Chace Crawford a hálószobámban volt. Chace Crawford a hálószobámban volt.
Minél többet mondogattam magamban, annál jobban kezdtem nem hinni benne. De hisz láttam, nem? Vagy álmodtam? Neeem. És ha az ikertesója volt? Hiszen bemutatkozott. Akkor tényleg ő volt?
Már lényegtelen, ugyanis elment. Soha az életben nem látom őt nagy valószínűséggel. Vagy mégis. Ki tudja?
Szokás mondani, hogy a Sors kiszámíthatatlan. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az én esetem erősíti a szabályt, ugyanis kivétel vagyok. (Miben nem? Kivételes szépség, kivételes ésszel és tehetséggel. Az egóm mindent visz, tudom.) Esetemben a Sors mindig kegyetlenebbik felét mutatja meg. Néha annyira belemegy az általam Bélának nevezett Sorsa szívatásba, hogy olyan teóriákat kezdtem el gyártani, miszerint valahol van egy ikertesóm, ő vígan éli az életét, és a bajokat helyette is leszenvedem. Hiába na, van időm gondolkozni.
Hatalmas házamban egyedül élek, vagyis szingli vagyok. (Ez a kettő nincs egyenes arányosságban, de nem probléma. Már nem.) Sokan azt mondják, hogy jó dolog a függetlenség, az, hogy senkivel nem kell foglalkoznod, azt csinálsz, amit akarsz az otthonodban. A bulikban arra a pasira nézel rá, akire akarsz. Azzal flörtölsz, akivel akarsz.
És itt ki is fogytam az előnyeiből. Nekem ne magyarázza be senki, hogy nem esne jól neki az, hogy este a párját átölelve alszik el. Ott van, ha a Vagabond csizmánk sarka letörik, megmasszírozza a hátunkat, simogat, segít. Fizikailag, lelkileg egyaránt. Igaz, hogy a reggeli felkelés még szörnyűbb, ha valakivel ágyban maradhatnál, de akkor ki dolgozna?
Felesleges ezen agyalnom. Nem tud senki elviselni. Bibircsókos öregasszony leszek, és a gyerekek majd tőlem félnek. Elvégre valaki erre a szerepre is kell, nem?
Nagy fejtörésemben valószínűleg átléptem álomvilág küszöbén, ahol –szintén- nem várt semmi. Így inkább emlékeimre hagyatkozom. Becsukom a szemem, és várom a képek hadát, de nem jön semmi. Dugi abszint. Mindenre jó.
Belekóstoltam a gyengének aligha nevezhető alkoholba, és ismét vártam. Magam sem tudom, hogy mit akartam látni, de csak nem jött.
Így valamit változtatni kell a technikámon. Most egy szál cigivel próbálkozom, az erkélyen. Persze megint semmi. Most akkor mi van? Így még nem ittam le magam, pedig van pár buli (öhm, anya itt tuti fejen vágott volna) a hátam mögött, és voltam már jó sokszor illuminált állapotban. Helyesbítek, szinte minden bulim részegséggel végződik. Most lehet az életemről minden csúnyát összehordani, de felesleges. Ennek két oka van.
1. Rohadtul nem érdekel, hogy másnak mi a véleménye rólam, és az életemről. Mondhatni teszek a világra. Laza életfelfogás, meg ilyesmi, vágom. De valahogy akkor sem mutatok érdeklődést a világ felé. És annak nagy dolgai felé sem. Nem érdekel az egész, ilyen egyszerű okból kifolyólag.
2. Ha valaki megél annyit életében, mint én a röpke 27 és fél évem alatt, akkor vetheti rám a köveket. Sőt! Akár lehettek ketten is, és azt sem bánom, ha mindketten hadirokkantak, és minimum 150 évesek vagytok. Addig nem kérek kommentárt, amíg nem übereltek.
És most itt ülök, totál másnaposan, és lesek ki a fejemből. Mert jól esik. És az embernek néha kell olyat tennie, ami szimplán jól esik neki, és nem kell rettegnie a következményektől. Maximum tüdőgyulladást kapok, kizárom magam az erkélyre, és temetőbe visznek. Bocs, most drága a virág. Akkor ezt a lehetőséget egy picit lehűtjük.
Vegyük csak vissza az eredeti témát. Tegnap előtt volt egy kellemes beszélgetésem a jó anyámmal, és pont az életem elemezte. Vagyis a nevelési technikáját, illetve hogy mennyire nem én vagyok én. Fél Hollywood tőlünk zengett, de egyikünket sem érdekelte. Anyja lánya?
„ -Arra nem gondolsz, hogy vannak olyan emberek ezen az állandóan forgó bolygón, akik aggódnak érted? Nézd meg JAlbát. Honort két hete nem láttad, előtte pedig minden nap a parkban fagyiztatok.
- Diétázom… -Hazudtam reflexből.
- Diétázom –utánzott anya.- Akkor eszel diétás fagyit, és lefutkározod. Chelsea, gagyi kifogás volt. Látod, már ezt sem űzöd a saját szinteden. Ez így nagyon nem lesz jó. Én nem ennek neveltelek. Hol van az állandóan mosolygós, életvidám, fülig érő szájú, olykor piszkosul szemtelen, cserfes, pasik kedvence?
- Akkor felcsapódott a fára, és a kocsiban maradt…”
Aztán elrobogtam. Most meg itt ülök, egy szál ingben, bugyiban, és a kedvenc zoknim egyik párjával a lábamon. Hihetetlen. Ha jobban átgondolom anya szavait rájövök, hogy teljesen igaza van. De ha valaki tudja, hogy min mentem keresztül, és mit hagytam ott a kocsiban, az Ő…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése