Színfalak mögött - X.

Kisebb jubileum. :)

***

Igazán fárasztó volt az első napom. Jobban oda kellett magamat tenni fejben, mint azt előzetesen vártam. Persze, fizikailag is igen megterhelő volt. Négyszer-ötször körbejártam a motorhome-ot, mire megtaláltam egy-egy helységet. Valószínűleg totál kattantnak nézett a recepciós lány, de nem foglalkoztatott. Mindig kedvesen mosolyogtam rá, de közben magamban számtalanszor elképzeltem, ahogy az alig 18 éves hölgyemény tökéletes mosolyát egy jól célzott bal egyenessel tönkreteszem. Vagy esetleg –ha nem lenne elegendő az első csapás- megspékelhetem egy jobbhoroggal. De nem tettem, és ezért igazán büszke vagyok magamra. Ahogy anya fogalmazna: fejlődőképes vagyok.

A műszakom végén megkerestem az úgynevezett dolgozói pihenőt, ahol mindenkinek volt egy szekrénye. Mint 10 perc szenvedés után megtudtam, a Red Bullos beléptetőm segítségével lehet kinyitni a szekrényemet. Beletettem a csapatfelsőmet és a csapatdzsekimet, illetve két csapatpólót. Átvettem a mai egyenpólómat arra a fehér felsőre, amiben érkeztem. A levett pólót leadtam a meglehetősen dekoratív recepciósnak. 

Jó kedvem volt, egészen addig, amíg nem léptem ki a motorhome-ból. Odakint azonban úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Épp ezért elpárolgott a remek hangulatom. 

- Isten hozott Belgiumban – szólalt meg valaki közvetlenül mögöttem. Megrezzentem. – Ne ijedezz, Mark vagyok.

Megfordultam, és tényleg ő volt. 

Az orraink között körülbelül zsebkendőnyi hely volt, ami a szívemnek igen komoly feladatot adott. Nem tudom, mi okozott mindenféle tipikus szerelmes nyavalyát akkor, amikor Mark a közelemben tartózkodott, de marhára elegem volt belőle. Egyrészről: szerelem első látásra nincs. Másrészről: első találkozásunkkor leszajházott. Az tény, hogy azóta kedves, de a tüskének meg kellene maradnia. Kellene. Kellene… Francba a feltételes móddal!

- Elvihetlek? Tudod, elég messze van innen a ti hoteletek ahhoz, hogy gyalogolj. Plusz, Belgiumban roppant lazán hivatásosnak néznek, ha az út szélén, sötétben sétálsz. Kérdezd majd meg Lindát, hogy mik a tapasztalatai – nevetett Mark.

- Nem szeretnék erőszak áldozata lenni, úgyhogy köszönöm, elfogadom a fuvart.

- Oké, akkor gyere, megkeressük a kocsimat. A szerelőbrigád megelőzött, úgyhogy elég hátul tudtam csak megállni. Amúgy, hogy kerültél ide, ebbe a végtelen világba? Fiatal van, előtted az egész élet…

- Valóban – szakítottam félbe -, csak én marhára nem láttam semmit az élettől. Kitakart mindent, és tudod, így elég nehéz bármit is kezdeni magaddal.

- Ezt hogy érted, Norina?

Felnevettem. Nem akartam elhinni, hogy a nevemet valaki ennyire felismerhetetlenül ejti ki. Hiába, a német akcentus…

- Mi olyan nevetséges? – kérdezte.

- Az, ahogyan a nevemet kiejtetted. Na mindegy. Elnézem, elvégre, legalább megjegyezted – mosolyogtam. – Az pedig, hogy miért vagyok itt, igen bonyolult történet… És nem kevésbé hosszú, mint unalmas, úgyhogy azt tanácsolom, hogy ne menjünk bele.

Roppant módon fáztam, talán még a fogaim is vacogtak, bár ebben nem vagyok száz százalékig biztos. És, a közvilágítás sem volt valami kitűnő, amit furcsálltam, mert a belgákról köztudott, hogy a legutolsó kis zsákutcát, vagy a legforgalmatlanabb főútszakaszt is Xenonizzókkal világítják meg. Mark látta, hogy nem érzem magam túl kellemesen, így tanácsolta, hogy induljunk el. Ötletét teljes mértékben támogattam.

Körülbelül egy perc múlva egy sötét színű autó indexlámpái kettőt villantak.

- Ő az én tündérem – mondta.

Sötét színű Audi A8-as volt, mint ahogy azt leolvastam róla. A tudásommal csak a márkáját tudtam volna megállapítani.

- Szép szerkezet – mondtam.

- A szerelmem – mosolygott rám.- Az európai versenyekre általában kocsival megyek. Szeretek vezetni –mondta, miközben beül a kocsiba. – A mi szállodánkban szálltál meg?

- Nem, mivel amikor ideérkeztünk, még nem volt állásom. Vagyis volt, de mindegy... Egy telefonhívást viszont le kell rendeznem, mivel fogalmam nincs, hogy mi a szállóm pontos címe. De még a nevét sem tudom! – mosolyogtam zavartan.

Előszedtem a telefonomat a zsebem legmélyéről, láttam, hogy 12 nem fogadott hívás, és 2 sms-t mulasztottam el az elmúlt órákban. A hívások 6-6 arányban megoszlottak anya és Dávid közt, az sms is 50-50 százalék volt. Anya beígért egy béltranszplantációt (kihúzza az útra a vékonybelemet, és átmegy rajta talicskával, ha nem hívom vissza), Dávid pedig csak annyit írt, hogy „Ez most nem jött össze Noresz.”

Fénysebességgel tárcsáztam Dávidot…