Színfalak mögött - XI.

Ma pontosan egy éve lett Sebastian Vettel minden idők legfiatalabb világbajnoka... ♥

Seb, ez a rész a jövő évi harmadik címedé. 

***

A telefon a harmadik csörgés után foglalt jelzéssel válaszolt.

- A büdös vaffanculo olasz anyád Dávidka, az! –morogtam.

- Baj van? A pasid nem veszi fel a telefont?

- Nem a pasim. De ez a tényen nem változtat… Mindig akkor hagy cserben, amikor szükségem lenne rá. Ez igen gyakran kiakasztó tud lenni.

- Hát akkor, mi lesz? Hova vigyelek? Ha gondolod, intézhetünk egy szobát neked a csapatszálláson, elvégre RB-s  kártyád van, igaz?

- Igen, igen. Ez egészen elfogadható variáció lenne. Ja, meg persze neked sem kellene annyit feleslegesen vezetned.

- Nem lenne fáradtság, örömmel elvittelek volna, de így reggel is hozhatlak én melózni – nevetett azzal a Mark-mosollyal. A mosollyal, amitől egy meddő nő is hármas ikrekkel lesz várandós.

Nem feleltem rá semmit. A hallgatás arany – szokás mondani.

 Pár perc autókázás után megérkeztünk a „főhadiszállásra”. Szívem összes melegével azt reméltem, hogy hulla fáradt, és nem lesz kedve az udvarias köröket eljátszani. Köröket, mint például kinyitni az ajtómat, ezáltal túlságosan közel kerülni hozzá. Ha ez mégis megtörténne (az „új" testemet ismerve), annak beláthatatlan következményei lennének.

Azonban, szerencsére elég meleg a szívem, így ez nem történt meg.

Megbeszéltük, hogy én egyeztetek Lindával, ő pedig kibájolog nekem egy szobát erre az éjszakára.

Főnöknőm (vagy asszonyom, magam sem tudom) nem volt kifejezetten boldog, amikor elmeséltem a kalandomat, de körülbelül négyszer biztosított arról, hogy ő akár éjjeli 3-kor is felveszi a telefont, ha baj van. Udvariasan megköszöntem, jó éjszakát kívántam, aztán bontottam a vonalat.

Ugyanebben a pillanatban Mark illata érkezett meg mellém, majd egy féltized másodperc múlva ő maga is, faarccal.

- Ne akadj ki nagyon az első hírem után, hogy józanul át tudd gondolni a másodikat. Rendben?

- Oké, rendben. Csak essünk túl rajta – kértem, a létező legrosszabbra számítva.

- Ne aggódj, nem kannibálokkal fogsz aludni – nevetett, valószínűleg az arckifejezésemet látva. – Szóval, az a probléma, hogy egyetlenegy üres szobájuk van, de az is csak azért üres, mert tegnap este beázott. Viszont, szívesen felajánlom az ágyamat egy éjszaka erejéig.

Lefagytam. Szólásra akartam nyitni a számat, de nem ment.

- Norina, nyugodj meg, én sem vagyok kannibál. Egy éjszakát kibírok a kanapén – mosolygott.

Át kellett gondolnom a helyzetet.

Adott volt Dávid, akinek nyilvánvalóan nem volt túl rózsás kedve. Ezt bizonyítja az sms-e, és az is, hogy kinyomta a telefont. Ha tippelni kellene, azt mondanám, hogy nem vették őt fel.

Adott volt a szálloda, a szoba, amit Dáviddal közösen béreltünk ki a hétvégére. Csak a paramétereit nem tudtam megmondani. Még egy nyomorult beléptetőkártya, vagy valami idióta szórólapos papír sem volt nálam; előbbit reggel leadtam a portán, utóbbit reflexből kivágom a kukába.

Adott voltam én, aki smink nélkül, reggeli kómában gyerekeket ijesztgethet. Az volt a plusz, hogy semmiféle tisztálkodási szerem nem volt, sem váltás fehérnemű.

Ja, és adott volt a fél-adonisz, akinek külseje valószínűleg nők ezreit hozná felfokozott állapotba. És (tetszik - nem tetszik) nekem is be kell vallanom: igen érdekesen hat rám a közelsége. Na, ővele kellene eltöltenem egy légtérben egy teljes egész estét, éjszakát, majd reggelt.

Nem egy leányálom…