Színfalak mögött - VII.

Meghoztam a heti dózist. Megint majdnem elfelejtettem a szombati részkirakást. :))
Lassan majd hozok újabb képeket is. :)

***

Linda folyamatosan gépelt, miközben én egy kávét kortyolgattam.

- Kérdeznék párat – szólalt meg hirtelen Linda.

- Rendben.

- Név, születési idő, édesanyád neve, az a város, ahol élsz, vagy ami legközelebb van a településedhez, nyelvtudásod, esetleges végzettséged.

- Oké. Szóval, Tóth Norina Lilla a teljes nevem, ’86. augusztus 22-én születtem, az anyám Tóth Kata néven látta meg a napvilágot, Gödöllőn éltem idáig. Mi is van még? Ja, igen, angol-töri szakos tanár vagyok, szeretném letenni majd a későbbiekben a földrajzot is. Illetve ugye beszélek közel perfektül angolul, németül és franciául,  de középszinten olaszul is, és terveim közt szerepel az orosz nyelv elsajátítása is.

- Jézusom Norina! –sóhajtott fel Linda, miután bepötyögött mindent. – Kész szótár vagy! Hol ragadt rád ennyi nyelv?

- Kiskoromban anya sokat beszélt hozzám németül, mondhatni anyanyelvem lett, franciául apától tanultam, angolul ugye suliban, olaszt pedig anyám szeretőjétől, na meg a barátom, Dávid anyjától. Meg persze rengeteget utaztam fiatalabb koromban, amikor tökéletesítettem őket – mosolyogtam.

-Szótár vagy… -ismételte.

Még egy fél órát az irodában töltöttünk, aláírtam a szerződést, átvettem a csapatpólókat, aztán körbevezetett a monumentális épületen. Szépen szólva is szarrá jártam a lábaimat.

Bő két óra folyamatos járkálás után bejelentette, hogy ahova megyünk, az lesz az utolsó szoba, a mérnökök szobája. Halleluja – sóhajtottam.

Amint beléptünk az említett helyiségbe, huszonöt kíváncsi férfi szempárja meredt ránk. Visszaszívtam a sóhajomat, és a földet bámultam. Félő volt, hogy összecsuklik a térdem, és zakózok egy hatalmasat.

- Zsenikék –szólalt meg Linda, köszönés, vagy bármiféle kertelés nélkül -, ő itt Norina. Fiatal, csinos, roppant kifinomult, okos és művelt –valószínűleg folyamatosan vörösödött az arcom a dicséret hallatán -, szóval a zsetonürítésekre fizessetek magatoknak hivatásost, ha kérhetem.

- Linda, megint minket okolsz az miatt, hogy egy csajszi elhagyta a fedélzetet? – kérdezte egy férfi kissé felháborodottan. Fogalmam nincs, hogy nézett ki, mert a földet bámultam; elvileg az biztos pont. Nekem sajnos nagyon is mozgott.

- Sajnálom Gio– válaszolta a „főnököm”-, de be kell keményíteni. Nem tudom, honnan kerítenék még egy ilyen lányt, mint Norina. – Pontosan ekkor néztem fel rá, és melegen mosolygott. Ennek hatására kicsit felengedtem.

- Szia Norina – fordult felém ekkor a férfi, akit Linda Gio-nak szólított. – Giorgio vagyok, de a barátoknak, ismerősöknek csak Gio –nyújtotta felém a kezét, amit örömmel elfogadtam. És, meglepő módon elmosolyodtam.

Lám, azt hiszi az ember, hogy 25 év elég ahhoz, hogy kiismerje magát. A mosolyból fakadó önbizalmat meglovagolva szétnéztem a szobában. Nem kellett volna. Újra roppant kellemetlenül éreztem magam, és a hirtelen jött önbizalmam is olyan gyorsan elfogyott, mint egy liter víz a sivatagban. És, hogy még tovább nőjön a menekülés iránti vágyam, Linda finoman közölte, hogy az első műszakom 6 órakor elkezdődik, azaz mindösszesen 27 percem van megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy egy világbajnok csapat tagja lettem. Ráadásul rögtön mély vízbe dobott: ide, ebbe a szobába kell majd visszajönnöm, segédkezni. Ezután elegánsan kilépett a helyiségből, otthagyva engem egyedül.

- Elkísérjelek egy mosdóhoz? – kérdezte meg Gio, miután látta, hogy a sokk első része átért rajtam. – Gondolom, át kell venned a csapatpólót, meg ilyesmi.

- Persze, persze, megköszönném, hogyha elvezetnél.

Bevallom, meg sem fordult a fejemben az, hogy vannak bizonyos kötelezettségeim, így hálás voltam –a nevéből ítélve- olasznak.

- Mesélt neked valamit Linda rólam? Rólunk? -kérdezte rögtön, amint kettesben kiléptünk az irodából...