Színfalak mögött - XV.

Elküldtem Markot kezet mosni, hogy minél kevesebb vért lássak. Mire visszaért, nagyjából kitaláltam, hogy mihez is kezdjek.

- Szóval, most az lesz, hogy tűvel kipiszkálom az üvegdarabokat a kezedből. Előtte felteszem a könyököd felé ezt az érszorítót. Aztán pedig nem tudom mi lesz, mert nem vagyok orvos. Hülyén hangzik ez így? –kérdeztem.

- Nem győztél meg, de legyen. Kezedben a kezem –mondta, majd elmosolyodott.

- Oké, akkor lássunk neki.

Úgy tettem, ahogy elterveztem, és egészen jól haladtam. Néha egy-egy apró szisszenést hallatott Mark, amikor a tűvel kicsit beljebb szaladtam. Igazából azt is csodaként könyveltem el magamban, hogy a kezem kilengése nem volt több, mint 2 centi.

- Akarsz beszélni a csókról? – kérdezte Mark, derült égből villámcsapásként. Annyira meglepődtem, hogy kicsit tovább szúrtam a tűt a kelleténél. – Oké, ez elég egyértelmű válasz volt – nevetett.

- Már bocs, - mondtam egy beszív-kifúj után -  de mit lehet ezen beszélni? Kiöntöd a lelked, teszek feléd egy kedves, ugyanakkor érthetetlen gesztust, lefagyok, hopp, csókolózunk, aztán amikor igazán elkezdeném élvezni, akkor eltávolodsz, annyit mondasz, hogy nem kellene ezt csinálnunk, majd kiviharzol a szobából. Na, szerinted, mit kellene megbeszélnünk? Kielemeznéd a technikámat? Vagy azt ecsetelnéd, hogy túl kevés vagyok neked? Nem érdekel Mark, jó? Felejtsük el.

A „kifakadásom" utáni pár perc némasággal telt el. Az összes olyan szilánkot kiszedtem a kezéből, amit láttam, majd újra lefertőtlenítettem, és bekötöttem.

Egyszerre álltunk fel, aminek következtében az arcaink közötti távolság a megfelelőnél kisebb volt. Azonban, tanulva az előző baklövésemből, most uraltam a szituációt. Látszólag.

- Holnap mindenféleképp mutasd meg egy orvosnak – mondtam, és kicsit hátrébb hajoltam. Ha Mark nagyon erőszakos lett volna, simán megcsókol. De nem is erőszakos, és nem is akart megcsókolni.

- Feltétlenül – ígérte. – Köszönöm Norina!

- Ez a minimum azért, hogy beengedtél magadhoz. Úgyhogy én köszönöm. Viszont aludnék, álmos vagyok. Jó éjt!

- Neked is.

Az éjszaka további része azzal telt, amivel egy éjszakának telnie kell: alvással.

Istenigazából csak délelőtt tízig aludtam, de a lustaságomnak hála csak fél 12-kor tudtam elbúcsúzni az ágyamtól. Ezt követte egy villámgyors reggeli-rendelés, majd a szokásos fürdőszobai teendők. Mire utóbbival végeztem, előbbi eredménye a szobában illatozott, tojásrántotta formájában. Mint egy éhező, úgy nekiestem, és szinte egy lendülettel felfaltam az egészet. Evés után hosszú farmert kutattam a bőröndből, és a barna szín köré próbáltam meg felépíteni a ruhatáram, inkább több, mint kevesebb sikerrel. Felöltöztem, enyhe sminket raktam magamra, majd elhagytam a szobát. Okulva előző esti hibámból, most nem bámultam ki az udvarra, hanem céltudatosan mentem előre a lift felé. Le akartam jutni a hallba, ugyanis tegnap este Linda azt tanácsolta, hogy találkozzunk ott 1-kor. Abszolút pártoltam az ötletét.

Szokásomhoz híven korábban érkeztem a kelletnél, és eszembe jutott, hogy van egy elintézetlen telefonom. Pontosabban kettő: az egyiket anyuval, a másikat az ex-főnökömmel kellett elintéznem. Egyik sem ígérkezett leányálomnak…

Háromnegyed órával később Linda mellett kattogtattam egy tollat, idegesség-levezetésképpen, miközben Anja, a végtelenül jókedvű hároméves a hajam babrálta, és közben idegesítő hangszínen kiabált valamit, számomra felismerhetetlen nyelven.

- Lehet ez a nap ennél rosszabb? – tört ki Lindából egy megválaszolhatatlannak tűnő kérdés.