Boulevard of broken dreams - 12. fejezet

Ígérem, ez az utolsó előtti fejezet a múltból.
Semmi poénosat nem fejlesztettem bele, mert ez a fejezet hűen követi a mai kedvem.
Jó szórakozást -a tehetségtelenségemen {ez milyen szó már :O} :D



Március 4-e volt, este 10 óra. Kati már elment 7 órakor, mert 8-kor neki edzői megbeszélése volt. Tudtam, hogy másnap már nem tudok gyakorolni, csak a verseny előtt 1-2 órát. Ugyanakkor annak is a tudatában voltam, hogy a testem legyengült teljesen már a 12 óra gyakorlás után. Jóformán csak evéssel, ivással, és 5 perces pihenőkkel szakítottuk meg a reggel 10-kor kezdődő edzésem. Eredetileg 6-ig volt szokásunk lent maradni, de Kati megengedte –szerinte teljesen fölöslegesen-, hogy azon a napom 8-ig maradjak.
Én persze nem hallgattam rá, és csak gyakoroltam. 10-kor megláttam, hogy mennyi az idő, és el kezdtem gondolkozni azon, hogy mi lenne, ha Kati megtudná, hogy én mennyire leterheltem az izmaim így, a verseny előtt.
És persze gondoltam, hogy azt sem venné kitörő örömmel, ha megjelennék két karikával a szemeim alatt másnap.
Így azt terveztem, hogy megnyugtatásképp ugrok még egy Rittbergert, mert amíg nem volt Kati, azt is szinte tökéletesre fejlesztettem.
Neki kezdtem, talán már az eszem sem ott járt, ahol kellett volna. Éppen az első fordulat után jártam, amikor bevillantak a baleset előtti képek, és éreztem ugyan azt a fájdalmat, amit ott.
Ez elég is volt ahhoz, hogy többet ne az ugrásra figyeljek… A következő pillanatban már csak a hideget éreztem magam alatt, aztán elsötétült a világ…

Éreztem, hogy valami nem stimmel. Bal oldalamon feküdtem, szinte már nem is éreztem semmimet azon a részen, ami a szilárd dologgal érintkezett. Eléggé égető érzés volt csak ott lenni. Emlékszem, hogy azt gondoltam, hogy már Lucifernél járok.
Kezdtem volna megszólítani őt, hogy miért nem akkor hívott magához, amikor a kocsit csaptam a falnak (pár címlaptól és fejmosástól megkímélt volna), amikor valami megszüntette az égő érzést, és a fülembe súgta, hogy engedd el magad.
Ha az ember el tud képzelni mindennél bársonyosabb, csendesebb, békésebb, varázslatosabb, és gyönyörűbb hangot, az volt az. Ráadásul a nevem skandálta.
Kezdtem volna élvezni a nevemből szőtt muzsikát, amikor az kezdte elveszíteni vonzerejét, és egyre emberibb lett. Inkább hasonlított már egy basszusgitár legmélyebb hangjához, mint az előbbiez, az én angyaloméhoz.
Eltűnt az a csepp motiváció is, amit a hang adott ahhoz, hogy kinyissam a szemem. Meg szerettem volna nézni, hogy mi adja ki azt, és magam mellett marasztalni. Ám az egyszer csak tovatűnt, helyette egy, az angolt elég erős akcentussal beszélő férfi kért, hogy térjek magamhoz, vagy adjak valami jelet, hogy hallom, amit mond. Persze megmakacsoltam magam, és hisztiztem, hogy az angyalom akarom. Az viszont nem hisztizett vissza…

Ugorjunk egy picit az időben...
Az illető (anyuék előttem Anonym-ezték az „angyal-űzőmet”) bevitt a kórházba, és valószínűleg mindent elmesélt Katinak is, és a szüleimnek is. Mindent- a legkisebb részlettől a legnagyobbig. Valószínűleg végignézte az edzésem. De mi a francért? Ki ő, hogy csak úgy bemerészkedjen a csarnokba, és kiskorú lányok után nézelődjön? Majd felugranak neki a golyók mandulának, csak egyszer kerüljek vele négy szem közé. Máig emlékszem a gondolataimra. És arra is, amikor a Bad Neuheim-i sportklinikának főorvosánál, Dr. Johannes Peil-nél ültem, és lélegzetvisszafojtva vártam, hogy közölje velem a földre huppanásom miértjét.
Érdekes beszélgetés előtt állunk -gondoltam magamban, mivel a kedvenc orvosunk az angollal állt hadilábon, míg nekem a németből csak a „danke” ment, illetve a „gern”. Úgy éreztem, hogy ennyi bőven elég, mert a köszönést például letudhatom egy „helo”-val.Több időm azonban nem volt időm agyalni, mivel kitessékeltek a szobából, megelőzve azt, hogy látványosan unjam halálra magam.
A váróban az Abba örökzöld slágereit kezdtem el dudorászni. Éppen a „Dancing Queen” közepénél jártam, amikor anyu lefolyt szemfestékkel, de rezzenéstelen arccal közölte, hogy vagy abbahagyom a sportot, vagy megdöglök. Persze ő picit finomabban bánt a szavakkal, de a lényeget így is kristálytisztán meg tudom fogalmazni, és ha nem muszáj, akkor minek beszéljek –jelen esetben magyarázzak- többet a kelleténél?