Sziasztok :)
Megérkezett a hétre az utolsó fejezet is. Bár nem terveztem, de eszembe jutott, hogy Noncsinak megígértem. Őt kell okolni a szenvedésért :D
Tehát 1999. január 2-án kiengedtek a kórházból. Egy leheletnyivel több volt hátra, mint 1 hónap a felkészülésemre. Ugyanis 1999-ben, Finnország fővárosában, Helsinkiben tartották az éppen esedékes műkorcsolya és jégtánc világbajnokságát.
6 éves korom óta jégtáncoltam, és egész addigi életemben arra vártam, hogy abban az évben, amiben betöltöm a 16. életévem (mert akkoriban ez volt az előírás), pályára léphessek a VB-n, és megmutathassam magam Európának is. Mert addig csupán az USA-ban nyertem sorra a junior versenyeket.
Ez miatt volt egy kis gubanc az engedélyem terén is. Mivel nem csak az életkor volt előírva, hanem az is, hogy bizonyos számú és pontszámú megnyert versennyel rendelkezni kell ahhoz, hogy valaki akár a selejtezőbe bejuthasson. Akkor még így volt.
Nekem persze bőven akadt kupám, minden ujjamra (lábujjakat nem felejtjük el!) akadt 1-2. Addig úgy gondoltuk, hogy semmi akadálya nem lesz annak, hogy a selejtezőkön részt vegyek. Addig.
1998. júniusáig be kellett nyújtani a jelentkezést. Én április első napján (bolondok napja, nem hiába) születtem, így éppen hogy, de benne voltam a 16 éven felüli csoportban. Számításaink szerint úgy nézett volna ki a dolog, hogy még a selejtező első körét sem kell megfutnom, csupán a másodikban, az egyéni programban kellett volna bemutatkoznom, mivel akkora előversenyzéssel rendelkeztem.
De ha minden ilyen simán ment volna…
Éppen a balesetem napján kaptam meg az értesítést, hogy rendkívüli eset állt fent a szövetségnél. Össze kellett hívni az összes főmuftit, hogy megvitassák az esetemet. Nem volt gond a korommal, a versenyeimmel viszont annál inkább. Hiába volt háromszor annyi győzelmem, mint az előírt, és az erősségük is jóval meghaladta a minimumot, nem az ISU (International Skating Union) által felügyelt versenyek voltak, így alapjáraton egyből kizárás lett volna a sorsom. De az ISU akkori vezetője (talán látta bennem a tehetséget, vagy elolvasta a nevem...) kiharcolta, hogy legalább vitassák meg.
A levél teljesen összetörte a szívem. És mivel éppen a kocsi kulcs volt kéznél, felkaptam… A többi már ismerős.
Szilveszter napján –hatalmas lázban égtem a kórházi „ünnepeljük együtt az új évet gyerekpezsgővel” típusú összejövetel miatt-, anyu rumbázva berontott a kórtermembe, és a szemem elé nyomta a levelet, amiben ez állt:
„Ms. Pfeiffer-Spielberg,
Szeretnénk önt tájékoztatni arról, hogy az 1999. évi Műkorcsolya és Jégtánc Világbajnokságra 02/A kategóriájában leadott nevezését elfogadjuk.
Indoklás:
Az előírt életkort betöltötte 1998. április 1. napon.
Az előírt eredményeket a Bizottsági Tanács döntése alapján kivétellel elfogadjuk. A selejtezősorozat első körében való megjelenést elfogadhatja, vagy visszamondhatja.
Továbbiakban telefonon tájékoztatjuk Gondviselőjét.”
Az örömöm leírhatatlan volt. Innentől kezdve a kórházban töltött napok villámként suhantak el mellettem.
Összegezve: decemberben félholtra töröm magam, márciusban VB-re készülök. Említettem már, hogy a szélsőségek embere vagyok?
Azon kaptam magam, hogy március 1-je van, és én egyik kedvenc városomban, Helsinkiben vért izzadva hajtom magam, és készülök a VB-re. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy ilyen dolgokat műveltek.
A napok vészesen közeledtek március 5-e felé, amikor a selejtezősorozat első köre elkezdődött.
Addigra az edzőmmel, és egy jó barátommal, Katarina Wittel (aki egyébként számos címe mellett a németek kétszeres olimpiai bajnoka, és többszörös VB és EB visszavonult műkorcsolyázó) tökéletesen kész állapotba tettük az előírt programokat, amiket teljesítenem kellett. A rövidprogramom több volt már, mint tökéletes (elcsíptem, amikor Kati telefonon beszélgetett valakivel, akinek agyonra dicsérte azt), de a kűrben volt egy tripla Rittbergerem, ami nem mindig jött ki.
A Rittberger a legnehezebb ugrás. Ún. hátra-kifelé ívből ugrunk fel, és –attól függően, hogy sima, dupla vagy tripla- megfelelő számú forgást hajtunk végre a levegőben, majd ugyanarra a lábra érkezünk, amelyikről indítottuk az ugrást –jellemzően ez az ügyesebbik lábat takarja. A nehézsége abban rejlik, hogy hátra-kifele ívbe kell visszaérkeznünk.
És sajnos ebben megmutatkozott, hogy milyen sérüléseket is szedtem össze az akciómmal...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése