Boulevard of broken dreams - 13. fejezet

Bruhahaha. Tövig lerágom a kezem, ha valaki kitalálja a kétszeresen megmentő kilétét :D :D
Kivételesen nem dobok nektek önbizalomhiányos dumákat.
Ja, és egy jó hír: végre letudtuk a múltas részeket. Bocsi, hogy eddig untattalak vele titeket (ez után sem lesz jobb... :D), de ötlethiány esetén ezekbe fogok kapaszkodni.


Ja, és itt a rész :D

Érdekes, hogy alaposan elgondolkoztam a döntésen. Átrágtam balról jobbra, majd jobbról balra is mindkét eset velejáróit, és kezdtem a „boldog, de rövid élet” opcióra hajlani, amikor anya elővette a leghisztérikusabb hangját.
- Chelsea Anna Marie Pfeiffer-Spielberg –itt már éreztem, hogy nagy a baj, mert végigmondta az igen kacifántos nevem, amit a legvadabb idegállapotában is ritkán szokott eldarálni-!!! Ugye most csak az idegeimmel játszol, és egy pillanatra sem gondolkoztál el a válaszodon? Ugye nem? Chelsea! Könyörgöm, kérlek, kérlek, kérlek, kérlek mondd, hogy nem!
- Arra tanítottatok, hogy soha ne hazudjak, nem igaz? –Anyának valami kezdett gyanús lenni a válaszomat hallva.
- Így van –felelte bizonytalanul, majd magabiztosan folytatta-. De ezzel hova akarsz kilyukadni?
- Tényleg akarod tudni?
- A-ka-rom. Most a-zon-nal. Különben je-le-ne-tet ren-de-zek.
-E zzel a szótagolt beszéddel kb. olyan vagy, mint egy szellemileg retardált, alias gyagya alak. Azonban –véleményem szerint- jól áll.
Ha valaki szemmel tud ölni, az anya. Volt pár paprikás megjegyzés a nyelvemen, de a szemek láttán jobbnak láttam, ha kicsit meghúzom magam, mert tűzzel leégeti a fejem, eltöri a gerincoszlopom, aztán meg is nyúz. Úgy éreztem mindenkinek jobb lesz, ha nem feszítem tovább azt a bizonyos húrt, minden megjegyzésem lenyelem.
- Szóval Chelsy?
- A rohadt életbe, igenis elgondolkoztam rajta, hogy mi a hétszentséget csináljak. Éljem le az életem az életem nélkül? Ez érdekes mondat volt… -Ezen mindenki elmosolyodott, még én is.- Anyu –fordultam a nevezett felé-, te tudod milyen vagyok. Legyek egy olyasfajta alak, aki minden nap csak punnyad és unalmasan tengeti az életét, zéró izgalommal? Hagyjak fel minden extrémsporttal, egy ilyen kis hülyeség miatt?
- Hülyeségnek éppen nem nevezném… -szúrta közbe apa.
- Akkor nevezd, aminek akarod. Tudod mit? Nem érdekel. Élek… Őőőő… Vagyis életben maradok –egy darabig biztosan-, aztán majd meglátjátok, hogy mi lesz belőlem. A sarokra elvégre bárki kiállhat. Bár lehet, én még ahhoz sem értek.
Meg sem vártam az ilyen kifakadások utáni fejmosást, táskámat vállamra kapva, magas sarkú cipőmtől megszabadulva eredtem futásnak. A kórház kantinjába még elvergődtem, amikor azonban megéreztem a teremben terjengő szagokat, majd a következő szemhunyásomkor minden megváltozott…
Tüdőm teleszaladt párás levegővel, ami nem is nagyon akaródzott onnan kijönni. Szívem egyszer szétverte a gátorüregem, máskor sztrájkolt. Ereimben a vér megállt, majd űrhajókat megszégyenítő gyorsasággal áramlott szét testemben. Mindeközben a szemem előtt nevető hangulatjelek rajzolódtak ki. Na, akkor végérvényesen bebizonyítottam magamnak, hogy a buksimban található, hétköznapiasan agynak nevezett dolog belőlem kimaradt. Van ez így.
Amikor már a szemeim előtt is sötétültek a smileyk, a buksim úgy döntött, hogy ideje a végtagokat erőtleníteni, és a földre huppanni. Már fel is készültem az érintkezésre, ami a bőröm és a hideg, piszkos föld között jött volna létre, amikor valami erős, nagy, legfőképp tiszta és meleg dolog közt éreztem magam…
Hát ez kibaszott jó, mondhatom. Pár másodpercig még szólongatott, de semmi reakciót nem kapott, mert azt tanították, hogy idegenekkel ne álljak szóba. És kedvem sem volt dumcsizgatni.
Jézusom, ez de ismerős hang! Ezzel egy időben mást is felfedeztem: nem tudok megszólalni. Pedig a hang kifejezetten hasonlított valakiéhez…

Pár napot a kórházban töltöttem, és megállapították, hogy súlyos vashiányom van, legalábbis a sok latin nyavalya közül ezt tudtam kivenni. Nagy kaland, ebcsont beforr, nemde?

Egy keveset hisztiztem a dokinak, hogy adjon az agyam nem megfelelő működéséről is papírt (suliban jól jött volna), de ő minduntalan elutasított, pedig mindent bevetettem. Tuti van felesége.
Kiderült az is, hogy ki mentett meg a jégpályán is, és a kórházban is. Ha tudtam volna, hogy mekkora személyiség lesz pár év múlva (még nagyobb, mint akkor volt!), akkor tuti nem bunkózok vele…