Színfalak mögött - XXI.

Kicsit hosszabb rész. :)) Csak azért, mert 2 hét kimaradt. :))

Mindenféle vacakolás nélkül felértünk a szobánkba, és ledobtuk magunkat a kanapéra. A szoba sötét volt, csak annyit láttunk, amennyit feltétlenül kellett. Mark sem szólt, és én sem, mindketten élveztük a csendet, az idilli pillanatokat.

Pár percet bétában töltöttünk, és valószínűleg még huzamosabb időt úgy töltöttünk volna, ha nem kezd el kibírhatatlanul morogni a hasam.

- Ettél már ma? – kérdezte Mark, a hangsúlyból ítélve mosolyogva.

- Reggel tojásrántottát, és koradélután ittam pár pohár baracklevet.

- Oké, akkor rendelünk valamit. Nem múllak felül ebben, bennem is csak egy pirítós forog, meg pár kávé –mondta miközben felkelt, előhalászta a mobilját, fényt csinált vele, majd felkutatta a szobatelefont. – Mit kérsz?

- Fogalmam nincs. Valami könnyűt. Mondjuk Cézár salátát. De legalább két adagot, két szelet pirítóssal, jó?

- Oké. Én mogyoróvajas kenyeret eszek. Az egyik srác odabent olyan gusztusosan ette, teljesen megkívántam tőle, pedig alapjáraton utálom.

Zökkenőmentesen leadta a rendelést, és négy-öt perc múlva kopogtattak az ajtónkon – mert Mark olyan előrelátó volt, hogy felrendelte.

Időközben felkapcsoltuk a lámpát (ezzel a sötétséget megszüntettük), az étkezőasztalról lepakoltunk, kitettük a táplálkozáshoz szükséges dolgokat, úgyhogy rögtön hozzá is láttunk az evésnek.

Mark beleharapott a Peanut butter and jelly sandwich, azaz PB&J néven futó szendvicsbe, ami tulajdonképpen áfonyalekvár és mogyoróvaj volt összekeverve és két szelet kenyér közé kenve, majd félreállt a szája.

- Jól emlékeztem én, hogy utálom az amerikai konyhát. Fúj, de rossz – mondta, miközben én is megkóstoltam a salátámat. Hasonlóképp félreállt a szám, kegyetlenül rossz volt.

- Hát ezt a salátát sem Jamie Oliver készítette –fanyalodtam el teljesen.

- Pedig olyan jól néz ki! Megkóstolhatom?

- Akkor, ha én is a tiédet. Imádom a mogyoróvajat. Régebben azzal a sráccal, akivel együtt érkeztem Belgiumba, elcsentük a kamrából, és kinyalogattuk az ujjunkkal az üvegét. Persze mindketten mindenhol ragadtunk, és a ruhánk is mindig harci állapotot idézett, de nem foglalkoztunk vele.

- Na, akkor a régi szép emlékeid emlékére megkapod ezt az egész szendvicset, én pedig megeszem a salátádat. Rendben?

- Abszolút – mondtam, és kikaptam a kezéből a PB&J-t. Erre Mark csak féloldalas mosolyt eresztett irányomba, amit szerencsére félrenyelés nélkül el tudtam magamban könyvelni.

Miután felfaltuk az összes ételt, Mark felszisszentett mellettem egy időközben felhozatott Heinekent.

- Kérsz? –kérdezte rögtön.

- Nem kérek, köszönöm. Rengeteg rejtett kalória van benne, és most vágtam be négy szelet kenyeret egy kiló mogyoróvajjal és ugyanennyi áfonyadzsemmel. Szóval, ha így folytatom, akkor elhanyagolhatom az övet a nadrágomból…

- Szerintem rád férne pár kiló – mondta, majd végigmért-, bár így is rendben vagy. Ez a sör pedig… hm, mennyei! – mondta Mark olyan „na, ugye, hogy én nyerem a csatát” mosollyal.

Engedtem a kísértésnek. Felálltam a kanapéról, sóhajtottam egyet, amikor rájöttem, hogy mennyire fájnak a lábaim, aztán elindultam a konyhába, és becserkésztem egy poharat. Imádtam üvegből inni a sört, de tisztában voltam azzal, hogy ha ezt nő teszi, az őrült nagy bunkóság. Csak anya és Dávid társaságában engedtem meg magamnak ezt a luxust.

Visszatérve letettem a poharat az asztalra, ami az átlagosnál nagyobb zajjal koppant az asztalon.

- Francba a kalóriákkal – mondtam, mire Mark elmosolyodott, és teletöltötte a poharam.

- Egészségünkre!

- Hát félő, hogy nekem a fenekemre fog menni, de legyen. Egészségünkre.

Az esténk a közös étkezés és sörözés után még több sörözéssel folytatódott. A búzanedű igen kismértékű alkoholtartalma mellett a totális kimerültségünk kellemes hangulatot biztosított, illetve a gátlásainkat is feloldotta. Ez abban nyilvánult meg, hogy én a kanapé karfájának támasztottam a hátamat, Mark pedig az ölemben feküdt, és az ujjaimmal játszott, miközben beszélgettünk, körülbelül fél 1-ig, amikor eszembe jutott, hogy másnap reggel 8-as kelés, nincs mese.

Ezen oknál fogva nagy nehézségek árán kiimádkoztam a férfit az ölemből, kikerestem a bőröndömből a neszesszeremet, majd fénysebességgel berontottam a fürdőbe, megnyitottam a vizet, hogy párásítsa egy kicsit a levegőt, miközben levetkőztem, majd beálltam a rózsa alá. Eztán elintéztem a kisebb tisztálkodási dolgaimat is, majd kirobogtam a fürdőből.

A szobában a félmeztelen Mark harcot folytatott a lepedővel: teljesen belegabalyodott.

- Te, lepedőakrobata – nevettem, amint megláttam őt, majd odaléptem hozzá, és megpróbáltam az egyesülésüket megszüntetni.

Szerencsére sikerrel jártam, így Mark is elrobogott, majd eltűnt a fürdőszoba ajtaja mögött. Közben én a helyére tettem a lepedőt: ráterítettem a kanapéra, majd lefeküdtem, ugyanide. Hiába ellenkezett Mark, nem akartam az ő pihenését zavarni. Egyrészről azért, mert én vagyok a betolakodó, másrészről azért, mert ha ő fáradt, keményen rányomhatja a csapat teljesítményére a bélyegét.

Fekvő helyzetből elnyújtózkodtam a telefonomért, beállítottam az ébresztőt, aztán pillanatok múlva elsötétedett a világ…

Éreztem, hogy nem alszok mélyen. Álmodtam még, de felfogtam: le fogok gurulni a kanapéról, mégsem tettem semmit. Ennek eredményeképp nagy puffanással értem földet, amire Mark is felébredt. Abban a pillanatban felkapcsolta a lámpát, majd odajött hozzám. Közben én megpróbáltam összeszedni magam, és visszajutni a kanapéra.

- Mondtam, hogy aludj nyugodtan az ágyon! Át akartalak vinni, de egy kézzel elég lehetetlen küldetés lett volna – szabadkozott Mark miközben a földet pásztázta tekintetével. Hirtelen irányt váltott, és engem vett szemügyre. – Jézusom Norina, mi a baj? –kérdezte rögtön, amint meglátta, hogy könnyesek a szemeim, és nem sok tart vissza, hogy teljes zokogásban törjek ki.

Amint megfogalmaztam magamban, hogy mi is az oka a könnyeimnek, nagy puffanás-csattanás-dörgés-morranás hallatszott be a szobánkba, majd az áram is elillant: odakint félelmetes vihar tombolt.

- Ez a bajom – suttogtam, majd Mark karjai után kutattam. Szerencsére ő is az enyémeimet kereste, így hamar közös nevezőre jutottunk. A nyakhajlatába fúrtam a fejem, egyik kezével a hajam simogatta, másikkal a hátam.

Reggel megelőztem az ébresztőmet: a digitális órára pillantva megállapítottam, hogy volt még 10 percem a kelésig. Az idő látványától kicsit közelebb kerültem a valósághoz, és hamar felismertem, hogy nem egyedül határoztam meg az alváspozíciómat. A reggel ugyanis a franciaágyban lelt, amit Markkal összefonódva vettünk igénybe. Ő átkarolta a vállamat és mellkasomat az övére húzta, míg én a lábaimmal az ő alsó végtagjait fogtam át. Tökéletes volt a pozíció, eszem ágában sem volt változtatni rajta.

- Jó reggelt – szólalt meg egyszer csak igen kásás hangon Mark. – Húú, mint a turbékoló gerlicék, úgy összefonódtunk – jegyezte meg ő is.

- Tökéletes hasonlat, jó reggelt.

- Nem kellene felkelnünk? Jól érzem magam, de Horner nemigen díjazná a késésem.

- Illetve, ahogy Lindát eddig megismertem… Hát, ő sem lenne túl feldobott, szóval szerintem keljünk – mondtam, és megpróbáltam feltápászkodni.

Mark visszahúzott, de úgy, hogy közel kerültem az arcához. Vészesen közel…