Boulevard of broken dreams - 20. fejezet

Megígértem, hogy több F1et hozok bele, mint az előzőekben volt :)
Őszinte embernek tartom magam, ezért elmondom, hogy nem akartam bepótolni a keddi részt, de a futamokkal próbálom magam tartani, így felteszem :)

Jav.: Egy bekezdést lefelejtettem az elejéről, 10 millió bocs... Orsi, neked köszönöm ♥♥♥



Három dolog történt egyszerre. Először is Rob jobb keze segítségével a fejemen „leskelődő” napszemüveget lehajtotta a fejemre. Majd bal mellső végtagjával egy kapucnit is a fejemre hajtott. Ezekkel azonos momentumban a tekintetem Robot tűzte ki célul, és bölcsen megállapítottam, hogy ő napszemüvegben, kapucnival a fején lépett ki.
Basszus, ezt már a rutin teszi, lefo… Majd egyensúlyérzékemet hátrahagyva bukfenceztem előre, végig a lépcsőfokokon.
Pár szörnyülködő hangot hallottam, időnként kitűnt közülük a nevem is (na, itt nem Istenemre vagy Jézusomra gondolok, félreértés ne essék), azonban megtettem még két 360 fokos fordulatot, és minden elsötétült…

- Christian, nem tudom, neked feltűnt-e, hogy jelenleg eszméletlenül fekszik a beosztottad, miközben mindenféle izé lóg ki belőle…
Csak azt tudnám, hogy mégis mi a francért kell ordítozni a fülem mellett, drága Sebastian. Aztán hihetetlen, már-már a fény sebességét megszégyenítő gyorsasággal esett le a tantusz. Valószínűleg egy kórházban fekszem, mert összetörtem magam egy cseppet. Eszméletlen vagyok, király. Csövek állnak ki belőlem, csúcsszuper. Csipog a fülem mellett ez a hülyeség, miért ne? Ja, plusz ez a kis majom is ordítozik itt. Istenkirály szituáció, mondhatom.
- Ebben igazat adok neked, ifjú német barátom. Viszont neked holnap időmérőd van. Tehát örülnék neki, ha elpucoltnál alukálni Dorothea maciddal –szólalt meg Chris sokkal könnyedebb, és halkabb hangon.
- Mikor tanulod már meg Christian, hogy DoroTHY annak az átkozott macinak a neve?
Bármennyire is utáltam abban a pillanatban Sebastian ordítozását, ezen már muszáj volt hangosan felnevetnem. Egy ekkora Kinder-Mátyás macival alszik. Legalább nem hazudtolja meg kölyök mivoltát, igaz?
- Hát… Ez… Öööö… Aaaa…
-S ebastian mondom én, hogy menj lefeküdni, mert már egy értelmes mondatot sem tudsz kinyögni! –dorgálta kocsányon lógó szemekkel Chris a „beosztottját”.
Majd én is megerősítettem „nagyfőnök” álláspontját.
- Így van, vegyél egy fél Kindertojást a szádba, a másik felét meg add oda Dorothydnak, hátha korog a gyomra.
- Nagyon viccesek vagytok, de tényleg. Azonban megint a legkisebb lesz a legokosabb.
- Ezt hogy érted Seb? –méregette Christian az említettet.
-Csapatvezetőkém, szólni kellene egy orvosnak, hogy Chelsy felébredt.
Ránéztem Chrisre, és az ő tekintetében is ez látszott: igaza van a kis törpének. Azonban engem nem olyan fából faragtak, hogy elismerjem mások győzelmét, ezért rögtön kontráztam.
- Seb! Kezdjük ott, hogy én nem is tudom, mi történt velem. Egyébként te amúgy is készültél haza, nem? Utadba ejthetnéd a nővérke pultot, és közölhetnéd velük, hogy ébren vagyok. Kettőt pislantasz rájuk, a bugyijukba olvadnak, aztán szélsebesen ideküldik a dokit. Na, mit szólsz, milyen remek ötleteim vannak?
Reakcióként se szó, se beszéd nélkül, a Red Bullját megszégyenítő gyorsasággal vágtatott ki a kórtermemből.
Fel sem fogtuk, hogy elment, amikor lassabb léptekkel (ez már csak egy sima Renault volt) berontott szobámba, ágyam mellé sétált, arcomra puszit nyomott, vigyorgott rám egy sort, majd egy halk sziasztok mellett újra a folyosón láttuk őt.
Én még elvarázsolódva néztem utána, amikor Chris magához vette a szót.
- Jól vagy kislány?
- Hol látsz te itt kislányt? Érett, felnőtt nő vagyok, bár néha ez nem látszik. Amúgy köszönöm, megvagyok, vagyis megmaradok.
Persze kamu volt az egész. A szemeim minimum kétfelé álltak a fájdalomtól, a fejem szét akart foszlani, mint egy rongylabda túlzottan sok használat után, bár végtagjaim egyben voltak, legalábbis úgy saccoltam.
- Pontosan úgy nézel ki, mint aki fitt és egészséges. De mindegy, hamarosan jön a doki, és őt nem tudod átverni. Na látod, ez az én szerencsém.
Amint kimondta, egy vészesen őszülő fazon lépett be a terembe, párszor végignézett rajtam, majd a leleteimet vizslatta. Néma csend volt, Chrissel mozdulatlanul és hangtalanul néztük a dokit, aki csak hümmögött, csóválta a fejét, gúnyos pillantásokat küldött a kettő között felém.
Remek! Kikapom a legnagyobb tahót! Ez az én formám...
594-ig számoltam el, mire végre megszólalt dr. Peinn.
- Nézze, Ms. Pfeiffer-Spielberg –mintha nem tudná a kórteremben lévők közül senki a nevem… cööööhhh-, nem túl rózsás a helyzet. Tele van zúzódással, enyhe agyrázkódás, csontrepedések tömkelege található a testében…
- Tudja mit, doktor úr? –untam meg, hogy monoton löki a szöveget. –Nem izgat, sajnos. Lökje ki, mi a halált kell tennem, hogy kiszabaduljak ebből a betondzsungelből, és végre főzhessek magamnak egy igazi feketekávét, két cukorral, kevés tejjel, és jó sok kalóriával telítve! Plusz elterüljek a franciaágyamon, miután magas sarkú cipőben végigtotyogtam a fél házon. Na látja, ez most biztosan segítene a gyógyulásomban!
És valóban, nem is hazudtam. Minden vágyam az volt, hogy otthon legyek. Abba a sarokba dobjam le a táskám, amelyik szimpatikus, és azt tegyek, amit csak akarok! Mert mindenki életében van egy hely, ahol azt csinál, amit a legvadabb képzelete is csak félve néz; ezt a helyet hívjuk közönségesen otthonnak.