Színfalak mögött - II.

- Három, kettő, egy, iszik! – kiabálta anyu, mi pedig, mint a szófogadó óvodások felhörpintettük az italunkat. Én vodkát választottam, Dávid Jägert.

- Blöáf, ez kegyetlen. Egész nap alig ettem, most pedig mindjárt viszontlátom azt a keveset is – nyafogott fiúbarátom a Stardust-ban.

A Stardust, ahol 8 éve minden egyes szülinapkor, névnapkor megfordulunk, tulajdonképpen egy kávézó, egy bár és egy diszkó keveréke. Ha akarod, szétrázhatod magad a táncparketten, csutakrészegre ihatod magad a foteloknál, vagy csocsó- és billiárdpartikat rendezhetsz. Mi a táncos részét általában nem vesszük igénybe; az utóbbi kettőt viszont elég gyakran.

Erre rácáfol, hogy anyu, vagyis ahogy „civilben” szólítjuk: Kata lelépett egy nála jóval fiatalabb pasival. Első körben csak egy táncra ment el, de ahogy anyát ismerem, amint visszaér, meg fogja kérdezni, hogy van-e nálam óvszer. A slusszpoén az, hogy nem engem akar megkímélni egy terhességtől, hanem magát…

- Noresz! Itt az ideje az ajándékozásnak – mondta Dávid, miután visszaértünk a csocsóasztal mellől. 5-3 arányban nyertem a játszmákat, így innentől én mondhattam meg, hogy mit igyunk az este folyamán. Bacardi zöldalmára voksoltam.

Javasoltam, hogy üljünk le a pulthoz, igyunk egy kört, és utána térjünk rá erre. Dávid nem ellenkezett, így megfogtam a kezét és átvezettem a tömegen.

Igazán kíváncsi voltam, hogy idén mit talált ki egyetlen, s legkedvesebb barátom. Ugyanis, amikor az egy éves fordulónkat ünnepeltük, csóró egyetemistaként nem telt ajándékokra, így mindig kitaláltunk valami olyat, ami minimális összegből kihozható, de mégis összekovácsol minket.

- Szóval, valami nagyobb dologra gondoltam idén, megmondom őszintén… -kezdett bele bátortalanul. Picit ideges is volt, mert az átlagnál kicsit hosszabb haját folyton-folyvást az ujjai körül csavargatta. Ez régen az én szokásom volt, de átvette.

- Csak nem meg akarod kérni a kezem? – próbáltam viccesre venni a figurát.

Erre bevágott egy grimaszt. Jézusom, lelőttem a poént?

- Dani, ugye ez most nem komoly? Én nagyon-nagyon-nagyon szeretlek, de csak mint barátot. Nem bírnék veled… ó Jézusom, még megcsókolni sem tudnálak röhögés nélkül! Könyörgöm mondd, hogy…

Ekkor kibukott belőle a röhögés. Lassan leesett nekem is a tantusz. Az előtte lévő fél korty Bacardiban meg tudtam volna fojtani, ebben holt biztos vagyok.

- Te tényleg… azt hitted, hogy… képes lennék veled… egyáltalán egy házban élni? – kérdezte a nevetéstől továbbra is rázkódva.

- Akkor minek szólt az a grimasz?

- Pont annak, hogy te ekkora ökörséget feltételeztél rólam –folytatta tovább a kacarászást. –Norina, te az évekkel egyre hülyébb leszel. Na, de térjünk rá a lényegre. Belgiumba utazunk.

Jó vicc - gondoltam magamban, és elkezdtem nevetni. Az ő arckifejezése azonban nem változott, így kicsit komolyabban ízlelgettem a gondolatot: minek mennénk mi Belgiumba? Még ha meg is van a cél; miből? Az én kezdő tanári fizetésemből, vagy az ő benzinkutas borravalójából?

Mivel nevetésem nem csillapodott –egy idő után már nyilvánvaló volt, hogy nem jó kedvemben teszem -, Dávid megfogta a kezem, és átvezetett a tömegen. Útba ejtettük anyuékat – akik a kistesó-gyártás első fázisában voltak a már említett fiúkával -, intettünk nekik egyet, aztán robogtunk tovább a kijárat felé.

Akartam kérdezni, de nem tudtam. Az nyilvánvaló volt, hogy nem abban a pillanatban találta ki ezt az egészet Dávid… Bum, bum, bum! Hirtelen összeállt a kép! Anya nem véletlenül ment el Dávidhoz, amíg öltözködtem, nem véletlenül értette meg egy intésből, hogy mi fog történni, és nyilvánvalóan nem véletlenül várt ránk egy taxi, kilépve a szórakozóhelyről.

- A reptérre kérem, most! –mondta a kísérőm, miközben bekötötte a biztonsági övét. – Ne izgulj Nori, mindent megtudsz idejében – mondta, majd egy homlokpuszival nyomatékosította mindezt.

- Remélem, hogy most éppen nem egy emberrablás közepén vagyok, ahol szerénységem a túsz! –tettem hozzá félig komolyan gondolva…

Ő a második fejezet. Elnézést, hogy ennyit kellett rá várni, de kiment mindig a fejemből, hogy kitegyem. :))