Színfalak mögött - XIX.

Meg lettem szólva, hogy régen hoztam Noriékból. Itt van, tessék-lássék. :))

Nem tudtam mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy Mark, az a Mark áll előttem. És jól láthatóan ő sem tudta eldönteni hirtelen, hogy most „ismerjük-e egymást, vagy sem”.

- Ha nem haragszol Adrian, én inkább meghagynám a nevét – mondta Mark. – Egy órámba telt, mire Lindától nagyjából megtanultam kiejteni, de tudom. Norina, Norina, Norina.

- Ti ismeritek egymást? – kérdezett hirtelen az eddig szótlanul tevékenykedő Guillame, Vettel versenymérnöke.

- Hát, szegről-végről igen – válaszoltam.

- Ja persze! Mondta is Christian, hogy segítettél valami újoncnak. Csodálkoztam is rajta, hogy te, aki még egy kávét is duzzogva főzöl a másiknak, segítesz valakin. Azzal mondjuk számoltam, hogy nem egy szőrös lábú, hetvenéves az illető, de akkor is. Fejlődsz barátom.

- Köszönöm, Adrian, marha rendes vagy - mondta Mark, majd játékosan vállon paskolta főnökét. – Na viszont, hogy dolgozzunk is, átviszem Norinát a 244-esbe, áthozzuk a maradék papírstócot, oké?

- Jó, de el ne kapjon titeket a jeti, és el ne tűnjetek egy órára!

- Hülye Rocky – reagálta le Mark roppant könnyen a félreérthetetlenül kétértelmű megjegyzést, majd kinyitotta előttem az ajtót, és udvariasan előreengedett.

A „244-es”, ahogy Mark nevezte inkább hajazott egy papírgyűjtő konténerre, mint bármilyen irodára.

- Mit fogjak meg? – kérdeztem mindenféle mellébeszélés nélkül. A partnerem nem az a személy volt, akivel teadélutánoztam volna, így próbáltam a létező legkevesebb kommunikációt erőltetni.

Válaszként rámutatott két kisebb oszlopra. A kettőből csináltam egyet, az oldalamra vettem.

- Ennyi? – kérdeztem.

- Nem, nem ennyi. Tedd le azokat a hülye papírokat, és nézz rám! – Azt tettem, amit mondott, bár a szemkontaktus nem hiányzott volna az életemből. – Miért vagy ilyen karót nyelt Norina? Adrianéknál egy szót nem szóltál, miután beléptem, pedig előtte valószínű beszéltél, mert az agy nem szokott egy néma oszloppal társalogni. Most is, ezek a hülye, szűkszavú kérdéseid. A halál torkára kívánom őket! Mi bajod van?

Nem akartam a fejéhez vágni a különféle szitokszókat. Magamban gyönyörűen elküldtem a pokol legmélyebb bugyraiba. Tényleg azt hiszi, hogy elfelejtettem volna azt a csókos-lelépős affért? És hogy azt még magyarázni akarta? Magyarázni a magyarázhatatlant! Ekkora szarvasmarhának nézne? Lehet. De nem baj. Eldöntöttem, hogy nem foglalkozok vele.

- Nincs bajom – mondtam végül.

- Én pedig hamarosan megzakkanok az egy- és kétszavas válaszaidtól.

- Nem az én bajom. Ja, és mellékesen, ez négy szó volt. Boldog lehetsz.

- Ó Jézusom! Ha nem verem le azt a rohadt vázát, ha nem szállok bele a szilánkokba, ha tudom mindkét kezem használni, most azt hinném, hogy van egy tök jó fej szobatársam, aki értelmes, vicces, és nem mellesleg bármelyik FHM vagy Playboy magazinban elférne. Ehelyett van egy durcakirálynő, aki passzívan tüntet ellenem, csak nem tudom, miért. Mindegy, dolgozzunk, mert felharagítom magam, és akkor nem tudok számolni. 

- Rendben.

Kicsit megigazítottam az oldalamon a papírstócot, miközben Mark kinyitotta előttem az ajtót, majd be is csukta. Ugyanezt eljátszotta annál a szobánál is, ahol Adrianék voltak.

- Megtaláltatok mindent? – kérdezte Kenny, miközben azon ügyködtem, hogy a papírköteg minél kisebb zajjal landoljon az asztalon.

- Hát nagyjából igen, csak a tavaly előtti jobb első felfüggesztéssel kapcsolatos papírok közül az egyiket nem találtam meg. Hívtam Christiant, hogy szóljon be a gyárba, de szerintem megint összeveszett a nejével, úgyhogy nem lehet vele értelmesen beszélni.

- Alex olyan a főnöknek, mint Nicole Hamiltonnak – jegyezte meg Mark, mire elmosolyodtam, pont úgy, mint a szobában lévő négy férfi. – Mindegy, majd megoldja. Norina, gyere, ülj ide – mondta, miközben kihúzott maga mellett egy széket. – Annyi a feladat, hogy amit mondok, azt begépeled, oké? Tudsz gyorsan írni?

- Persze – bólintottam.

- Nagyszerű – mondta, majd el is kezdte a diktálást.