Boulevard of broken dreams - 18. fejezet

És hát, hosszas "várakozás" után megérkezett a 18-as rajszámmal ellátott izé is.
A fejezetről annyit, hogy elég unalmas lett, lényegében semmi izgi nem történik benne, a fogalmazás is gagyibb még az előzőeknél is, de itt van :)



Úgy 3 perce hagyhattam el Michaellel a Circuit Gilles Villeneuve-t, és már félúton voltunk a Pierre-Elliott-Trudeau reptér fele. A rádióban stílusosan megszólalt a BEP Meet me halfway-e.
- Hümm. Ezek érzik, hogy félúton járok hazafele? –törtem meg a csendet (ez esetben tekintsünk el a rádió által okozott hangoktól).
- Ez teljesen nyilvánvaló Chels. Már ha szólíthatlak így –mosolygott.
- Persze Schumi, már ha szólíthatlak így –ismételtem meg azonos hangsúlyokkal.
- Persze! –és újra feltornázták magukat nevetőráncai.

Majd német barátom a kormányon lévő gombok segítségével egy kis hangerőt varázsolt a rádióra, és úgy utaztunk tovább.
Montreal gyönyörű város, ezt egészen biztosan állítom. Este lévén minden felhőkarcoló észveszejtően ki volt világítva, mindenhol nyüzsgés, pörgés, hatalmas élet szűrődött ki a többemeletes irodaházak, lakóházak közül. Ugyanakkor egy őserdő is volt egyben: bekeríthetetlen, terjedő, felfedezetlen szépség.
Hogy miért felfedezetlen? Egyszerű a kérdésre a válasz. Tételezzük fel, hogy megkérdezel két ember: hol töltötte a vakációját. Az egyik Montrealt mondja, a másik Hawaiit. Kérdezem, te melyiket választanád? Egyértelmű, Hawaii. Ám ha jobban belegondolsz, akkor Hawaii csak a végtelen vizéről híres. Mi van, ha megunod a vizet, egyszerűen rosszul leszel tőle? Töltöd tovább a vakációd egy hotelszobában. Izgalmas, nem?
Ezzel szemben Montrealban ott a rengeteg park, mozik, szórakozóhelyek, bárok, plázák, kulturális központok; egyszóval minden korosztály megtalálja az ínyére valót, és megspórolsz egy fél vagyont.

Kanada második legnagyobb városa –véleményem szerint- az USA legnagyobb városára, New Yorkra hajaz, azzal a különbséggel, hogy Montreal amerikai társát már felfedezték a turisták.

Azt hiszem, Montreal lesz a hatodik otthonom. Olyan városok társaságába lép ezzel, mint a fentebb említett New York, aztán Los Angeles, London, Las Vegas és Monaco.

Elmélkedésemből a repülőteret jelző tábla szakított ki. Teljesen elpilledtem az ülésben, pedig alig jöttünk… na jó, nem tudom, hány percet jöttünk.
Olyan kábult voltam, hogy csak arra tértem magamhoz, amikor a német „big brother” szorosan magához ölelt, búcsúzóul két puszit nyomott az arcomra, majd karomat utoljára megsimítva elbúcsúzott tőlem.
- Chels! –kiáltott még felém visszafordulva.
Újra egymás felé közeledtünk, és a kezembe nyomott egy apró szatyrocskát, ami tartalmazott mindenféle földi jót (ez a nőknél alapvetően csokira értendő, egy kis csokival körítve, és hogy le ne fogyjunk, még több csoki) (na jó, némelyik pasira is igaz ez) (szerintem Schumira is) [[Ezt úgy értsétek, hogy különböző hangsúlyokon van 'mondva', kisebb hatásszünetekkel -szerk.]]. Köszönésképp megöleltem, mert egy szó nem jött ki a torkomon, annyira megörültem a kedvességnek. Azt hiszem, Michael személyében megtaláltam az általam olyannyira áhított bátyót.

Még a repülőn is könnyekkel a szememben ültem, és vártam, hogy a repülő elinduljon, és végre elvigyen Londonba, vagyis haza (elvégre ott a haza, ahol a kaja).
Semmire és senkire nem figyeltem, csak ültem bambán, amikor egy férfi megszólított.
- Elnézést kisasszony, köztünk van még? –kérdezte udvariasan.
Igazából semmi kedvem társalogni vele. De mégsem bunkózhatok, ha már ilyen illedelmesen érdeklődött. Legalább tudom, hogy biztosan értesíteni fog, ha le kell szállnunk a gépről. Mert -magamat ismerve- simán képes vagyok bármire...
- Persze, a Földön tartózkodom egyelőre. Csak tudja repülök haza. Másfél hónapja nem jártam otthon, végig édesanyámnál kellett bébicsőszöset játszanom. Ja, és dolgoztam is. Tudja, imádom Los Angelest, illetve Montrealt is, bár itt alig egy napot tartózkodtam, meg minden. Azonban néha jó dolog messzire elhúzni a fénytől és a csillogástól, majd egy hétköznapi ember bőrébe bújni otthon, Londonban. Ezt azonban csak az értékeli, aki élt már más városokban is. Más nem is tudhatja, milyen érzés -mindezt úgy mondtam, hogy egyszer nem pillantottam felé, csupán a függönyt bámultam.
- Azt hiszem, pontosan tudom, mire gondol…

- Csak nem maga … -Mindenhatóm, ez most tényleg ő?