Színfalak mögött - XIII.

Miután körbenéztünk a szobában, vagy lakosztályon –talán ez a helyesebb megfogalmazás -, Mark egy kicsit összepakolta az iratait, és közben szabadkozott a kuplerájért. Hiába mondtam minduntalan, hogy tulajdonképpen én pofátlankodtam be, és nekem kellene őhozzá alkalmazkodnom, nem fordítva; hajthatatlan volt, és roppant szórakoztató is egyben.

Úgy pakolt össze, ahogy azt egy férfitól elvárná az ember: mindent egy kupacba, majd a kupacot eltenni egy olyan helyre, ahol nincs szem előtt.

- Na, azt hiszem, ez így egész elfogadhatóan néz ki – fényezte önmagát, amikor „összepakolta” a felesleges iratokat.

- Valóban – helyeseltem, majd nevetve hozzátettem: -, addig, amíg ki nem nyitod a szekrényedet, vagy nem keresel egy dokumentumot sem.

- Ünneprontó vagy Norina – mondta teljes komolysággal, tettetett felháborodottsággal.

- A nevemet még mindig nem tudod rendesen kiejteni – húztam tovább őt.

- Majd csiszolok rajta – ígérte, majd leült a kanapéra.  Hirtelen témát váltott. – Agyilag hulla vagyok. Egyszerűen annyira érdekes ez a pálya, minden kör más és más. Az ember azt hinné, hogy a gyorsaság elég, meg az, hogy el tudod tekerni a kormányt a megfelelő irányba, de nagyon nem így van. Nem mindegy, hogy mennyire van felgumizva a pálya, mennyire kopik a kereked, milyen ütemben fogy az üzemanyagod, hol nyomod a KERSt, melyik íven kanyarodsz, hol mész ki a rázóra… Tudod, annyira összetett ez az egész. Elég egy adatot elnéznünk, rosszul elemezzük ki, nem megfelelő üzenetet küldünk a többi főmérnöknek, ők rosszul állítják be a kocsit, és bottal ütheted az egésznek a nyomát. Fejben nem szabad leállnunk egy pillanatra sem, különben bukott angyal az egész. Nagyon komoly felelősség van rajtunk. Aztán, ha egyszer eltolunk valamit, akkor a legutolsó takarító is leszid minket. Kegyetlenség egy kevésbé jól sikerült versenyhétvége után vezetőmérnöknek lenni. Egy győzelem után pedig a fellegekben jársz, és ha kitörne a harmadik világháború, az sem érdekelne, mert tudnád, hogy jól végezted a munkád. Ez is nagyon nehéz számunkra; ez, hogy egyik végletből a másikba esünk; arany középút nincs.

Komolyan kellett koncentrálnom, hogy minden szavát megértsem. Tisztán, érthetően formálta a szavakat, de nem vagyok meggyőzve arról, hogy nem egy szuszra darálta le az egészet.

- Ne haragudj! – szabadkozott, amikor meglátta, hogy alaposan leterhelt az információ feldolgozása. – Amikor izgatott vagyok, csak úgy dőlnek belőlem a szavak. És elfelejtettem, hogy te is ugyanúgy dolgoztál, és te is fáradt vagy. Bocsi, bocsi, bocsi!

- Igazából érdekes volt hallgatnom a kis monológod. Ritka az olyan elhivatott ember, mint te – simítottam meg a vállát, valami Isteni vezérlettel. Abban a pillanatban lefagyott, majd én is kővé dermedtem.

Egy tizedmásodperc sem telt el, mire felfogtam, mit tettem. Vissza akartam húzni a kezemet, de Mark reflexei már alkalmazkodtak a Forma1-hez: gyorsabb volt a karjának a mozgása, mint az én gondolatom bármelyike, így könnyedén elkapta a kezemet, és roppant finoman, ugyanakkor vasmarokkal tartotta azt.

Szólni akartam, de nem tudtam. Őszintén bevallva; nem is akartam. Addig a pillanatig minden egyes perc arról szólt, hogy küzdöttem a jelenlétében. Foggal-körömmel viaskodtam a vágyaim ellen, rendszerint sikerrel. Még a gondolataim sem kalandoztak felé. Nem akartam beleesni abba a kategóriába, melyben azok a lányok tartózkodnak, akiknek elég a széles váll, formás fenék, végtelennek tűnő szemek, és pukk, máris cseppfolyóssá válnak. Ez nem én vagyok – mondogattam magamnak minden egyes momentumban, amikor Mark mellém lépett. Ő azonban bebizonyította, hogy félreismertem magam; én is ilyen vagyok, csak nem találtam meg azt a férfit, aki ezt kiváltotta volna belőlem. Egészen addig, amíg nem találkoztam vele. És, arra a kérdésre, hogy bele akarok-e kerülni ebbe a csoportba, nem tudtam választ adni.

Megtette helyettem Mark: ajkait mindenféle kertelés nélkül az enyémekre nyomta…