Színfalak mögött - IX.

Ezt a részt magamnak ajánlom, amiért olyan "ügyes" voltam.
Nem sokára újra jelentkezem a szereplők képeivel. :)

***

Igaza volt, tényleg mennünk kellett, hisz’ a másodpercek Usain Bolt sebességével száguldottak el mellettünk, velünk.

Mark lábra szökkent (testalkatához képest meglehetősen kecsesen, ugyanakkor férfiasan is), majd felém nyújtotta a kezét. Hezitáltam, de elfogadtam a segítő jobbot, így egy pillanat alatt én is talpon voltam. Kimentünk a mosdóból, majd visszaindultunk…

Némán mentünk egymás mellett. Ezen nem meglepő, hiszen nem volt mit mondanunk a másiknak. Fáraszthattuk volna egymást olyan kérdésekkel, miszerint szereted-e a Forma1-et, és társai, de én nem voltam vevő az ilyen kérdésekre, és úgy éreztem, hogy Mark sem az.  

Egyszer csak megálltunk egy ajtó előtt, melyen a 37-es szobaszám díszelgett. Furcsálltam, mert odafele valahogy sokkal hosszabbnak tűnt az út, mint visszafele. Ki érti ezt?

- Hát, megérkeztünk Norina. Gondolom új vagy, azért kellett kísérni.

- Igen, ez az első napom itt. És biztos, hogy háromszor eltévedtem volna, ha nem kísérsz vissza, úgyhogy köszönöm.

- Nem tesz semmit, máskor is nagyon szívesen elkísérlek bárhová – húzta féloldalas mosolyra a száját. Csoda, hogy nem rogytak össze a térdeim. – Ja, és persze üdv nálunk.

- Köszönöm!

Ezzel váltak el útjaink. És ezzel vesztettem el minden önbizalmamat. Huszonöt férfi óhaját-sóhaját kell odabent lesnem, ki tudja meddig. Még ez nem is lenne akkora probléma, ha olyan kaliberű lennék minimum, mint Linda: nyers, karakán, de ugyanakkor humoros, profi, és csinos. Ezzel szemben én egy csendes, visszahúzódó, kicsit őrült ugyan, de magányos farkas típusú vagyok. Ergo nem egy pasiideál.

Miután kellőképp elvettem magamtól a maradék önbizalmam is, egy nagyot szívtam a levegőből, és határozottságot tettetve benyitottam. Amint megláttam a semmit odabent, a semmit, ami miatt olyan ideges voltam, nevetni lett volna kedvem. Egy szál férfi nem volt a szobában, csak pár üres kávésbögre, egy tálca, amin kockacukor, tej és tejszín, valamint egy kancsó volt, ami egykoron valószínűleg színültig tele volt kávéval. Illetve, a nagy, tojás formára hajazó asztal túlsó végén lezárt borítékok. Közelebb mentem, és akkor láttam, hogy mindegyikre –természetesen alig olvasható betűkkel- egy-egy név volt felírva.

- Tartsd tőle távol a fúródat – hallottam egy női hangot tompán, a szoba ajtajának túloldaláról.

Ha tippelnem kellett volna, hogy kihez tartozik, Lindát mondtam volna. El is találtam volna, ugyanis két másodperc múlva a –már hivatalosan is- főnököm lépett be a helységbe.

- Ne tudd meg, hogy mennyire utállak most – szóltam neki nevetve.

- Mit tettem? – kérdezte éretlenül. Nem válaszoltam, megvártam, amíg magától esik le neki a tantusz. – Jaj, azt hitted, hogy rögtön óceánba doblak? Arra számítottál, hogy a srácok is itt lesznek, igaz? – nevetett.

- Ez nem az a szituáció, amikor nevetned kellene. Totál stresszben voltam.

- Ne haragudj, csak kicsit szét voltam esve. Elfelejtettem mondani akkor, hogy csak annyi lesz a feladatod ma, hogy ezeket a csészéket, meg a kávés cuccokat levidd a konyhára. Ja, meg azokat a borítékokat eljuttasd a címzettnek. Rendben?

- Oké, azt hiszem.

- Ja, és persze, hoztam neked egy kis ketyerét, amit mi csipogónak hívunk, ilyen van az orvosoknak is. Ezt munkaidőben mindig tartsd magadnál, ha nem tudjuk hol vagy, ezzel könnyen megtalálunk, tudunk erre feladatokat küldeni, meg ilyenek. Okos szerkentyű, ezt is Newey tervezte. Tudod ki ő?

- Persze, a zseni – mosolyogtam. – Nem tudom, mi az a kettős diffúzor, de az alap dolgokkal tisztában vagyok.

- Nagyszerű. Ez a ketyere jelzi majd a munkaidőd végét is, meg minden ilyesmi. Tényleg kincset ér. Hú, apropó kincs! Hoztam neked egy beléptető kártyát, ahogy bejövünk a főbejáratnál, ezzel – felmutatott egy kisebb kártyát – tudsz belépni. Minden versenyen új lesz, minden pályán más és más. Viszont ez – most egy árnyalattal nagyobb kártyát emelt a magasba- azonos lesz az egész szezonban. Ezzel tudsz a motorhome-ba belépni, és a szállodai szobádat is akkor kapod meg, ha bemutatod a hotelben. Azt hiszem, mindent elmondtam. Van kérdésed?

- Nem, nincs. Köszönöm Linda!

- Szuper, akkor megyek is, mert az egyik csajszi rosszul lett, és hisztizik. Jó munkát!

- Köszönöm – mondtam oda csak úgy magamnak, mert Linda a kezdősebességéből ítélve már hetedhét országon túl járt.

Összeszedtem a kávés csészéket, és rátettem arra a tálcára, ami ki volt lökve az asztal szélére...