Színfalak mögött - XVII.

Elég gyenge, szerintem anno nagyon kínomban írtam, bocsi. :) 

***

Úgy meglepődtem a telefon túlsó végéről jövő hangtól, hogy másodpercekig elfelejtettem megszólalni. Szerencsére Dávid újabb halózása visszatérített a Föld nevű égitestre.

- Szia Dávid, Nori vagyok! Élsz még? Jó, persze, élsz, hiszen tudom, de te is tudod, hogy én hogy értettem! Mit csinálsz, hol vagy? Mi történt? Hol és mikor találkozunk?

- Norina, lassabban, hadarsz. Szóval, élek, jól vagyok. Nem vettek fel a Ferrari-hoz, téged nem tudtalak felhívni, úgyhogy anyudat tárcsáztam, ő mondta, hogy te viszont a Red Bullnál dolgozol! Ügyes vagy kislány, büszke vagyok rád! – mondta lelkesen.- Apropó, elküldtem a szállodátokba a bőröndödet, ahol mi vagyunk, vagyis voltunk, ott is vannak a csapatotokból srácok, ők megadták valami fejes számát, akitől megtudtam a címet. Amúgy már itthon vagyok, épp HÉV-ezek Pestre, most fogok beszélni az ex-munkahelyed igazgatójával, illetve megkeresem az osztályodat is, a kirándulás óta nem is láttam őket! Veled minden oké?

Túl sok volt az információ, amit átadott nekem, így inkább munkára hivatkozva – ami egyébként féligazság volt- gyorsan elhadartam pár mondatot, majd vonalat bontottam, mielőtt visszakérdezett volna.

A munkaidőm első fele a vendéglátó részlegen telt el. Szerda lévén nem sok dolgom volt, hiszen a csapat zömének ez az első napja ezen a versenyhétvégén, ilyenkor még mindenki elvan a hozott dolgaival. Tulajdonképpen ültem egy bárszéken, időnként kiszolgáltam egy-egy szerelőt, váltottam vele két kedves szót. Ebben a hatalmas munkában segítségemre volt egy Anna nevű dán lány, akivel közös nyelv híján nem vittem túlzásba a beszélgetést. Ha nagyon akartam volna, az angol gügyögését értelmezhettem volna, de úgy döntöttem, hogy nincs szükségem rá; és valószínűleg ez fordítva is igaz volt.

Már teljesen berendezkedtem egy nyugodt naphoz, amikor megjelent Linda az örökmozgó Anjával a háta mögött.

- Nori, megharagudnál, ha más melót akasztanék a nyakadba? – kérdezte Linda. – Bár, hogy őszinte legyek, a főnököd vagyok, szóval elvileg csak formalitás volt a kérdésem. Szóval, vigyáznod kellene erre a szülinaposra, mert lenne pár elintézendő dolgom, amit vele nem lehet megcsinálni. Itt pedig Anna tökéletesen elboldogul egyedül.

- Rendben, nagyon szívesen figyelek rá. Valószínűleg értelmesebb társaság, mint ez a lány – utaltam a néma dánra.

- Ja, igen, Anna egyike azoknak, akik megvoltak az egyik fejesnek, és azért van itt. Hülye is, kicsit csúnya is, de a lábait szét tudta dobni. Na mindegy, megyek, mert sosem érek a dolgaim végére. Ha nagyon nem bírsz a lánnyal, akkor szólj az apjának, ő mindig leköti valami ökörséggel. Na, gyere Anja, dobj egy puszit, megyek!

A szülinapos odarohant anyjához, a felszólításnak megfelelően cuppantott egy hatalmasat, majd Linda eltávozott az étteremből.

- Fejen állhatok? Vagy nézd, milyen cigánykereket tudok! – mondta Anja, majd mire felfogtam, hogy mire készül, már rég lerótta a maga 360 fokát. Csodálkoztam, és ezzel párhuzamosan az aggódás fénysebességgel töltötte tele a testemet. Előbbi érzés azért kerített hatalmába, mert legjobb tudomásom szerint egy háromévesnek még a bukfenc sem megy, nem még a cigánykerék. Az aggódást pedig nem kell túlmagyarázni; nem akartam belegondolni, hogy Linda hány darabra vagdosna, ha valami baja lenne a lányának.

Úgy gondoltam, hogy a további attrakciók megelőzése végett valami izgalmas programot kell kitalálnom.

- Anja, szerintem játszunk olyat, hogy keresünk egy tévét, és nézünk valami jó mesét, oké? – guggoltam le hozzá.

- Nem! – felelte határozottan. 

Ennyit a kreativitásomról...