Színfalak mögött - IV.

Ha Vettel a hétvégén megszerzi második világbajnoki címét (nem kevesebb, 2!!!!), akkor jövök még egy résszel. :) Ezt még mindig szenvedélyből írtam, azért olyan, amilyen...
Innentől már élhetek német barátom szavaival, hogy "Udv a vilagomban!" :))

A leszállást végigaludtam, Dávid akkor keltett fel, amikor már csak a „felállunk, és lebattyogunk a repülőről” rész volt hátra.

A monumentális főépületben megszereztük a csomagjainkat, rendeztük a formalitásokat, fogtunk egy olyan taxit, amelynek a sofőrje beszélte az angolt. Egyszóval: csak az ekkor szokásos dolgokat tettük.

Bő fél óra autókázás után, hajnali 5 óra körül megálltunk egy látszatra közepesnek ítélt szálloda előtt. Szívesen szálltam volna meg ötcsillagosban, de anyagi hátterünket ismerve… Örültem, hogy nem sátrat vertünk magunknak!

Dávid amúgy is szabadkozott, amiért ilyen „középszerű” hotelt választott, és azért is, hogy egy szobában kell aludnunk.

- A repülőjegy és a hétvégi bérlet mellett csak ilyen telt az örökségemből –mondta.

- Örökség???

- Ja, igen, kipurcant valami olasz üknéném, és ott az a szokás, hogy a legfiatalabb rokon örököl. Nem volt túl gazdag nő, ahogy az örökség is mutatja…

- Oké, felfogtam. Másik kérdés: hétvégi bérlet? Mi a halál az?

- Édes, nem képzeled, hogy kihagyom azt az F1-es versenyt, aminek a királya a kedvenc csapatom egyik versenyzője volt!  

- Jogos. Viszont én marha fáradt vagyok, és az is idegesít, hogy ennek a hülye Franco-akármi városnak sem tudom a nevét, én, aki földrajzot akart tanítani érettségi után… -sóhajtottam kissé csalódottan.

- Gyerünk inkább befele Nori, ne földrajzozz, mert pia szagunk is van, álmos is, éhes is vagyok, holnap, akarom mondani ma pedig korán kelek. Szóval – felemelte mindkét bőröndöt, és elindult befele- gyerünk!

Szó nélkül álltam mögötte, amíg bejelentkezett és elkérte a kulcsokat. Akkor is csak egy halk sóhajt hallattam, amikor a liftre egy „out of use” tábla volt kifüggesztve, ami azt hivatott jelezni, hogy nem működik. Így muszáj volt lépcsőn felmászni a 3. emeletre. Ez pedig nem kis kihívás volt hulla fáradtan…

Amíg én megnéztem a bőröndöm tartalmát (és körülbelül hatszor fojtottam meg képzeletben anyát), Dávid lezuhanyzott. Én gyorsan végeztem, és szerencsére –férfi lévén- Dávid sem sokat vacakolt, így megfordítottuk a felállást: én áztattam magamat a víz alatt, ő pakolászott a bőröndjében.

Bő fél órát sikerült eltöltenem a fürdőszobai teendőimmel, ezért arra számítottam, hogy Dávid már rég elterül majd az egész ágyon, mint a nagy Alföld. Kiérve a fürdőből viszont nem volt sehol a barátom. Valószínű, hogy éhen volt halva, rendelésre pedig ilyenkor (reggel 6 óra) még nem hoznak  reggelit, így fel kellett derítenie a terepet.

Én nem voltam éhes, úgyhogy felvettem egy bő pólót és egy franciabugyit, megágyaztam, felkapcsoltam a duplaágy másik oldalán az éjjeli lámpát, aztán bemásztam az ágyamba, és felvettem a szokásos alvópózom: bal oldalamra feküdtem, majd beszorítottam a takarót a lábaim közé. Dávid előtt nem voltam szégyellős, melltartóban és bugyiban bármikor mutatkoztam.

Már félálomban voltam, amikor meghallottam, hogy nyílik az ajtó, majd csukódik. Dávid halkan elbotorkált a bőröndjéig, valószínűleg megkereste a pizsamáját (ami nála is egy póló volt, és a boxere, amit minden bizonnyal már fürdés után felvett), majd éreztem magamon a tekintetét. Gyorsan behunytam a szemem, és alvást tettettem.

- Tudod Norina – súgta, csak úgy magának, miközben leoltotta a lámpát, és lefeküdt az ágyra -, ha nem félnénk az érzéseinktől, talán nekünk is lenne esélyünk, együtt.

Nem tudtam mit kezdeni ezzel a mondattal. Vagyis, átjártam ától zéig minden betűjét, de mindig más eredményre jutottam, úgyhogy arra az elhatározásra jutottam, hogy „aludtam”. Nem is hallottam semmit…