16 éves, 8 hónapos, és 2 napos voltam azon a napon. December 3.-t írtunk, kis fejszámolással kijön. Én –mint egy elvetemült kocsi-imádó őrült- imádtam azt a napot, egészen délután 4-ig.
Az idő nem volt kegyes a majdnem-hónapfordulómkor (akkoriban még minden ehhez hasonló szellemi retardáltságot számolgattam, de minek?). A hó és az eső felválta szakadt az égből. 5 percig hó esett, utána –azonos időtartamban- eső zúdult Los Angeles ’Előkelő negyedére’. Soha, senki nem látott még akkor olyan zord időt, mint akkortájt volt. Főleg nem az angyalok városában (angyaloké?!?! messziről sem lehet angyaloknak hívni az ott élő piócákat…). Még én sem, pedig sokat tapasztaltam már akkor is.
Éppen aznap érkezett meg motorra a jogosítványom. Persze kinek kell 2 kerékre jogsi, ha szakad a hó, és az utána zúduló eső lefagy az útra? Hát még ha az a valaki imád –és talán tud is- vezetni? Senkinek, naná. Nekem sem kellett, és ez jelentette életem egyik végzetét…
Anyu éppen akkor vett magának egy Mini Cooper S-t, pirosban. Szegényke nem gondolta volna, hogy nem lesz elég biztonságban a friss szerzeménye, ha lerakja a kulcsot a kulcsosra. Azt meg végképp nem gondolta, hogy nem csak a kulcs tűnik el, hanem a kocsi is. És az már tényleg a legteteje, hogy a lánya csórta el, azaz én. Egy körre muszáj volt letesztelnem...
Naivan azt gondoltam, hogy ha már lepengetett anyu egy fél vagyont érte (mit látnak ebben a kocsiban, nem értem…), akkor egy nyomorult téligumi-szettel megdobhatták volna őt, akár grátiszban is. Ugyanakkor édesanyám szőke fejéből is kinéztem volna, hogy vesz rá 5 db zord időjáráshoz használandó gumit. De mint említettem, naiv voltam.
Nem is volt probléma az út csúszósságával, egész addig, amíg ki nem értem az autóval (amire akkor egyébként sem jogsim nem volt, sem szülői engedélyem, hogy vezethetem) a lesózott, letakarított Los Angeles-i utakról, és a kedvenc erdőm felé, a Green Forests felé (nem túl találó, nem engem kell szidni miatta). Fenyő, tölgy, bükk egy helyen. Sehol máshol nincs fenyő a 100 km-es körzetben, sem bükk, csak itt. Ráadásul egy helyen.
Amúgy az egész erdő úgy 20 km-re lehetett szülővárosomtól. Szerencsére nem sokan fedezték még fel, és én is csak a legjobb –és legelvetemültebb- barátaimat avattam be. Név szerint Jess, Ossie, Jens és Jary (róluk majd később). Ha jobban belegondolok, akkor teljesen egyértelművé válik, hogy 4 igazi barátom van, a többiek csak haverok.
A 2.6os motor –nagy meglepődésemre- már a 140-nél rángatózott. Soha nem éreztem még olyat, hogy kezdem elveszíteni az uralmam 180 felé közeledve, pedig jó pár éve rallyzok a haverokkal, persze itt, a Green Forests-ben. És nem a 2.6os motor a legerősebb (még a feltételezés is vicces), amit vezettem valaha, persze illegálisan, és szülői engedély nélkül (tuti örökre zárda lett volna a sorsom, ha kitudódik)…
Éppen az akkori kedvenc számomat, a Highway to Hell-t ordítoztam, amikor valaki mintha azt súgta volna, hogy ne veszítsd el a hidegvéred. Csak nevettem rajta, hogy begolyózok. Meg amúgy is mindig szótlan, visszafogott és hidegvérű vagyok, vagyis voltam. Majd pont most veszteném el legnagyobb erényem? Nevetséges.
Aztán –pont a kedvenc részemnél, a 2. refrén Highway to Helljénél- egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy mindkét kezem görcsösen fogja a kormányt, és nem tudok többet a zenére figyelni. Ránéztem a sebességmérő órára, ami éppen csak, de elhagyta a 180-at. „Ez még semmi”- gondoltam magamban. A kocsi viszont másképp tekergette agytekervényeit. Össze-vissza dobált, és egy pillanatra sem hagyott alább a rázkódás. Sőt, egyre csak nőtt! Ekkor még nem estem pánikba.
Aztán elveszítettem az uralmam az autó felett. Nem tudtam sem kanyarodni, sem gázt adni, sem váltani. A fékkel meg sem próbálkoztam, mert az egy ilyen -lefagyott, fél méteres hóval betakart- úton maga lett volna a született öngyilkosság.
Amikor éreztem, hogy az autó nem úgy mozog, ahogy én szeretném, a szívem egyre vadabbul kezdett dübörögni, mintha a gátorrüreget kezdte volna kinőni. Soha az életben nem éreztem még ilyeneket. A szemeimre mázsás súlyként nehezedett valami, karjaim zsibbadtak, lábaimat egy milliméternyire nem bírtam felemelni. A fejemen mintha téglát törtek volna, a gerincem csigolyáinak kattogását még a zúgó fülem hangja sem tudta elnyomni. És mégsem tudtam magammal foglalkozni. Már éppen azon agyaltam, hogy miként magyarázom be anyunak, hogy totálkárra törtem a zsír új kocsiját, amikor megláttam azt a bizonyos fehér fényt. Igaz, hogy a többi sztoritól eltérően nekem senki nem integetett, csak az a hosszú és göndör hajú, és szakállú ürge (mások csak Istennek nevezik) De mégis, olyan csábítóan hívott, hogy előrenyújtottam a kezem, pont az övé fele. Aztán egyszer csak ellökött magától a mocsokja. (Azóta tudom, hogy engem ez az alak a pokolra szán, Lucifer bácsinak.) Ezáltal újra az autóban voltam. A dalból ítélve csupán 2-3 másodperc lehetett az egész, mert nem ugrott sokat előre. Annyi időm volt, hogy ezt pont fel bírtam fogni. Aztán nagy csattanás, és onnantól minden hófehér…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése