Igazából 0 tartalma van a fejezetnek, de ez legalább jellemzi a kedvemet... :)
II. fejezet
- Bella kedves, ébredj fel, itthon vagyunk! –hallottam meg Dani hangját valahonnan a messziségből.
Igyekeztem gyorsan reagálni a szavaira, de előtte össze kellett szednem magam. Gyors helyzetfelmérést végeztem. Ennek köszönhetően rájöttem, hogy Dani autójában ülünk a házunk előtt, és valószínűleg megint elaludtam. Viszont emlékezetemben az volt az utolsó kép, hogy a pubban beszélgettünk. Kész rejtély az életem, nem?
- Bells, Bells, kelj már fel! –lökdöste újra finoman a vállamat, azonban én alvó kislányt tettettem. – Oké, felviszlek az ölemben a hatodik emeletre, de két hétig tied az összes házimunka.
- Jó, jó –tértem magamhoz a házimunka szóra.- Ébren vagyok már, na.
- Persze, a liftnek is hétfőn kell elromlania, véletlenül sem szombaton, amikor karbantartás van, á, minek is –bosszankodtam, amikor felfogtam, hogy fel kell másznom a hatodikra, a saját lábaimon.
Dani csak megmosolyogta a bosszankodásomat, majd kipattant a kocsiból, megkerülte azt, kinyitotta az én ajtóm is, és kirángatott az ülésből. Meg vagyok róla győződve, hogy nagy lendülettel húzott ki, mert másképp nehezen sikerült volna kiszednie a meleg bőrülésből.
- Már csak három lépcsőforduló Bells! –mondta fülig érő vigyorral Dani, mikor már teljesen elegem volt a jobb láb emel - bal láb emelből.- Gondolj arra, hogy eggyel több szelet sütit ehetsz holnap, és a mászás hátsó feled is formálja!
- Valahogy ez sem vigasztal most. Egy lépcsőfokkal nem megyek tovább, az biztos. Hulla vagyok, ráadásul az egyensúlyozás sem az erősségem 12 centisben. Ezen a szent helyen megállok –így is tettem, de aztán újra elindultam. - Vagyis még elmegyek addig a fordulóig, ott bekopogok, és szállást kérek, asszem a vén pedomaci lakik itt. Te menj csak tovább, nyugodtan!
- Bella, húzd a segged felfele rohadt gyorsan. Különben is, a negyediken leszünk négy… három… kettő… egy… Már alig két emelet! Azon meg versenyzünk, jó? Egy hétig az csinál minden házimunkát, aki veszít, jó?
- Wáberer Dániel… Szerinted nekem ehhez mennyi kedvem van? –ültem le a következő lépcsősor legaljára.
- Nem érdekel, őszintén megmondom. Három, kettő, egy… Verseny indul!
Általában jó a reakcióidőm. A hangsúly az általábanon van. Kedd hajnalban, laza 18 órás ébrenlét után ne várja el tőlem senki, hogy azonnal kapcsoljak! Nem is tettem meg, inkább átgondoltam, hogy mi vár rám az elkövetkezendő egy hétben, ha most nem rohanok Dani után, és előzöm meg.
Az előttem megjelenő képre a rettenetes szó is igen gyenge kifejezés, úgyhogy eszeveszett lépcsőzésbe kezdtem, ami magas sarkú cipőben nem bizonyult a legjobb választásnak, annyi eszem pedig nem volt, hogy megszabaduljak tőle, így Lady Gagát megszégyenítő mozdulatsorokkal vágtattam felfele a lépcsőkön…
Nem is volt semmi probléma, lassan, de biztosan haladtam felfele. A stratégiám igen egyszerű volt: a lépcsőket figyelni, haladni előre, szélsebesen, de fenntartani közben az egyensúlyt. Nem is volt problémám vele, egészen az 5. emeletre érkezve.
Ott ugyanis Dani egy felmosó nyelével elém ugrott, én pedig az ijedtségtől hátrahőköltem. Rám abszolút jellemzően félreléptem, egyensúlyom felborult, hátrazuhantam. Magatehetetlenül gurultam végig a lépcsőfokon, ám magamban még tízig elszámoltam: ennyiszer éreztem a fejem koppanását a lépcsőfokon…
- Laura Sophie Taylor a neve, és angol-magyar állampolgár. Az én nevem pedig Wáberer Dániel, és a lakótársa vagyok.
- Ha jól tudom, akkor már leírta a kollégámnak, hogy mi történt, igaz? –szólalt meg közvetlenül a fülem mellett egy érces hang. Nem volt egy túlzottan kellemes érzés.
- Így van, biztos úr!
- Rendben, akkor vihetik! –adta ki az utasítást az érces hangú rendőr –mint kiderült.
Aztán elindult alattam a föld…
