Színfalak mögött - XII.

Végül is, a leglogikusabb utat választottam: elfogadtam Mark ajánlatát.

A férfi ismét elment bájologni a recepcióra, leadta a nevemet, adataimat, és megcsinált minden hasonló formalitást. Visszafele mosollyal jött; ezt egyfajta jelként értelmeztem: talán mégsem lesz olyan rettenetes ez az éjszaka?!

- Gyere, felmegyünk, megmutatom a szobát.

- Nem ellenkezem. Liftezzünk, kérlek! 

- Rendben - hangzott a felelet.

Megkerestük a felvonót, majd Mark megnyomta a 3-as gombot, ami felszáguldott velünk a harmadik emeletre. Milyen logikus!

Ahogy kiszálltunk a liftből, előzékenyen előre engedett. Miután ő is kiszállt, megfogta a kezemet, és kicsit visszahúzott.

- Nézd! – mutatott balra. Fel sem tűnt, hogy a folyosó azon oldala végig üvegből készült, és csak a jobb oldalon vannak szobák. – Az ott a pálya. Ha fókuszálsz, akkor még a különféle reklámanyagokat is ki tudod venni a pacákból.

Csak hallgattam. Gyönyörű táj terült elénk. A pályát egészen körbeölelték a dombok; olyan volt, mint egy fuldokló, úszni nem tudó fiatal lány az óceán közepén: kapálódzik, de nincs elég ereje a fennmaradáshoz. Mivel távolra nem látok tökéletesen – a szemüveget pedig csak végszükség esetén hordom -, a propagandából sokat nem vettem ki. Olyanok voltak, mint a festékpacák, amiket első osztályban gyártunk: színesek, és semmihez nem hasonlítanak.

Miközben a tájat néztük, odalent nagy dudaszó, kiabálás hallatszott. Ekkor vettem észre, hogy Mark kezei a derekamra tévedtek, és egészen hozzám simulva áll. Valószínűsítem, hogy benne is tudatosult, ezért egy lépést hátrált.

Ezután elkövettem egy hatalmas baklövést: engedtem a kíváncsiságomnak, lenéztem az udvarra. Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy tériszonyos vagyok, ugyanis kezdtem elveszteni az egyensúlyom. A reflexeim a helyükön voltak, de Mark is rögtön kapcsolt, és kéz kezével kibiztosított.

- Jól vagy? – kérdezte rögtön.

- Persze. Csak tériszonyos vagyok, és elfelejtettem – mosolyogtam zavartan, és még kicsit szédülve.

- Hogy lehet ezt elfelejteni?!

- Bármi kitelik tőlem.

Nem szólt rá semmit, csak a fejét csóválta nevetve, és elhúzott az ablaktól, majd a kezét a csípőmön tartva elindultunk a folyosón. Ha a matematikai számításaim nem csalnak, a hetedik ajtónál álltunk meg. Na jó, igazából onnan tudom, hogy ki volt rakva a szobaszám az ajtóra.

Mark beillesztette a kártyáját a kódolvasóba, az ajtó csipogott hármat, aztán hallottuk, ahogy elfordult a lakat, szabad utat engedve nekünk. Kinyitotta előttem az ajtót, majd előreengedett.

- Na, szóval ő lenne az – mutatott körbe.

A szoba nem volt valami nagy wasistdas. Az ajtó mögött jobbra egy konyhapult és egy hűtő kapott helyet, mindkettő mélybordó színben. Előtte egy kis asztal, két székkel. Ezt a helységet egy boltív választotta el a nappali-hálótól. Egy háromszemélyes, minden bizonnyal kihúzható bőr kanapé kapott helyet itt, ami előtt egy kis kávézóasztal volt felállítva. Ezen rengeteg irat, és három számológép kapott helyet. A kanapéval derékszöget alkotva volt egy franciaágy. Ezzel szemben egy hatalmas plazma tv lógott a falon, ami alatt kandalló várt begyújtásra. A tüzelő bal oldalán egy hatalmas ruhásszekrény volt – érintetlenül, legalábbis ahogy Mark bőröndjét megláttam. Még ettől is balra egy monumentális üvegablak nyitott teret a világra.

- Ne nézz le – tanácsolta a „lakótársam” egy kis nevetéssel párosítva. Én is elmosolyodtam. – Gyere, megmutatom még a fürdőt.

Oda a kandalló jobb oldalánál lévő ajtó segítségével lehetett eljutni. Semmi extra felszerelés nem volt bent, csak a szokásos dolgok, amik egy fürdőbe kellenek: fürdőkád, mosdókagyló, zuhanykabin, WC, egy kisebb szekrény, egy nagyobb, illetve egy egész alakot mutató tükör. A mellékhelység is ugyanolyan színben köszönt rám, mint az előbbi másfél szoba: mélybordó, bordó, piros, narancs, bézs gyönyörű, egyszerűen nagyszerű elegye.

- Tetszetős, igaz? – kérdezte.

- Szemrevaló, az biztos – mondtam.