vagyunk akik. –Csukott ajtón keresztül is fülsüketítő volt végighallgatni.- Egyszer csak apád észreveszi, hogy nem vagy a keze –és a feje- ügye alatt. Mit képzelsz, mennyi lehetett a pulzusom, amikor Stevie megszólal, hogy nincs meg a lányom? El kezdünk ordítozni, mint akiknek elmentek otthonról, erre közlöd, hogy odabent ülsz. Eddig a szemed sem nyitottad ki, nemhogy mászkálsz… De nem is szólaltál volna meg az első Chelsy után, neem…

- Jóanyám! Mit gondoltál, hogy túl bírok ordítani 4 embert?

- Shelly, be kell látnod, hogy ebben igaza van a lányunknak…

- Kösz apu.

- Remek Steven. Védd csak az arany kicsi lányod. Engem meg elvisz az infarktus a hülye kalandvágyó feje miatt…

Később mindenről tudni akartam; mi történt, mikor, és ilyesmi.

Egy hajszálon múlt az életem –azt hiszem, ez a végkifejlet a több napos sztorizás után. Anyám persze mindent túldramatizált, apám pedig mindent alulértékel. Én vagyok a realista az általam összetartott család-képződményben. A véleményem pedig anyu és apu összegyúrt leírásából hoztam ki.

Aztán Január 2-án (szilveszteri buli volt a javából a kórházban, remélem mondanom sem kell…) hazaengedtek.

Egy fél tucat rendőr vett körbe, amint kiléptem a kórházból. Soha nem hittem volna, hogy érdekes lennék. Pedig alighanem izgi sztori minden normális embernek, amikor két ekkora ember 16 éves lánya jogsi nélkül félholtra töri magát. De így biztosítottam magamnak, hogy egy reggel én legyek a vezető hír. Jó, nem?